Háy János

BOLDOG BOLDOGTALAN

részlet egy készülő regényből


Ettől a naptól, ez épp május huszadika volt, boldogtalan leszek, gondolta, meghatároz egy napot, amikortól, holott már évek óta boldogtalan volt, talán soha nem is volt boldog, csak hol kevésbé, hol jobban boldogtalan, de ettől a naptól végérvényesen leszámol azzal az általános elvárással, hogy neki boldognak kell lennie, mert és akkor következik egy felsorolás, hogy mi minden jó van az életében (itt most nem sorolom fel), meg aki boldog, az tovább él, és jobban szeretik a többiek, mert könnyebb azt szeretni, akit nem nehéz, ezért aztán még boldogabb tud lenni. De ő ezt már nem akarja, végre azt akarja, hogy olyan legyen, amilyen valójában, boldogtalan.

Ül az ágy szélén, így kezdi a napot, most örül annak, hogy végre bevallotta magának, hogy boldogtalan, nem azért, mert elhagyta a férje, mikor volt már, tényleg, évekkel ezelőtt, az is olyan volt, hogy amikor nem hagyta el, akkor is rossz volt vele, nem is tudja mért élt mellette. Olyan volt, aki minden pillanatban azt mutatta ki, hogy mennyire nem szereti, micsoda kényszer neki ez a házasság, és hogy ez az egy gyerek, aki végül lett, neki az is kínszenvedés, mert ezt a családi életet mindig is utálta, leáll az agya, ha huzamosabb időt tölt a gyerekkel, és a hülye szövegektől meg okádni volna kedve, hogy ez a gyerekügy koronázza meg az életet, vállaljon mindjárt hármat, mert azzal kirántja a nemzetgazdaságot a szerból és lesz utánpótlás, aki majd megkeresi a nyugdíjat, például az ő korosztálya számára is. Ezt hallgatni reggeltől estig, hogy az, ami neki, mrmint a nőnek, jelen funkciója szerint anyának és feleségnek a legfontosabb, az a másiknak rossz, sőt kibírhatatlan. Biztos most is ezt gondolja, csak már nem tudja mondani, mert nincs mellette, sem mutatni.

Ül az ágy szélén. Nem azért boldogtalan, hogy a férje, bár, amikor elment, akkor azért rossz volt. Furcsa, hogy úgy tud lenni az ember, hogy ragaszkodik olyanhoz is, ami nem jó, de mégis az övé, mint egy rossz ruhához, hogy ne dobjuk még ki, hátha egyszer lesz olyan, hogy pont arra lesz szüksége, persze nem volt, ahogyan a férje sem változott meg, hiába mentek nyaralni, na meg végigbarangolták az egész világot, mert volt miből, hogy legyenek közös élmények, meg talán akkor majd jobban összerázódnak, ha a szállodaterasz előtt ott magasodik egy teraszos művelésű rizsföld vagy ott hever egy dél-amerikai esőerdő, tele hátukon terhek alatt görnyedező őslakosokkal. Hát nem, semmi nem tudta megváltoztatni azt az érzelmi ürességet, ami a férjével való kapcsolatot jellemezte, s persze ez rányomta a bélyegét a gyerekkel való kapcsolatra is, ki tud őszintén szeretni egy olyan gyereket, aki ilyen házasságból lett. Néha ránézett erre a gyerekre és látta benne a férje vonásait és a jellemében is, épp olyan. Majd kinevelem belőle, gondolta régebben, amikor még azt hitte, a géneket ki lehet az emberből nevelni. De nem, az a gyerek épp olyan lett, mint a férje volt, amikor még a férje volt.

Azért, amikor vele ment, mert még véletlenül sem egyedül indult új utakra, egy férfi sem annyira bátor, már rég be volt tárazva az új útitárs. Azért akkor volt olyan ebben a most az ágy szélén ülő valahai feleségben, hogy ki viszi el azt, ami az enyém volt, ki aludt az ágyacskámban, ki ivott a csészécskémből, ki üldögélt a székecskémen? Egyébként egy hülye kis picsa volt, akinek műanyagból volt mindene, hogy úgy nézzen ki, mint egy termék, amit meg lehet vásárolni az üzleti karrierhez, és meg is vásárolták.

De ez már régen volt, akkor, amikor még nem merte volna kimondani, hogy ő nem akar boldog lenni, mert olyan nem is lehet, az csak egy idegesítő elvárás, mint az, hogy legyen sovány, miért legyen sovány, amikor az ő testalkata teljesen másmilyen, és nem azért, mert halálra zabálja magát, hanem azért, mert neki ezt osztotta a természet. Nem fogom követni azokat a kényszereket, amiket az életmódtanácsadók, ezek a gátlástalan kuruzslók ajánlanak, s közben persze megszedik magukat a szerencsétlen nőkön, akik el akarják érni azt az állapotot, amit ajánlanak, megveszik a hülye könyveiket, a fogyasztótablettákat, azokat az ételeket, amelynek előállításában ezek az emberek, mint tulajdonosok érintettek. Nem akarok boldog lenni, épp elég bajom van, gondolta, hogy még azzal is foglalkozzak. Felállt az ágyról, elindította a napot, azt a napot, amely naptól kezdve nem fog kényszeresen rámosolyogni a munkatársaira, az eladókra, a szomszédokra a házban, csak úgy fog működni, ahogyan egy átlagosan boldogtalan ember működik. Ahogy ezt eldöntötte érdekes, hogy könnyebbnek érezte magát, mintha egy gondolattól egy szempillantás alatt bikiniszezonra fogyott volna, és valahol belül sem érezte azt a terhet, amit alig bírt magávalcipelni. Mondhatni, ha nem döntötte volna el magában, hogy mától nem lesz boldog, akár még boldognak is látszódhatott volna, feltűnhetett volna bármely férfiszereplőnek ebben a könyvben, például a történelemtanárnak. Milyen történelemtanárnak? Hát annak, akit most szóba hozunk, hogy felvessük a lehetőségét annak, hogy ez a boldogtalanságra felesküdött szereplő, akár gyökeresen is megváltoztathatná az életét, ha akarná, ha nem felejtenénk el végigmondani a történetét a regény során. De nem lehet egy történetet végigmondani, mert nincs vége és nincs hiteles elbeszélése egyetlen sorsnak sem. Mért pont ezt a boldogtalanságra felesküdött szereplőt szemelnénk ki, hogy a regény végéig kitartson a története, amely történet a szerző részéről mélységesen manipulatív, s mivel a könyv határt szab annak a futamnak, amit ő leélt, sőt hitelesíteni szándékozik azt a változatot, ami a könyvbe került, mélységesen igaztalan ahhoz képest, ami valójában történt, vagy épp nem történt, s emiatt a megnemtörténtségével befolyásolja mindazt, ami történt, miként az a történelemtanár esetében is volt.

Utálta a munkáját, kinek van kedve egy életen át gyerekeket tanítani és mostmár mondhatni, egy élet el is telt ebben a munkában. A gyerekei felnőttek, a felesége nem hagyta el, hogy is tudta volna elhagyni, tanári fizetésből nem lehet új életet kezdeni, ebből látszik, hogy nem a korábban szereplő nőről van szó, vagyis tényleg elfelejtettük folytatni a sorsát, hanem egy korban hozzá közelálló férfiről, de csak korban áll közel, mert egyébként nem ismerik egymást. Megy be az iskolába, egy ismert budapesti gimnáziumba, a villamoson végigpörgeti az agyán, hogy milyen órái lesznek, megint nézni azoknak a hülye diákoknak a képét, nem bírta ezt a korosztályt, a kamaszok volt a gyengéje, utálta, ahogyan különlegesek akarnak lenni, hogy hülyén hordják a hajukat, vagy idióta göncökbe járnak, lerí róluk, hogy azt hiszik, tényleg olyanok, amilyennek mutatni szeretnék magukat. Nem, ez a korosztály tényleg a pokol, gondolta, s végigszaladt a szeme előtt a mai kínálat, töritanár volt, a géprombolókat kell ma tanítania és eszébe jutott, hogy neki a gyerekeket kéne lerombolnia, ha következetes akar lenni e mozgalom célkitűzéseihez, valamint a mai óra anyagához. Aztán a felesége jutott eszébe, az az idő, amikor megsejtette, hogy ki akar ugrani a házasságból, mert miért is alszik külön és alszik el nyolckor, és miért is találkozik olyan sokszor a barátnőivel, meg miért is lóg a fülén a telefon, amikor hazajön, és miért teszi le rögtön, ha a férje belép a szobába? Valamit tervez, mert ő, hiába mondják, hogy a férfiak akarnak kiugrani, ő például nem akart, s a legtöbb férfi nem azért csúszik bele egy külső kapcsolatba, mert ilyen szándékok mozognának bennük, nekik így teljesen jó, semmit nem zavar, hogy hol egyik nővel kell dugni, hol a másikkal, az simán kivitelezhető, sőt, tulajdonképpen ezzel teremtik meg a házassági egyensúlyt, ami végképp értelmetlenné tenné az esetleges változtatást, ami anyagilag mégiscsak egy pokol, különösen egy történelemtanár számára.


Ráadásul ő nem tudott olyan lenni, mint más tanárok, többek között egy olyan, aki közel állt hozzá, hogy a végzős osztályból levadászta azokat a lányokat, akiket egy tanár tekintélye el tudott varázsolni. Kétévente cserélődtek nála a nők, mert körülbelül ennyi idő alatt derült ki, hogy a varázs az iskolai szerepen túl megszűnik létezni, mert nincs. Aztán a végén persze mi lett? Nem, a vége előtt még volt, hogy maradtak olyan lányok, akik épp a sérülésük miatt, amit otthonról hoztak és az apjuktól szenvedtek el, amiatt csapódtak ehhez a tantárgyához lassan korban is hasonuló férfihoz, mert ő is töritanár volt, a töritanárok gyakran barátkoznak egymással, mert tudnak viccelődni a töritanítás során tapasztalt ostobaságokon, ami adott esetben egy biológiásnak semmit nem mondott volna, mert összekeverte a Muhi csatát a mohácsival, mindkettő em betűvel kezdődik. Aztán ezek, a hosszú betoldás előtt hivatkozott lánok, is elmaradtak, s nem maradt más, csak az alkohol, meg a tinderen összevadászott alkalmi nők. Egyiknél sem akart lecövekelni, hogy ilyen kemping-hasonlattal éljünk, mert mindig felmerült, mért pont ezzel, amikor a követlező lehetőség könnyen lehet, hogy ennél jobb, vagy ha nem jobb, mert egyik se jobb, akkor legalább van az, hogy akkor legyen valaki más. És hát az ilyen életnek, nem a máj és hasnyálmirigyproblémák vetnek véget, mint hiszik olyan sokan. Ha ezek a problémák megjelennek, csak azért van, hogy képviseljék ennek az életnek a kiúttalanságát, helyesebben, hogy csak egy kiútja van. A belső szervek valójában az életútért vállalják a felelősséget, de nem ők az okozói a végzetes eseménynek. A temetésén nem voltak tömegek. Nem minden tanár temetésén vannak sokan, pedig egy tisztes pedagógusi pálya, úgymond, koronája a temetésen megjelenő különböző korosztályokhoz tartozó tanítványok serege, közöttük épp abban a szakmában, amely szakmához a tanár által tanított tantárgy volt a bevezető, híressé vagy épp gazdaggá vált tanítványok. Ha egy magyar tanár temetésén például megjelenik egy ismert író, csak úgy összesúgnak a gyászolók, hogy látod, ő is eljött, mert tudja, hogy enélkül a tanárnő nélkül nem ment volna semmire, ott kapta meg az alapokat, épp úgy, mint mindenki, aki itt van, csak nem mindenkiből lett országosan ismert, vagy legalább gimnáziumi körökben ismertnek vélt író, mert egy mérnök, egy ügyvéd, vagy egy közgazdász, honnét tudhatja, hogy egy író valójában mennyire ismert. Azért említem őket, mert feltehetőleg ők súgtak össze a temetésen, s ha ott lett volna az író, őket tudta volna kihallgatni. Mert az írók köztudottan mindig hallgatóznak, akkor is, ha süketek, akkor közelebb furakodnak a beszélőkhöz, életük végéig nem tudják felszámolni azt a hitet, hogy egyszer majd valami érdekeset hallanak, holott legtöbbször teljesen érdektelen mondatokat szimatolnak ki, olyanokat, amiket leírva még gimnáziumi körben sem válhatna ismerté egy író. A legtöbb mondat silány és unalmas, és egyálalán nem lehet feltételezni, hogy olyan emberek mondják, akiknek az élettörténete megérne egy hát, ha nem is misét, de legalább egy karcolatot, vagy egy kis jelenetet egy regényben. Valójában senkinek a sorsát nem érdemes megírni, csak olyat érdemes, amit az író kitalál, mert, ha ügyetlen is itt-ott, még mindig különb, mint a valódi életek, amely életeket a leélők még véletlenül sem tudnak mélyen átélni, gőzük sincs, hogy, amikor meghalnak, mit vesztenek el, csak annyit tudnak, mint az állatok, hogy az életüket.

Annak a töritanárnak, a könyvben szereplő férfi barátjának a temetésén kevesen voltak, mert nem is abban a városban volt, ahol tanított, meg már régen abbahagyta a tanítást, hiszen amikor az a plusz juttatás, hogy végzős lányok megszűnt, értelmetlennek látta ennyi pénzért dolgozni, befektetési tanácsadó lett, valamint erdélyi utakat szervezett, a Trianon előtti Magyarországot, a valahai rokonok lakhelyét megismerni vágyó utazóknak. Az erdélyi út minden tekintetben megfelelt az adott élethelyzetének, hiszen egyáltalán nem tűnt föl senkinek, hogy szilvapálinkával indul és zárul a nap, valamint közben néhány Ursus, a legtöbbek által kedvelt sör is lecsorgott, ahol persze ez problémát okozott, mármint az Ursus, nemzeti szempontból, ott zökkenőmentesen átváltott a Csíki sörre. Néha még egy-egy magányos nőutashoz, vagy egy-egy megözvegyült székely menyecskéhez közel is tudott kerülni, mert voltak olyan utazók, akik azt gondolták, az internetes párkeresésnél sokkal eredményesebb, ha valamilyen tematikus utazáson vesznek részt, és az erdélyi út vagy általában a Trianon csillagtúra néven nevezett utak ilyenek. Nem kell Ádámtól és Évától kezdeni magyarázni azt a nemzeti érzést, ami benne van, mert a másik is épp úgy érez, annak a pártnak a szavazója, azt a rádiót hallgatja, és nem lepődik meg, amikor a busz hangszórójából felcsendül egy ismert színész hangján Wass Albert néhány verse, vagy, amikor Székelyföldön népviseletbe öltözött lányok énekelnek Gábor Áronról, aki ágyút öntött a rengetegben. Egy-egy könnycsepp átgurult az újdonsült pár arcán, s estére már az esti pálinkák hatására szóbakerül a visszafoglalás lehetősége, hogy a diplomáciai megoldásról le lehet tenni, az egész világ ellenünk van, csak a gyors hadisikerekben lehet bízni, egy egyéjszakás hadjárat, hogy mire a románok kinyitják reggel a szemüket, már székelyzászló lobog minden ház homlokzatán. Az különben csak reggel derült ki, hogy végülis az elhunyt házigazda feleségével töltötte az éjszakát vagy egy utazóval, mert ha utazóval, akkor az még reggel is ott volt mellette, az elhunyt házigazda felesége viszont mire felébredt, addigra még a gyerekeket irányította az iskolába vagy valamely erdélyi írókolléga regényébe szereplőnek. Persze az üres ágy felvetette annak az esélyét is, hogy egyedül aludt, mert egyáltalán semmire nem emlékezett abból az időből, amikor feltehetőleg az özvegy nő, akiről úgy gondolta rettenetesen ki van éhezve rá, vele töltötte az éjszakát. Egész reggeli alatt azon gondolkodott, főleg mikor már a második életmentő pálinkát is felhajtotta, hogy benyúljon-e a népviselet alá. Végül benyúlt és volt is egy mondat, hogy mennyen má, de rájött, ez már a buszon volt, hogy ez sem bizonyítja, hogy nem voltak együtt, mert mit mondhatott volna az a szegény özvegyasszony, hát pont ezt, na majd este letesztelem, gondolta, de az aznapi este épp olyan volt, mint az előző. Egyszerű dolgokat sem tud az ember a világról, még azt sem, hogy együtt volt-e azzal az özvegy székely mennyecskével.

Közbe visszapillantok, hogy mit csinál a nő, akit egy termékért elhagyott a férje, mert nem vagyok gondatlan, azért csak bánt, hogy ott hagytuk csak úgy még a könyv elején, mint egy hülye borítót, úgymond felhasználtuk az életét a kezdésre és kész, azért csak tudni kell, hogy az ember kitől kapta a kezdő tőkét a vállalkozásához. Csak annyit tudunk róla, hogy boldogtalan akar lenni, és ettől az elhatározástól majdnem ellentmondásba került az elhatározásával, és közel került a boldogsághoz, meg még azt, hogy ott hagyta a férje, az a férj, aki teljesen megváltozott az évek során, mert nem csak azt nem lehet tudni, hogy milyen betegséget hordozunk, azt se, hogy milyen irányba változik a jellemed, s persze ebben nagy szerepe volt a pénznek, hogy hirtelen rengeteg lett, mert olyan befektetésekben volt érdekelt, amely befektetések révén dőlt a pénz és olyan emberek voltak körülötte, egészen közel, mondjuk úgy, velük barátkozott, akik hasonlóan olyanok voltak, mintha a lelküket kitörölték volna egy marék euróval. Legalábbis így látszott messziről, mert akiknek nem volt ennyi pénze, azok már csak messziről látták őt egy lesötétített autóablakon át, amikor az ember csak a rendszámról ismeri fel a valahai barátját.

Jó volt, hogy elhagyott, gondolta egy remek budai lakás és egy biztonsági kislakás maradt neki, állandó havi bevétel, megbízható albérlőktől, de a vagyon java még így is az övé lett, de ennek eredményeként nem kellett elviselni azokat az embereket, akik a férje révén az utolsó együtt töltött évek alatt már családközelbe kerültek, sem a férjét. Már elindult, mert a könyv elején még csak felült az ágyon, nem baj, hogy elfelejtetted, az egész csak ki van találva, egyáltalán nem igaz, és mi értelme van annak, ami nem igaz, minek olyat megjegyezni, ki emlékezik arra, hogy Gibs ügynök az NCIS harmadik évadának ötödik epizódjában mit csinált, senki, mert nem igaz, semmi funkciója nincs annak, amit csinált, csak az, hogy megtörténjen a sorozatnak az a perce, amikor azt csinálta, amire nem emlékszünk.

Már elindult, egy jogvédő szervezetnél dolgozott, amúgy szar pénzért, de neki ez már nem volt fontos, a kislakásból meg a megtakarításokból, amelyet még a férje mellékesen nála hagyott, nehogy a cégre is igényt tartson, volt annyi, hogy egy életre kitart és tudja fedezni azt a két három utazást, amire igénye volt, azért csak megérdemli húsz év házasság után, hogy megnézze a Niagarát például. Már az utcán ment, könnyű nyári ruhában, ha ez épp nyáron volt, nem látszott rajta, hogy ez a nap neki más, mert ezen a napon, ahogy a gimnáziumi tanár is eldöntötte, hogy nem akar megszabadulni attól a sok-sok gyötrődéstől, ami az életét jelentette, nem akar olyannak látszani, hogy boldog, csak olyannak, amilyen, átlagosan boldogtalannak. Ez mondat, amiben összemosódik két szereplő gondolata azt jeleni, hogy a két szereplő hasonlót gondolt, csak nem pont ugyanazokkal a szavakkal, ha egyáltalán szavakkal gondolkodtak, nem érzelmi attitűdökkel például, mert ki lát bele egy szereplő agyába, hát a regényíró biztosan nem, ha belelátna, nem írna hosszadalmas mondatokat a jellemükről, a jellemük változásáról, nem építeni a könyvét egy olyan dologra, ami meg sem történik, csak ki van találva, hogy hatásos legyen a könyv sokan megvegyék, mert egy hatásos sorsba mindenki bele tudja képzelni magát, és ezért ajánlja egyik olvasó a másiknak, hogy ez olyan, mintha rólunk szólna, persze azt gondolja, hogy róla, mert a barátnőről nem feltételez olyan sorsot, ami belekerülhetne egy regénybe.

Nem, a tanár nem akart elköltözni otthonról, amikor észlelte a feleség kikacsintását, egyszerűen rákérdezett és a feleség azt mondta, hogy nem, nem így van, ebbe megnyugodott, mert ez a mondat nem egy hazugság volt csupán, bár természetesen alapvetően az volt, hanem döntés is.

A nő, nem az, akiről korábban szó volt, és regényírói gondosságból újra szóba lett hozva, hanem ez a feleség másnap felhívta azt a férfit, akivel úgymond viszonya volt, akiről el tudta képzelni, hogy vele újra tudja írni az életét, ez a megfogalmazás egyébként az irodalom hatása az életre, mert nem csak az élet befolyásolja az irodalmat, mint korábban hitték olya sokan, hanem az irodalom is hatással van az életre, néha ugyan halál formájában, mint a Werther megjelenését követő öngyilkossági hullám kapcsán megtapasztalhattuk. Ezzel a férfivel újra tudja írni, mert annyira más volt, mint a férje, legalábbis hetente kétszer két órában teljesen más volt, hogy tényleg olyan, hogy vele lehetne boldognak lenni, mert az egyértelmű, hogy a férjével nem lehet, egy férjjel soha nem lehet, az úgymond a boldogtalanság szinonimája, de ezzel a férfival még azt is el tudta képzelni, hogy egy közös gyerek, mondhatni a szerelmük gyümölcse lehetne, de a férje kérdésére adott válasz tulajdonképpen ráébresztette, hogy ez a titkos férfi soha nem akar kilépni a fényre, neki épp ez az árnyék kell, mert esze ágában sincs új családot alapítani, épp ezzel a helyzettel érte el azt a viszonylagos érzelmi biztonságot, amiben képes létezni, és nemutolsósorban testileg is helyrerázódott, mert szüksége volt arra az öntudatra, amit két nőtől kapott, a feleségtől és a szeretőtől, olyan foglalkozása volt, amit öntudat nélkül, hát egyáltalán nem lehet folytani. Ő volt az az országosan ismert író, aki nem ment el a volt magyartanár temetésére, így aztán nem tudtak összesúgni körülötte a gyászolók, hogy itt van, helyesebben összesúgtak, de nem körülötte, mert nem volt ott, és épp azt súgták össze, hogy nincs itt, pedig hálás lehetne ennek a tanárnak, nélküle mi lett volna belőle, egy senki, s némiképp ennek a volt diáknak a későbbi sikereit a magyartanár sikereiként értelmezték. A történelemtanár felesége megvonta ettől a férfitől ezt az öntudatot, mert be kellett látnia, hogy nincs alternatívája annak az életnek, amit már ilyen hosszú időn át folytatott a férjével, ami kellőképpen unalmas és érzelemhiányos, de az az ő élete. Tulajdonképpen jó volt belátni, hogy annak a felfénylő életívnek az íróval, nincs realitása, s maradni a realitásban. Különösen egy realista regényben, mint ez is nagyon jól jön egy ilyen felismerés. Tovább erősíti a valóság és a mű kapcsolatát.














Háy János, eredeti nevén Horváth János (Vámosmikola, 1960. április 1. –) József Attila-díjas magyar író, költő, festő, illusztrátor, a Palatinus Könyvkiadó alapítója.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png