A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.

Tóth Ramóna Mirtill reflexiója

Bolgár Kata - Bárányom

A szakállas Noé bácsi megöl egy kisbárányt miután eltűnik a tenger és kikötnek a hajójukkal. Anya azt súgja áldozat, kincsem. A kincs vagyok én. Nézzük a könyvet, amiben szépek a képek és Isten írta, úgy hívják Biblia. Megölik a kicsi bárányt benne, pedig most menekült meg mindenki. Vigyáztak az állatokra a hajóban, a bárány vére mégis kiömlik a földre. Nem szeretem Noét. Nem szerette azt a bárányt. Vagy lehet mérges volt, amiért nem maradt senki más a világon csak ők. De akkor is. Isten biztos sose kérte rá.

Jönnek a hajóból az állatok kifelé. Jönnek az elefántok, a pingvinek, a medvék, a teknősök. Jönnek a bárányok. Megragadják az egyiket, lefogják a lábait, elkapják a fejét, lefektetik, kiterítik, simogatják, becézik, megszorítják, kisimítják a torkát, kimered a szeme, kiállt egy kéz, tátong a torka, ugrándoznak a lábai, bólogat a feje, zubog a pirosság, enged a szorítás, vörösek a kövek, csillognak a szemek, feltörnek a sóhajok. Noé bácsi kezében nincs kés, seholsincs kés. Áll a bárány fölött, vállán fehér galamb ül. Szájában olajágat hozott.

Nekünk is vannak állataink, egy kicsi bárány is. Már tudom, el kell rejtenem őt. Hátul bújtatom a csipkebogyó mögött. Kötelet kötöttem a bokájára, a kötelet a csipkebogyóra. Kétszer is megcsomóztam, meg kell értenie, muszáj volt szorosra. Apa keresi őt, szólongatja. De ő nem úgy mondja a nevét ahogy kell, az ő szájából másmilyenek a szavak. Én ismerem a bárány nevét, én tudom, hogy kell mondani.

Apa szemében meg forrong valami, ha szólítja. Nekifeszül az ordításnak. Kiszakad az ordítás belőle. Aztán ha elmúlik az üvöltés, vidáman rám néz, megsimogat engem, nagy tenyerét puhán a fejemre teszi, azt mondja napocskám, de nem bízhatok a kezében. Most átlátok rajtad Apa, nem tudod eltitkolni. A konyhafiókban éjszaka zörögnek a kések, ők is árulkodnak. És kiszököm a sötétben a csipkebogyóhoz, én menekülök a bárányomhoz, mert vigasztal engem. Őrizem az álmát, Ő pedig elveszi a világ bűneit.

A szöveg a bibliai vázzal és utalásrendszerrel az irodalom egy újra és újra elmesélt őstörténetéhez és annak jelrendszeréhez nyúl. Ez kétélű vállalkozás: egyfelől a befogadó stabil ismeretrendszerére támaszkodva a toposz hozzáférhetősége biztonságot nyújt, másrészről viszont a „túlhasznált" jelrendszer beemelése a kiüresedés kockázatával is jár. Egy őstörténeti variáció (mint a szöveg esetében a kiválasztottság és az ősatya egy archetipikus alakja, Noé, a bűnös embertől megtisztuló Föld, valamint a büntető és a kegyelmező Isten ambivalens képei) olyan zsigeri, a tudatunkba íródott történetmodellek közé sorolhatóak, melyek a világ működésmódjának egy darabját ragadják meg – modellezik le, beleépítve ennek a (tudatalatti) felismerését az ember kollektív emlékezetébe, bővítve ezzel az őstörténetvázak sorát, melyek egy-egy kultúrán belül végnélkül ismétlődnek. Az a kérdés, hogy a szöveg miként képes ezt az őstoposzt és a vele járó erős referenciális kötöttségeket, berögzült asszociációkat a maga előnyére fordítani: újraírni, átírni, szétírni azt.

A szöveg két szempontból is nagyon tudatosan nyúl a toposzhoz, egyrészt a bibliai motívum-rendszer összezavarásával képes egy zárt asszociációs sor határait megbontani, másrészt pedig a személyes és a kollektív tapasztalat vagy érzékelés közötti váltásokkal egy ősmodell, a(z) (örökletes) bűnösség és a megtisztulás aktusaival játszik, ugrálva két sík között: egy nagyon távoli, bibliai, becsontosodott fogalomrendszer és egy testközeli, személyes, belső (gyermeki) érintettség közt váltakozik. Az előbbi esetében a motívumok fel- és eltűnésén túl, az áldozat vagy bűnfogalom átértékelésével is lebontja a szöveg az eredeti hálózatot: Noé, az egyetlen bűntelen is bűnössé válik a bárány szemszögéből. Ehhez mérten az áldozás is kétélű fogalommá bővül, hiszen a megtisztulás és a kegyetlenség aktusai között nincs választóvonal.

A személyesség és a közösségi, kollektív érintettség váltakozásával a szöveg családi térbe integrál egy megfoghatatlan, legendává csontosodott őstörténetet és annak összes problematikáját. A megszólaló szubjektum kiterjeszti a történetmodellt a személyes térbe, (bácsizás, gyermeknyelv, testi érintettség) és ezáltal magát a bibliai példázatot teszi személyessé, azt költözteti be a mindennapi interakciók közé. Így Noé története és annak jelrendszere elevenedik meg, vagy jobban mondva mutatkozik meg(!) az ábrázolt cselekedetekben: egy ordításban, egy simogatásban vagy egy nevezésben sűrűsödik össze a bibliai világ egésze.

Tóth Ramóna Mirtill vagyok, a Nincs online folyóirat tanulmány rovatának szerkesztője. Esterházy Péter iránti reménytelen szerelmem eredményeként, most harmadéves magyar szakos hallgató vagyok. Az elfojtott vágyaimat, így az irodalomelmélet és a kultúratudomány különböző területein élem ki, legfőképp a világ szövegszerű szerveződésének és a kultúrán vagy diskurzuson belüli eltolódások vizsgálatának szentelem magam. A Nincs számomra, amim sosem volt, de amire mindig is vártam. A tanulmány rovat, pedig pont ennek a személyes hiány-tapasztalatnak az eredménye. Eddig mindenki azt mondta mi Nincs, talán csak mind rólunk beszéltek.