A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Biró Sára, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília. Korábban Tóth Ramóna Mirtill

Biró Sára reflexiója

Veszprémi Szilveszter - Az örökül maradtak

nekem már csak az ősz jutott belőle nem panaszként mondom mert szép volt szép is volt mert tudott nevetni tudtunk nevetni mert mi olyan családból származunk

lassan ment el mint igazából az ősz

bizonyos pillanatokban nem volt ott a nevetésünket utánozva nevetett és mi a beszéde helyett beszéltünk

úgy tűnt el mint az első hó alatt az avar amit még nem takarítottunk el mert van rá idő a dendritfák ágait nem a hirtelen vihar a sűrűsödő éjjeli fagyok törték szét

csak eljöttek azok a telefonhívások a latyakban rohadó ágak szagáról bele sem gondoltunk hogy ki marad majd a feladatra amiben magunkra hagytak minket

talán csak annyit örököltem ami családi dolog nevetésünket büszkeségeinket emlékeket anyai ágról olvadó erős géneket nem mondjuk ki nem mondhatjuk

nincs hogyan nyomokat keresni évek távolságából pelyhek közül sem láthatjuk az elsőket ha próbálunk is jósolni a hóból

csak olyat amit ki tudunk nevetni

Az örökül maradtak első olvasatra két kérdést feltételez: kik? és kik után?. Ez azonban nem derül ki számomra egyértelműen. A családra, anyai ágra történő utalásokból felsejlik egy anya vagy nagymama képe, a beszélő pedig talán egy gyerek vagy unoka pozíciójából szólal meg, de nem konkretizálódik. A versalanyok kivétel nélkül csupán névmásokkal fejeződnek ki. Ez a meghatározatlanság izgalmassá teszi a szöveget, sőt a vers egyik erősségévé válik. A versbeszélő azonban hol egyes, hol többes számban szólal meg, és azok személye is változó, akik az örökséget hagyták, emiatt az olvasó könnyen elveszítheti a fókuszt. Az örökül maradtak szókapcsolat pedig nem kizárólag személyekre, de a hátramaradt tárgyi, szellemi örökségre egyaránt vonatkozhat. Azt viszont nem tudjuk meg, hogy a géneken, illetve emlékeken kívül mit hagytak hátra, ezek pedig általában implicit módon részei a családi örökségnek.

A gyakori ismétlések és a túlzott kötőszóhasználat még inkább elterelte a figyelmem a vers valódi üzenetéről. Bár a táj elemeinek beemelése szépen egymásba fűzi a gondolatokat, a gyakori mellérendelő mondatok sokszor, mintegy „magyarázkodásba” fordulva elvesztik poétikusságukat („úgy tűnt el mint az első hó alatt az avar/ amit még nem takarítottunk el mert van rá idő”).

Az ősz és tél képei szépen végigvezetnek a szövegen, tetszett, ahogy az elmúlás tapasztalata kivetül a tájra („lassan ment el mint igazából az ősz”, „olvadó gének”). A hópehely-metafora pedig egy egyedi fordulatot hoz a szövegbe, egyesítve a múlt és jelen síkjait, ezáltal a tél - annak ellenére, hogy az elmúlás motívuma, egy pozitívabb töltetet kap. A zárlatban megismételt „nevetés”azonban szintén zavart okoz a kinevet-nevet jelentésbeli különbesége miatt. Az ilyen apró nyelvi botlások pontosításával előtérbe kerülhetnek a szöveg erősségei, a szöveg szintjén megfogalmazódó kérdések nem vonják el a figyelmet a vers erősségeiről.

2001-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg végzős, jövőre az ELTE BTK-n tervez továbbtanulni. Versei eddig a Műút-portálon,a KULTer.hu-n és a SZIFONline-on jelentek meg.