Veszprémi Szilveszter

Az az istenes vers, amit 17 évesen még nem tudtam jól megírni – most nem tudom, hogy azonosulok-e vele, de mindenképp fontos, hogy elhangozzon, éreztem így is

A Városligetnél, egy átalakított szuterénben szállunk meg.

Az ablakunk előtt lábak várják az utolsó buszt.

Hamar elaludtál.

A motelszobában talált Bibliából olvasok estimesét,

hogy lekösse a gondolataimat.

Amikor először jöttünk, azt mondtad, szervkereskedőknek tűnnek.

Szépek, gondozottak a virágágyások.

Azt mondtad, nem segítek leküzdeni a félelmeidet.

Most sétálni szeretnék, de rettegnél, ha egyedül kelnél fel.

Megnézném a tavat, elbúcsúznék a kacsáktól.

Leülnék egy bármelyik padra.

Magamban a III. Mózes 18:22-t mantráznám,

és nem a halálra gondolnék.

Mert tisztátalanná vált az a föld,

ezért számonkérem rajta a bűnét,

és kihányja az a föld a lakosait.

Olvasom tovább neked, mert nem volna szabad gondolkodnom.

Aludnom kellene, tízre kicsekkolva útrakészen kell állnunk.

Be kell járnunk még rengeteg földet.

Veszprémi Szilveszter (Pécs, 1997), Sziveri-díjas költő, a szegedi Megálló Közösségi Ház közösségszervezője, a Grand Café irodalmi programszervezője, az Egy meleg srác olvas blog bloggere. Második kötete, a Vijjogók, 2026-ban jelenik majd meg.

Fotó: Takács Borisz