Asbóth Bence

a távolság viszonyai

Távol vannak már a vadludak. Jól megnéztem őket, így bennem még napokig köröznek a felhők alatt. Csak ez a kabátom volt, apámtól kaptam, amikor elindult megkeresni a szabadságot. Azóta már az sincs, letépték rólam a rókák, miközben vadul próbáltam magyarázni nekik, hogy hagyjanak, fázom. Távol vagyok mindentől, mégis leheletekben mérhető e táv, üresen állok a magányt suttogó fenyvesek zordan csillogó tüskéi alatt, nem maradt már semmi a közelemben, csak az emlékeim azokról, akik egykor közel voltak.

süllyedés

végtelen súly, a nyelvem hegyén tartom, mint a halál pillanatát belereszket az ember gyomra, mintha muszáj volna a bekötő út melletti döglött állatok szagát orrba szívni, és azt hinni, hogy az élet nem ennyire mocsok ami lehetne, az még nincsen, ami van, az már nem lehetne ettől több legalábbis, mert ha készülök rád, mint a döghús szagára, akkor nem ér váratlanul a kopott kíváncsiságod után maradó sötét utálat hiába hozok neked kérdéseket, a lényegi része mindig az, hogy bárcsak ne kérdeznélek mert te most is a szélturbinákhoz vágysz, és a dunyha alatti közös izzadásra és a szívtörés csontporos szagára és a lábadat összehúzó hideg görcsre de én nem adok, többet legalábbis, hogy érezd milyen, amikor bántás nélkül fáj

1999-ben születtem Debrecenben. Verseimet többek között az Irodalmi Szemle, a Tiszatáj és a SZIFOnline közölte.