Bartók Kinga

A tett jellemez

(Jennifer Teege: Nagyapám engem agyonlőtt volna, Park Könyvkiadó, 2021.)

Már megint egy könyv a II. világháborúról, a holokausztról, a nácizmusról. Nem írtak még eleget ezekről? Nem ástunk már elő mindent a föld alól, ami a témához köthető, és mégis mit akarunk még mindig, hogy folyton-folyvást visszanyúlunk a történelem egyik legmegrázóbb időszakához!? Képtelenség elhinni, hogy még tudunk újat mondani ebben a témában, pedig akkor tudunk csak a szó legszorosabb értelmében tanulni a múltból, a túlélők fájdalmából és életükből, ha újból és újból a témához nyúlunk.

Rengeteg könyvet, filmet, dokumentációt láttam és olvastam már életem során a holokausztról, Jennifer Teege történetétől mégis kaptam egy újabb nézőpontot. A könyv Nicola Sellmair német újságírónő segítségével született meg, aki mintegy háttérszólamként kiegészíti és magyarázza a szerző által megírtakat. A könyv távolról sem tökéletes: itt-ott csapongó, ha akarom önéletírás, ha akarom történelmi regény, de akár naplóként is felfogható, mely közönséget kapott, mégsem kiugróak ezek az apróságok.

A nyitófejezetben egy felnőtt, férjezett, kétgyermekes német-afroamerikai nő találja szembe magát családja elrejtett múltjával. Egyik kedvenc helyén, a könyvtárban bukkan rá teljesen véletlenül az édesanyja által írt könyvre, mely az anya lágertábor-vezető apjáról, a hírhedt Amon Göthről szól, akinek arca 1993 óta összeforrt Ralph Fiennes-széval, aki a férfit alakította a Schindler listájában. Jennifer lába alól azonnal kicsúszik a talaj. A nőt négyéves korában fogadja örökbe egy német család, miután vérszerinti anyja gyermeknevelő otthonba adta, mondhatni nem tartott igényt rá, és már ebből kifolyólag sem volt gondtalan gyermekkora örökbefogadottként és félig afrikaiként Németországban. Mindezen traumák után a nő még nagyobb pofont kap. Felnő egy olyan korban, mely még nem ismeri a multikulturalizmus fogalmát: mindenki ujjal mutogat rá, hogy egy fekete nő mégis, hogy lehet német?! Majd mikor felnőttként megtalálja erős német gyökerét, ám az mégsem olyan, mint amit remélne, sőt a legrosszabb rémálma, benne reked a szó. Ezek után Jennifer mindent felkutat, amit csak módjában áll, hogy kiderítse a teljes igazságot a családjáról, és mindent megtesz, hogy visszanyerje azt az identitástudatát, melytől anyja könyve által teljesen megfosztották.

A könyv voltaképpen egy életút, legalábbis annak egy része. Lineárisnak nem mondható, sokkal inkább érezhető, hogy a szerző az érzelmei irányítása alatt áll, csapong. Miután fény derül nagyapja kilétére, megismerjük Jennifer gyerekkorát, húszas éveit és jelenlegi felnőttkorát is. Olyan mértékben rányomja a bélyeget a megismerés az életére, hogy újra visszasüllyed a depresszióba. Gyötri a bűntudat nagyapja tettei miatt. Úgy érzi vezekelnie kell, mintha ő maga követte volna el a bűnöket, melyeket nagyapja sohasem bánt meg, nagyanyja pedig sohasem ismert el.

„Egyedül állok az emlékmű tövében (…) Elfogódottan érintem meg a hideg követ, ahogy annak idején Jeruzsálemben a Siratófalnál tettem. Az utóbbi hónapokban magam sem tudtam, kivagyok. Az a Jennifer vagyok, akinek hittem magam, vagy már csak Amon Göth unokája? (67.)

A harmadik generációval találjuk szembe magunkat, akiket már nem a hallgatás jellemez, hanem az igazság megtalálásának és feldolgozásának erős igénye. Nem akarnak tovább tagadásban élni, szeretnék megismerni a múltat, hogy ezáltal teljes életük lehessen, és ne egy újabb olyan generáció nőjön fel, mely ugyanolyan bűnösnek érzi magát, mint azok, akik zsidókat gyilkoltak. Jennifer helyzete azonban kap még egy csavart, mégpedig azt, hogy neki azt is fel kell dolgoznia, hogy édesanyja magára hagyta őt. A könyv egésze alatt furdalja az olvasót a kíváncsiság, hogy mégis miért döntött így, és a könyv képes megteremteni azt a hangulatot, mely implikálja, hogy ez egy tudatosan kialakított szerkezeti felépítés, melynek végkifejlete, hogy választ kapunk a kérdéseinkre – ez azonban nem történik meg. Anyja megítélése éppoly negatív a könyv végén, mint annak elején. Ítéletet mondani felette nem mondható jogosnak, hiszen ő a második generáció tagja, akinek apja sorra lőtte le a számára nem kívánatos embereket a náci rendszer híveként. Azonban az olvasó is nyugalomra lel a könyv végén, amit Jennifertől kap meg, és nem neheztel többé az anyára, aki elhagyta a lányát, mert a lány végül képes a megbocsátásra.

Rendkívül fontos gondolatokat kapunk Teegetől, aki nemcsak írt egy könyvet az életéről, hanem mankót adott mindenkinek, aki nem tudja hová is tartozik a világban. A szerző megjárja a maga poklát, hogy ezzel segítsen, vigaszt adjon és elengedjen.

[…] de mi a helyzet a bensőmben? Mennyi van ott Amon Göthből? Mennyi Amon Göth rejtőzik valamennyiünkben? Azt hiszem, mindannyian hordozunk magunkban egy részt belőle. Ha pedig azt hinném, bennem több van, akkor úgy gondolkodnék, mint egy náci, és hinnék a vér hatalmában.” (51.)

Az ő útja nemcsak az önismeretről szól, hanem egy gyökeres szakításról és a hallgatásról is. Nem a vér határoz meg bennünket, sokkal inkább a cselekedeteink és értékeink.

Bartók Kinga vagyok, 23 éves. Sokszor elfelejtek dolgokat és rendszerint eltévedek, olykor még rossz vonatra is szállok. Mégis mindig jó helyre érkezem.