Bánfai Zsolt

Ecce homo novus



Téglaporban rózsa nyílik, árkok alján

keselyűk születnek. Bomlanak a bástyák,

a tenger mintha vért hányna. Érrendszerében

láva, alvadt kontinens a sebek szélein.

Nem ilyennek képzeltük az átalakulást,

de rendületlen úszunk, túl az időmértékek

határán. Szigetek lebegnek át a halló-

járatokon, mélyen alvó sziklák, minden

érintésre másik oldalukra fordulnak.

Ajándék a kővé érett pillanat –

porlad az anyatej, nyugalmában fehér

tájat terít az ajkakra. A keselyűk felszállnak,

a homokban rajzolt angyalnyomok,

végre áldásig magasztosulhat a jelenlét.

Szenteltvíz csitul a kehelyben, érezni

a jövőt. Lepedővé simulunk, emlő villan,

fehér mint a lámpa. Egy kisded mosolyában

otthonra lel a fény.
























1965-ben született Mohácson. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén szerzett német nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Német nyelvtanár és fordító.

Versei megjelentek több irodalmi folyóiratban, többek között:

BÁRKA, Előretolt HELYŐRSÉG, KULTer.hu, LÁTÓ, Zempléni Múzsa, NAPÚT Online, KÉPÍRÁS. Rendszeresen publikál a HOLDKATLAN oldalán. Szerzői blogja a PRAE művészeti portálon olvasható.

0 comments

Recent Posts

See All