Szűcs Anna Emília

Az irodalom intézményének dekonstrukciója

A Szépírók Társasága és prae.hu Létezik-e férfi irodalom? címmel tartott közös eseménye alkalmából Seres Lili Hanna, Bán Zsófia és Németh Zoltán beszélgetett határokról, berögződött intézményi struktúráról, valamint a destruálás és újraértelmezés lehetőségeiről Réz Anna moderálásával.

Az esemény bár online formában zajlott, így is rengeteg érdeklődőt fogadott be, talán még többet is, mint amire egy átlagos irodalmi beszélgetőest helyszínének kapacitása általában képes, így a jelenlegi helyzetben emberhez juthatott el az a nem elhanyagolható információ, amelyet Réz Anna rögtön felvezetőjében leszögez: természetesen létezik férfi és női irodalom… A kérdés csak az, hogy milyen értelemben van ezeknek a fogalmaknak létjogosultsága?

Az első kérdés Bán Zsófia ÉS-ben megjelent Bovaryné megbukik[1] című tanulmánya mentén körvonalazódott, melyben először és elsősorban olvasói szemszögből tematizálódnak azok a hézagok, amik mentén megfogalmazódhat egy női olvasó számára az a fajta hiánytapasztalat, melyet a férfiak által uralt irodalmi intézményrendszer szükségszerűen képtelen kielégíteni. Ez a szempont felveti az azonosulás (vagy éppen az azonosulás ellehetetlenedésének) kérdését is, mely egyenes úton vezet a társadalmi nem fontosságához olvasás közben is – hiszen az sok mindent befolyásolhat, és az olvasás elakadásához vezethet. Ráadásul az intézményi struktúrában nemcsak olvasóként kerülhetünk szembe ezekkel a befolyásoló tényezőkkel, hanem íróként is, tette hozzá Réz Anna, például amikor egy kiadó máshogyan áll a kézirathoz csupán a szerző társadalmi neme okán.

Seres Lili Hanna ehhez kapcsolódva hozzáfűzte, hogy személyes és igen erőteljes tapasztalata alapján női olvasóként sokkal könnyebben és evidensebben képes azonosulni a férfi írók férfi elbeszélőivel, hiszen a „férfi irodalom” alkotásai között szocializálódott, ahogy mindnyájan, kezdve a népmesék legkisebb királyfiától a szegénylegényekig.

Ezzel szemben a férfi olvasók számára egy női elbeszélőhang egzotikum lehet – éppen azért, mert ami normának számít, az transzparens is egyben, tehát észre sem vesszük jelenvalóságát – tette hozzá Bán Zsófia. Ennek a fajta „másságnak” a meghatározása még korántsem az egyenlőségről szól, hiszen arról csak akkor beszélhetünk, ha valóban egyenlőségelvűen működik a társadalmi és az irodalmi közeg is, hiszen egy másik nézőpontból a másság ugyanúgy „más”.

Németh Zoltán számára alapvetően a férfi és női irodalom differenciái izgalmas elméleti különbségekként voltak/vannak jelen az irodalmi diskurzusban – méghozzá abból a szempontból, hogy milyen szövegeket és hogyan lehetne még színesebben és árnyaltabban értelmezni és feldolgozni metaszinten. Ilyen módon lépett látókörébe a feminista kritika vagy a posztkolonialista diskurzus is és a magyar prózafordulat egyik legfontosabb szerzője,Esterházy Péter, aki munkásságával folytonosan átértelmezte a magyar irodalmi témákat és hagyományokat, többek között a nő képét és szövegben való felbukkanásának körülményeit is.

A női irodalomnak nevezett határterületre (hiszen véleményem szerint bár nemi értelemben elkülöníthetők a szerzők egymástól, ez a vele született adottság szövegeiken nem mindig hagy feltűnő nyomot, ráadásul az LMBTQ irodalom létezése is átértelmezi ezeket a határokat), jellemzően előforduló témák többek között a „me too” mozgalom kapcsán megjelent szövegek, melyek sokszor átértelmezik a női szerepeket vagy elemző módon állnak pozíciójukhoz, amit egyelőre még felmérni próbálnak, egyértelmű válaszokat adni semmiképpen sem. Például az est folyamán elhangzó, a Litera.hu-n megjelent Seres Lili Hanna-vers (Intelmeink[2]) vagy Kali Ágnes Tegnapig trófea[3] című szövege is ilyen. Bán ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy bár sokszor hallani már megelégelésről szóló visszhangokat, még csak gyerekcipőben jár ez a fajta irodalom és a közbeszéd is, hiszen hosszú még az út, míg ez a szemléletmódunkba is beköltözik.

Ebből a szempontból is fontos az a kulturális közeg, aminek az irodalmáról beszélünk, hiszen – ahogy azt a nézők soraiból Balázs Renáta is kiemelte – a finn irodalmi fordulatot például négy írónőhöz kötik, akik szemléletükkel olyan perspektívaváltást hoztak a finn irodalmi szférába, ami képes volt annak reformálására. Míg más kulturális közegekben a női irodalom hagyományai már gyökeret eresztettek, addig nálunk még csak kibontakozóban vannak, ez a folyamat pedig ugyanolyan hagyományozódási alapokon nyugszik, mint a regény felsőbbrendűsége a magyar irodalmi szférában a novellához képest.

A női témák alapvetően az „univerzális és partikuláris” kérdéskör mentén definiálódtak napjainkig, mely alapján a nők általában mikroirodalmat írnak, vagyis szűkebb látókörrel, nem globális témákról. Ezzel kapcsolatban Seres Lili Hanna kiemelte Raymond Carvert, Bán Zsófia pedig Hemingwayt, akik férfiírókként hasonlóan szűk metszettel dolgoztak, illetve a test-írás hagyományát például Nádas Péter műveiben, amit ma sokszor a „női irodalom” jellemzőjeként emlegetnek.

De hogyan is lehetne valami partikuláris vagy szűk, ami a testtel foglalkozik, minden ember kezdeti és végállomásával, hogyan lenne partikuláris valami, ami a társadalom több mint felét érinti, amely dolgok tematizálásával a nyelv és hagyományok felszabadítását eszközöli a női-írás?

Továbbá Bán Zsófia ismét kiemelte a nézőpontok megfordításának esszenciális fontosságát a Nádas-példa kapcsán, melyből kiderül, hogy egy regénybe ágyazott 100 oldalas részlet arról, hogy két test között mi történik, nem zavaró férfi szerző esetében, hiszen azt a köré teremtődő kontextus miatt univerzális témának tekinthetjük. Éppen ezért fontos a kategóriák átgondolása és az, hogy azok milyen perspektívából definiálódnak.

Németh Zoltán hozzátette, hogy a férfi vagy női irodalomnak számító témák is konvencionálisak, és korszakonként, kultúránként változók – nem minden korban férfias vagy nőies valami, ami az előzőben annak számított. Inkább azzal volna érdemes foglalkoznunk, hogy mik is pontosan a „férfi témák”, amiktől szervesen elkülöníthetők a „női témák”, hiszen az univerzalitás jelen esetben csak egy privilegizált helyzetet, becsontosodott nézőpontot jelöl, amely megfordításával hasonlóan kategorizálható témákat láthatunk a másik oldalon, például az aparegények hagyományában vagy a sport irodalomba ágyazottságában. Ebből a szempontból az az árulkodó, ha egy irodalmi közeg semmit sem olvas férfi irodalomnak, hiszen az olyan evidensen a kultúra része, hogy észre sem vesszük kiemelt helyzetét. Bán Zsófia hozzátette, hogy az anyaregényekig – az aparegények hosszú múltra tekintő irodalmi hagyományához képest – a kétezres évekig kellett várni, pedig köztudottan az anya-gyermek viszonyok sem problémamentesek, mégis a férfiak könnyebb érvényesülési lehetőségei a közegben a hasonló nemű felmenőkkel kapcsolatos írásokat termelték ki.

Bán Zsófia a különbségek kapcsán továbbá azt is kiemelte, hogy ezeknek a differenciáknak örülni kell, hiszen a nézőpontok minél variábilisabb felsorakoztatása a cél, ami előnyt is jelent, hiszen ez adja az irodalom „sava-borsát”. A szociokulturális, nemzeti, etnikai és nemi különbségek mind izgalmasabbá teszik az irodalmat, és ha léteznek ezek a különbségek, akkor foglalkoznunk kell velük, hiszen ettől lesz az egész irodalmi rendszer állandóan változó, színes és izgalmas közeg.

[1] https://www.es.hu/cikk/2020-05-15/ban-zsofia/bovaryne-megbukik-.html

[2] https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-verse-kali-agnes-tegnapig-trofea.html

Szűcs Anna Emília vagyok, családom negyedik Emília nevet viselő tagja. Harmadéves magyar szakos hallgatóként próbálok önmegvalósítás helyett önmegismerni elsősorban. Vegetáriánus vagyok, nem szeretem a tejet. Minden fontosat nem tudnék elmondani magamról. A nőnemű népesség zöld szemmel rendelkező polgáraként élek 21 éve.