Pintér Laura

Aki gyermek maradt

(Bereményi Géza: Magyar Copperfield, Magvető Kiadó, 2020)



Ha valakinek az életműve nem szorul igazolásra, az Bereményi Géza. Egyike azon legendás alakoknak, akik a művészet több területén is maradandót alkottak, ily módon örök időkre rávésve nevüket a magyar kultúra grandiózus épületének falára. Önéletrajzi regényének, a Magyar Copperfieldnek egyik értéke pontosan az, hogy semmit nem akar bizonyítani: még nyomokban sem érezhető rajta a szerző görcsös vágya, hogy hitelesítse önnön munkásságát. Épp ellenkezőleg: a több mint hatszáz oldalas könyvben Bereményi meghökkentő őszinteséggel és nyerseséggel tárja fel fiatalkori énjét – gyakran ellenszenves valójában – és első találkozásait az irodalommal. De – mint már említésre került – a regénynek nem is célja, hogy ferdítő firkantásokkal szépnek tüntesse fel a rútat, egyértelműnek a bizonytalant, valaminek a semmit. Hiszen „álom hazudhat – önéletírás nem” (241.).


Gézát kezdetben nem lehet meghatározni, mivel több van belőle: elbeszélő-Géza és szereplő-Géza, a kettő pedig frappáns módon találkozik a szöveg és az olvasó valóságának határán egy hibrid narratívaszólamban, ami megmutatja, igenis lehetséges meglett férfiként nem elfelejteni, hogy milyen volt éretlen és bugyuta gyermeknek lenni. Az elbeszélő olyannyira bensőségesen mesél – mert mese ez a javából: egy fiú és egy ország felnőtté válásának a meséje –, hogy nem tehetjük meg azt az irodalmárok által oly kedvelt és gyümölcsözőnek tartott distinkciót, amely a szerzőt (minthogy önéletírásról van szó) teljes mértékben függetleníti művének főszereplőjétől. Kár is volna vasfüggönyt ereszteni a két egymástól elválaszthatatlan identitás közé, mivel ez megfosztaná a regényt megannyi bájos mozzanatától. Képtelenség nem mosolyogni azon, ahogy elbeszélő-Gézának eszébe sem jut korrigálni szereplő-Géza egy négy-ötéves minden komolyságával tett felfedezéseit, miszerint Rákosi elvtárs nem az egyszerű halandók között, hanem az égben él, és Truman elnök az imperialista nyugat kémjeként a Teleki téri piactól nem messze, napszemüvegben figyeli a Magyarországon zajló eseményeket. E megengedő azonosulásnak nyelvi, a stiláris sokszínűséget fokozó lenyomata is van: a gyermeknyelvi kifejezések, újonnan elsajátított, néha-néha félreértelmezett szavak nesztelen természetességgel osonnak a sorok közé, ezáltal olyan mértékű sebészi pontossággal tárva fel Géza – akit most már nyugodt szívvel tekinthetünk egyszerre a történet hősének és elbeszélőjének – tudatát, amely mellett még a legkorszerűbb röntgenfelvétel precizitása is csak körvonalas vázlatnak tetszik. És ez a nyelvvel való tudatos bánásmód következetesen végigkíséri a regény egészét: ugyanezzel a gesztussal találkozhatunk a már kamasz fiú stoppolásokkal, lányokkal és balhékkal teletűzdelt nyarának szlengjében is. A szinte soronként ismétlődő „fejek” (nagyapáink generációjának „tag”-jai), „löktem a szöveget”-ek és „csajok” akár egy öregedéstől rettegő idős ember saját fiatalságához való, bosszantóan kétségbeesett ragaszkodásaként is lecsapódhatnának a befogadóban – ha nem venné el a szerkezetek zavaró élét a már oly sokat dicsért őszinte azonosulás a múltbeli identitás(ok)kal.


Szükség is van erre a rendkívül szimpatikus gesztusra, a bírálatmentes visszatekintésre, minthogy enélkül a regényt könnyen maga alá gyűrhetné a főszereplő csupaszon, őszintén, gyakran naturalisztikusan bemutatott jelleme. Ez az önmagát az első pillanattól kezdve kívülállónak, perifériára szorultnak, a másokkal való közösségvállalásra képtelennek tartó alak – mondjuk ki –, még a legelnézőbb olvasó számára is ellenszenves. Talán nem azonnal, de száz, kétszáz, esetleg háromszáz oldal után várható lenne a mély sóhaj és a szemforgatás, hiszen már megint arról van szó bekezdéseken át, hogy Bereményi alakja mindentől és mindenkitől idegen, sorsának irányítása helyett csak sodródik és dühítően boldogtalan. Ám ha ilyen szereplővel van dolgunk (aki ráadásul ok nélkül hazudozik, titkolózik és előszeretettel hagyja figyelmen kívül az általános udvariassági normákat), miért nem tesszük le a könyvet legkésőbb félidőben? Miért nem reális annak az irodalmi diskurzusban ciklikusan visszatérő anekdotának a valósággá válása, miszerint egy-egy iromány eleje rongyosra olvasott, a végén pedig az érintetlenség nyilvánvaló nyomai fedezhetők fel? Jogos lenne a cselekmény társadalmi kontextusával, történelmi hátterével, sőt a szereplő idillinek cseppet sem nevezhető családi helyzetével magyarázni a kellemetlen személyiségjegyeket. Kinek van több joga magába fordulni, mint valakinek, aki a huszadik századi Kelet-Európában él? Ki legyen nihilista idegen, ha nem az, akiről anyja évekig nem vesz tudomást, akinek nincs valódi apa-figura az életében és akit vernek otthon? A szánalom és együttérzés kibuggyanó könnycseppjeit megakadályozandó, ki kell jelenteni: nem, nem emiatt nézhető el könnyen az imént jellemzett magatartásforma. Még csak nem is azért, mert a szerző önreflexív mozzanatokkal időről időre aláhúzná, és vastag betűkkel kiemelné: „igen, ilyen voltam, de tanultam a hibáimból, mára pedig jó emberré váltam”. (A kamaszodás kártyáját pedig felesleges volna kijátszani: Bereményi Géza ennél kifinomultabb és sokkal, de sokkal ravaszabb.) Mint már említésre került, szó sincs önigazolási kísérletekről, az író nem akar és nem is próbál semmit bizonyítani. Az erőlködés hiányával mégis eléri, hogy ne csak elviseljük, de el is fogadjuk, esetleg meg is kedveljük fiatalkori énjét.


Egy félmondat erejéig már felmerült, hogy a regény az egyéni felnövéstörténeten túl tágabb kontextusban is értelmezi a változást mint jelenséget. Az író-szereplő életét szerencsésen keresztezik a huszadik század olyan történései, mint a két világháború, 1956, illetve a kádári konszolidáció. (Valódi szerencséről persze aligha beszélhetünk: egy művész vagy a saját javára tudja fordítani a történelmet, vagy nem.) Ezen eseményekből tevődik össze a keleti blokk semmivel sem összehasonlítható miliője, amelynek sajátos anomáliái szemléletesen körvonalazódnak a regényben. A korrajz azonban nem statikus – az évek múlásával a társadalmon és magán az országon is dinamikus átalakulás megy végbe: hidak épülnek, falak omlanak le, politikai rezsimek váltják egymást. Valósághű, átfogó, de mégsem tankönyvszagú képet kapunk a magyarság múltjának elmúlt hetven-nyolcvan évéről. A „nagy egész” apró mozzanatokból tevődik össze, amelyeket olyan finomra hangolt szelekciós tehetséggel választott ki a szerző, hogy mára az adott korszak emblémáivá váltak. Emigrálási kísérletek, szétszakított családok, az értelmiség ellehetetlenítése. Leleményes pályaváltások, ha az „államérdek” épp úgy kívánja. Rácsodálkozás a Beatles első, az országba csempészett magnókazettáira. Az igazgató odasuttogott „Balról a második tétel”-e, csak hogy ne az oroszérettségin múljon a kitűnő. Nem véletlen, hogy e kiragadott mozaikdarabkák a fiatalabb korosztály számára is ismerősek, és nem csak a nagyszülők történeteiből, hiszen gyakran előre- vagy épp visszaköszönnek különböző művekben, amelyek által nemzedékek próbálták meghatározni önmagukat. A szoros és releváns asszociációk végett álljon itt csak két, Bereményi forgatókönyvírói munkáját di­c­s­é­rő példa, A nagy generáció és a Megáll az idő. (Egyébként a regény azon mozzanata, mikor az elemista kisfiúk gyermekszemnek nem való fényképeket próbálnak eladni idősebb társaiknak, direkt összerímelés az egyik mozgóképpel – hogy melyikkel, annak megállapítása legyen az olvasó feladata.) Ha léteznének multimediális szótárak, a szerkesztők nyugodt szívvel beemelhetnék e filmeket az ’56 utáni Magyarország definíciójának helyére – a Magyar Copperfielddel egyetemben.


Copperfield Dávid sok szempontból egyedül állt a világban – Bereményi Géza úgyszintén. Már nevének alakulása is jól érzékelteti ide-oda vetődését, melyet önnön sodródási vágyán kívül környezetének is köszönhet: volt Vetró, Rozner, végül pedig önmagát megkeresztelve lett Bereményi. Mi pedig így ismerjük. De a regény elolvasása után javasolt megfeledkezni a vezetéknevekről, ugyanis nincs rájuk szükség. Adott egy fiú, aki a rá aggatott címkéktől függetlenül megőrizte identitásának, jobban mondva ipszeitásának lényegét, azt a bizonyos „hó alatti magot”. A Magyar Copperfield (vagy legyen inkább Magyar Valaki? Hisz annyi minden állhatna itt) pedig ennek eredeti, stílusos és önazonos lenyomata. Az állandó változásban Megállt az idő – legalábbis a szerző számára.

































Hogy ki Pintér Laura? Egy színházrajongó könyvmoly, aki beteges módon kijavítja a barátai helyesírási hibáit; akinek Babits Mihály az állandó férfi az életében, és gyakran látogat művészmozikat, amikor éppen nem gátolja ebben egy világméretű pandémia. Egyébként pedig szívesen foglalkozik mindennel, ami belefér (vagy nem) a művészet kategóriájába. Szóval színészkedik, táncol, és monumentális, megvalósíthatatlannak tűnő tervekkel áll elő. Nagyon szeret sütni is. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar alapszakos hallgatója (nem, nem lesz tanár, és nem, a McDonald’s-ban sem tervez elhelyezkedni). Ó, és piros pontot érdemel nála, aki használ központozást.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 22.jpg
Kollázsok6.jpg
arrow&v