top of page

 

Tóth Aliz

A szabadon megölhető

Recenzió Giorgio Agamben: Homo Sacer. A szuverén hatalom és a puszta élet című kötetéről

 

Az elmúlt években megnőtt az érdeklődés Giorgio Agamben munkássága iránt, melyet a sorra megjelenő magyar fordítások is tükröznek. Amikor az olasz filozófus munkásságáról beszélünk, akkor elkerülhetetlen többek között Michel Foucault, Walter Benjamin, Heidegger és Carl Schmitt nevének említése; különösképpen Foucault és Benjamin gyakoroltak nagy hatást a szerzőre. Jelenleg a szerző öt műve olvasható magyarul. Az olasz filozófus Homo Sacer című kötete 2023 februárjában jelent meg először magyar fordításban a Typotex Kiadó gondozásában. A kötet az Agamben életmű Homo Sacer címet viselő projektjének része; ennek a nagyívű és még lefordításra váró munkának ez a második magyar nyelven is olvasható darabja. A projekt első magyar nyelvű kötete 2019-ben jelent meg Ami Auschwitzból marad címen. A két kötet a címben is szereplő homo sacer fogalmi, politikai, jogi és etikai elemzésének mentén kapcsolódik össze. A szerző három másik lefordított kötete A profán dicsérete, a Studiolo és a legfrissebb 2024-es A nyitott. Az állat és az ember című munkái melyek önálló művek, nem a homo sacer sorozat részét képezik. Míg A profán dicsérete és A nyitott filozófiai alapú teoretikus művek, addig a Studiolo kötet inkább művészeti, művészettörténeti elgondolás mentén elemez néhány festészeti és képzőművészeti alkotást.

Agamben azon szerzők közé sorolható, akik az életről biopolitikai összefüggésben gondolkodtak és írtak, ennek egyik kiemelkedő példája a Homo sacer sorozat. A címnek is választott homo sacer fogalma egy paradoxont mutat fel, mely már a sacer szó eltérő használatában is megmutatkozik.[1] A szent ember, vagyis a homo sacer az, akit a közösség kitaszított magából és ezáltal szabadon megölhetővé, elpusztíthatóvá válik, mivel a kitaszítás által a jog hatásköréből is kikerül; a szent ember megölése így nem számít sem emberölésnek, sem szentségtörésnek. Eredeti formájában a sacer vagyis a szent(ség) azt jelentette, amikor a puszta élet bevonódott a jog és a politika terébe; a homo sacer ezzel szemben pont az innen való kirekesztést jelenti. A modernitás során az áldozatiság és az élet szentsége eltávolodtak egymástól, így a homo sacer fogalma egy feláldozhatatlan elpusztíthatóságot is magában foglal; ez biztosítja azt, hogy az emberi igazságszolgáltatásból kikerülve a szent ember ne kerülhessen be az isteni igazságszolgáltatás körébe se az áldozati aktusból való kizárás révén. A homo sacer, vagyis a puszta élet eszünkbe juttathatja Walter Benjamin Az erőszak kritikájáról című híres esszéjét, melyben Benjamin puszta életnek nevezte a létezésre redukálódott életet; ezt a homo sacer benjamini verziójának is nevezhetnénk. Benjamin munkássága kétségtelenül nagy hatást gyakorolt Agamben gondolkodására, nem csupán a puszta élet fogalma, hanem többek között az erőszak és a jog Benjamin által leírt szétszálazhatatlan viszonya is megjelenik a tanulmányban tárgyalt kötetben.

A Homo sacer kötet egyik kulcsfogalmaként jelölhetjük meg a biopolitikát. A fogalmat Michel Foucault vezette be a huszadik század második felében, és úgy definiálta, mint az a hatalom, amelyet a modern államok gyakorolnak az emberi élet fölött, illetve amely a népesség biológiai életét (születés, halálozás, megbetegedés stb.) szabályozza és kontrollálja és ezáltal pedig folyamatosan a politikai hatalom középpontjában tartja. A Foucault-féle biopolitika egy addig ismeretlen hatalmi struktúrát nevezett meg, amelyben a hatalom egyszerre képes elnyomó és produktív is lenni. Ez utóbbi alatt értendő a népesség biológiai értelemben vett jóléte, illetve ennek a jólétnek a fejlesztése, szabályozása és optimalizálása, vagyis más szóval például az egészségügy és az orvostudomány fejlesztése, az oktatás, szociális ellátás. Agamben nagyban támaszkodik Foucault elméletére, azonban elemzései során a hangsúlyt máshova helyezi; az ő értelmezésében a biopolitika lényegi kérdése, hogy az élet hogyan helyezkedik el és van jelen a modern politikai térben. Agamben saját biopolitika megközelítését a Homo sacer sorozat köteteiben tárgyalja részletesen; a Homo sacer projekt lényegében a szerző nagyszabású, több-kötetes biopolitika-elemzésének tekinthető.

Agamben jelen tanulmánykötete három nagyobb egységre bontva elemzi a hatalom, az egyén és a (puszta) élet kérdéskörét. Az első, A szuverenitás logikája című egység foglalkozik a szuverén, az egyén, a hatalom és a törvény fogalmaival, illetve, hogy ezek miképpen kapcsolódnak össze egészen az antikvitásra visszavezetve. „E könyv főszereplője a puszta élet, vagyis a homo sacer elpusztítható és feláldozhatatlan élete, amelynek lényegi szerepét szándékozunk kimutatni a modern politikában.” (15.) – írja Agamben a kötet bevezetőjében. A homo sacer paradox fogalma a római jogból származik, azonban a homo sacer mint szabadon elpusztítható élet nem szűnt meg az antik társadalmakkal, hanem nagyon is jelen van a modernitásban, sőt Agamben egyenesen a biopolitikai hatalmi struktúra új szubjektumaként nevezi meg: „[a]zt is mondhatjuk, hogy a szuverén hatalom eredeti teljesítménye egy bipolitikai test létrehozása.” (15.) Foucault hatalomról szóló értekezéseiben a hatalom szubjektumra való hatását vizsgálta, beleértve annak környezeti tényezőit és a szubjektum testét is, vagyis azt a (biopolitikai) testet, amiről Agamben is beszél. A homo laborans, vagyis a dolgozó ember kerül a modernitás középpontjába; (ezt a dolgozó embert nevezi aztán később Byung-Chul Han a kapitalista társadalom önkizsákmányoló szubjektumának.)[2] A huszadik század döntő paradigmáit Agamben az antikvitásig vezeti vissza, Arisztotelészhez és Platónhoz, ugyanis a puszta élet ilyen fajta átpolitizálása Agamben szerint akkor vette kezdetét, amikor a zóé be lett emelve a polisba.

A szuverént a homo sacer fogalompárjaként is megnevezhetjük. A két fogalmat Agamben egymáshoz rendeli, mivel a homo sacerhez képest mindenki más szuverénnek számít és fordítva: „[a] szuverenitás paradoxona így hangzik: a szuverén egyszerre van belül és kívül a jogrenden.” (27.).  Agamben a szuverént küszöbként írja le, ami az erőszak és a jog között van, vagyis ott, ahol a jog át tud fordulni erőszakba, az erőszak pedig jogba. Már Platónt is foglalkoztatta a jog és erőszak együttese és Carl Schmitt híres kijelentését idézi Agamben és Benjamin is, miszerint szuverén az, aki a kivételes állapotot kihirdetheti; a kivételes állapot érvénybe lépésekor pedig egy újabb paradoxon mutatkozik meg: „[a] kivételes állapot mutat rá a legvilágosabban az állami autoritás lényegére. Ilyenkor válik el ugyanis a döntés a jogi normától, és ilyenkor válik paradox módon világossá az, hogy az autoritás számára a jog létrehozásához nincs szükség jogra.” (28.). Ez magában foglalja a jog autopoietikus elgondolását is[3], mivel a törvény bizonyos értelemben a törvényen kívül is van. A római jogban a kivétel (exceptio) fogalmát használták annak a leírására, ami nincsen teljesen kívül a jogon. A kivételben tehát megmutatkozik az Agamben által leírt nyugati politikát jellemző befogadás és kizárás fogalompárja. Ugyanezen két fogalom mentén írható le a homo sacer is.

A szuverenitás paradoxona és a homo sacerben rejlő kettős kizárás Kafkát idézi meg, akire aztán Agamben a szuverén kivetés (avagy odahagyás) bemutatásakor hivatkozik is, Kafka leghíresebb műveiből idézve a vonatkozó részeket. A törvény kapujában, A per és A kastély is mind a törvény tiszta formáját mutatják meg azt, amit Agamben a jogból való kivetésként vagy odahagyásként nevez meg: „[a] bíróság nem akar tőled semmit. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha mész.” (48.); „A törvény eredeti viszonya az élethez nem az alkalmazás, hanem az Odahagyás.” (48.) A kivetettség tehát a kivétel viszonya, vagyis a kivetett az, akit a törvény „odahagyott”. A kivetés egy másik példájaként említi Agamben a héber kivetés (herem) szokást, amelynél a szentségtörőt pusztulásra ítélik, amelyhez az adott személy összes tulajdonának a megsemmisítése is hozzátartozott. A germán és angolszász források alapján a kivetettek fogalma a farkasember képével volt azonos, vagyis itt is egy állat és ember közöttiküszöbről van szó. A farkasember alakja is egy paradoxont képvisel a kivetettségben, mivel egyszerre tartozik mind az emberi, mind az állati kategóriába, illetve egyikbe sem. A kivetés és kivetettség a kezdetektől fogva a szuverén hatalom strukturális alapköve: „[a] kivetés lényegében az a hatalom, amely valamit önmagának ad vissza, vagyis az a hatalom, amely kapcsolatban marad egy feltételezett nem kapcsolódóval. Akit kivetettek, azt visszahelyezték saját elkülönültségébe, és egyúttal kiszolgáltatták annak, aki odahagyja, egyszerre kizárt és bezárt, elengedett és ugyanakkor fogva tartott.” (160.). A hatalom, a jog, a kivetés és befogadás egymást átszelő és kirekesztő hálójában az egyén a 22-es csapdájában találja magát, ahonnan nem lehet győztesen kikerülni. Ennek az önmagába visszatérő logikai csapdának a részét képezi a kivételes állapot, amely a szuverenitáshoz hasonlóan szintén topológiai és logikai paradoxonként működik: amikor a jog engedi akkor képes megszüntetni azt és újat bevezetni helyette. Ahhoz azonban, hogy kivételről beszéljünk, egy norma is szükséges, amelyet a jog szab meg. A náci Németország és annak „intézményei” így egy több évtizedes normává vált kivételes állapotot testesítettek meg. És ezzel a gondolattal el is érkeztünk a kötet harmadik nagy egységéhez: a koncentrációs táborok korához: „[a]mikor korunk megpróbált állandó és látható elhelyezést rendelni az elhelyezhetetlenhez, az eredmény a koncentrációs tábor lett.” (34.). Az idáig vezető utat Agamben a rendkívüli vagy kivételes állapot alapvetővé válásában látja, mivel a modernitás politikai struktúráját szerinte alapvetően a rendkívüli állapot jellemzi. Egy ilyen, Schmitt szavaival élve, szuverén által kikiáltott rendkívüli állapot hozta létre a táborokat is. A tábor a modernitás egyik biopolitikai paradigmája – írja Agamben; „az a tér, amely akkor nyílik meg, amikor a rendkívüli állapot elkezd szabállyá válni” (242.). Jean Améry híres megállapítását idézve, a koncentrációs tábor nem a harmadik birodalom akcidenciája volt, hanem az esszenciája.[4] 

Agamben szerint a táborok nem elemzhetők a Foucault-féle fogalmak és elgondolások mentén, mivel a táborban a hadijog és ostromállapot kettőse együttesen van jelen. A 20. század két nagy totalitárius állama a náci Németország és a Szovjetunió volt, és Agamben mindkettő esetében egy „kettős” struktúrát vél felfedezni: a lágerek létrejötte egyszerre mutat egy norma és egy kivételes állapot felé. A tábort létrehozó totalitárius állam körvonalazásához Hannah Arendt elemzését hívja segítségül Agamben. Arendt szerint „[a] totalitarizmus végső célja az ember tökéletes uralása. A koncentrációs táborok a totális uralom kísérleti laboratóriumai”, azonban Agamben rámutat, hogy szerinte Arendt figyelmen kívül hagyta a totalitarizmus biopolitikai jellegét, amely végső soron lehetővé tette annak a létrejöttét, vagyis az élet és a politika egymásba fonódását. A modern értelemben vett biopolitika egyik fő jellemvonása, hogy a külsőt és belsőt különválasztó küszöb vagy határ egy állandó újra meghatározásnak van alávetve. Egy hasonló újradefiniálás képezte a nácizmus egyik alappillérét is, amikor az ember és az állampolgár viszonyát kellett újra meghatározni. Agamben arra is rámutat, hogy a modernitásban létrejövő „szuverén alany teste” a szuverenitás és a születés elvének egyesüléséből jön létre, és így válik a 20. században kialakuló nemzetállamok alapjává. A biopolitika korában a hatalom olyan méreteket öltött, hogy politikai szempontból arról is döntést hozhatott, mely életek számítanak értékesnek vagy értéktelennek; a modernitás biohatalma uralta az életet. A szuverenitás ilyen mértékű átalakulása és hatalmi befolyása eredményezte azt, hogy a náci Németországot nevezhetjük az első radikálisan biopolitikai államnak. Agamben a táborokat egyszerre nevezte meg az abszolút kivétel tereiként arra is rámutatva, hogy a tábor az, ami valójában megfelel a nomosz (határ, elkerítés) eredeti struktúrájának, és nem a börtönök, ahogyan Foucault írta.

Az élni nem érdemes élet fogalmának bevezetése és jogi kategóriává tétele mutatja az utat a homo sacer, majd a muzulmán felé. Az élni nem érdemes élet jogi kategóriává válása az eutanázia megjelenését eredményezte. Agamben egyik erre hozott példája a nürnbergi orvosper, amely már egy tömeges megsemmisítésről és a rossznak nevezett gének öröklésének megakadályozásáról szólt. Itt elmegyógyintézeti keretek között végeztek „eutanáziát” azokon, akiknek az életét a hatalom (ebben az esetben az orvos) nem tartotta életre érdemesnek, vagyis homo sacrinak tekintette; ezzel pedig az orvos belépett abba a szférába, ami előtte a szuverén sajátja volt. Egy ilyen megsemmisítés (eutanázia) során az ember a másikban különválasztja a zóét és a bioszt. A tiszta zóé lehetne a legközelebb az állapothoz, amit muzulmánnak nevez a láger nyelv; ezzel azonban jóval részletesebben foglalkozik a szerző Ami Auschwitzból marad kötetében.

Amikor a huszadik században a politika és az élet elkezdtek egyre jobban azonosulni egymással, akkor az élet maga vált szentté, a politika pedig a kivétellé. Hannak Arendt-et idézve írja Agamben, hogy a táborban mutatkozik meg a „minden lehetséges elve”, ami magában foglalja, hogy ott a hatalommal szemben csak a puszta élet áll. Agamben napjaink biopolitikai paradigmájaként is a tábort nevezi meg a város helyett, amiben virtuálisan bár, de mindannyian homo sacerként létezünk.








Felhasznált irodalom:

Jean Améry, Túl bűnön és bűnhődésen, Múlt és jövő, Budapest, 2002.

Byung-Chul Han, A kiégés társadalma, Typotex, Budapest, 2019.

Giorgio Agamben, Homo Sacer. A szuverén hatalom és a puszta élet, Typotex, Budapest, 2023.

Franz Kafka, A per, Helikon, Budapest, 2020.

Szigeti Attila, A homo sacer és a tanúsítás etikája = A bölcsesség koszorúja: írások Egyed Péter 60. születésnapjára szerk. Horváth Andor – Soós Amália, Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014, 261-274.

 

[1] jelen esetben a szent embert a homo sacer szinonimájaként használom, azonban a szó további jelentései között szerepel még az elátkozott, kitaszított és a tabu is

[2] Byung-Chul Han, A kiégés társadalma, Typotex, Budapest, 2019.

[3] Szigeti I.m., 264. 

[4] Jean Améry, Túl bűnön és bűnhődésen, Múlt és jövő, Budapest, 2002. 



Tóth Aliz vagyok, most fogok végezni az ELTE Irodalom és kultúratudomány mesterszakján. Létszükségletem az irodalom és a művészet.

1 comment

Recent Posts

See All

1 Comment


Cava
Cava
Feb 09

A https://legjobbkaszino.hu/ egy megbízható online kaszinó asszisztens Magyarországon, aki naprakész értékeléseket és értékeléseket biztosít az online kaszinókról. Itt megtalálja a legjobb kaszinókat, amelyek játékok széles választékát, jövedelmező bónuszokat és kényelmes fizetési módokat kínálnak. Tapasztalataidtól függetlenül az oldal segít abban, hogy sokkal gyorsabban válassz egy kaszinót egy kényelmes és biztonságos játékhoz, és nem fogod megbánni a döntésedet.

Like
hélóóó.png
bottom of page