Bánfai Zsolt
Ecce homo novus
Téglaporban rózsa nyílik, árkok alján
keselyűk születnek. Bomlanak a bástyák,
a tenger mintha vért hányna. Érrendszerében
láva, alvadt kontinens a sebek szélein.
Nem ilyennek képzeltük az átalakulást,
de rendületlen úszunk, túl az időmértékek
határán. Szigetek lebegnek át a halló-
járatokon, mélyen alvó sziklák, minden
érintésre másik oldalukra fordulnak.
Ajándék a kővé érett pillanat –
porlad az anyatej, nyugalmában fehér
tájat terít az ajkakra. A keselyűk felszállnak,
a homokban rajzolt angyalnyomok,
végre áldásig magasztosulhat a jelenlét.
Szenteltvíz csitul a kehelyben, érezni
a jövőt. Lepedővé simulunk, emlő villan,
fehér mint a lámpa. Egy kisded mosolyában
otthonra lel a fény.
1965-ben született Mohácson. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén szerzett német nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Német nyelvtanár és fordító.
Versei megjelentek több irodalmi folyóiratban, többek között:
BÁRKA, Előretolt HELYŐRSÉG, KULTer.hu, LÁTÓ, Zempléni Múzsa, NAPÚT Online, KÉPÍRÁS. Rendszeresen publikál a HOLDKATLAN oldalán. Szerzői blogja a PRAE művészeti portálon olvasható.
Comments