Bocsik Balázs

A Parnasszus szövegromlásai egy beakadt bakeliten

„– »Hogyha szeretsz – így kezdi –, segítsz egy percre!« – »Szakadjak / meg, ha kibírom az ácsorgást s a magánjogot értem!«”

(Horatius: Szatírák 1.5)

Irodalomról akkor beszélhetünk, ha van irodalmi élet. Irodalmi élethez kellenek irodalmi művek, olvasóközönség, intézményrendszer, kiadói hálózatok, mecenatúra/tőkés profitképzés és kritika. Amikor egyes nemzetállamok, régiók vagy épp korszakok „irodalmi kultúráját” értékeljük, hajlamosak vagyunk látens módon kiemelni valamelyik fentebbi szempontot, és kizárólag azt figyelembe véve meghozni az ítéletet. Éppen ezért a kritika szerepéről is úgy érdemes beszélni, hogy azt mérjük fel, ebben a sokváltozós egyenletben, az adott történeti pillanatban milyen funkciót tölt be.

Az ilyen módon definiált irodalmi élet határozza meg, hogy egy adott korszakban mi számít „irodalmi ténynek”. A tények világa – minden pozitivista bánatára – a politika tere. Hogy ki férhet hozzá ezekhez a „tényekhez”, s milyen módokon, az politikai kérdés. Hogy mennyi pénz jut az irodalomra, s az irodalomnak milyen közvetítő/fenntartó/kánonformáló intézményei vannak, azok milyen költségvetéssel operálhatnak, szintén politikai kérdés. Ha egy nyelv gyanúba keveredik, mert hiszen minden nyelv gyanúba keverhető, akkor azon a nyelven továbbra is megszólalni politikai kényszerpálya, amelynek szabadságfokai e beszédben csak akkor mérhetők fel, ha ezzel tisztában vagyunk. És csak akkor tudjuk tisztázni a nyelvünket, tehát magunkat, ha gyanúba keverjük a gyanúba keverők nyelvét (l. Termelési-regény).

Az irodalmi műalkotás társadalmi jelenség. A szerző társadalmi konstrukciók által meghatározott szubjektum, amit létrehoz, nem függetleníthető attól a gazdasági-politikai komplexumtól, amely körülveszi és meghatározza őt. Mindez áll az olvasóra is. Olvasás az, amikor a társadalom találkozik a társadalommal. „Nincs alternatíva.”

Az irodalmi műalkotás tehát nem egy mindenek felett lebegő absztrakt entitás, amely sugározza az ún. esztétikai értéket, felemelve ezzel másokat, hogy fényében fürdőzhessenek. Sőt, sokkal inkább hasonló a kozmikus háttérsugárzáshoz: komoly bizonyítéka a társadalmi antagonizmusok történetiségének. „Materiális ideológia” – a műfajok folyamatos változásukban szükségszerűen tanúskodnak saját történetiségükről.

Az irodalmi műalkotás formát ad az elasztikus ideológiának. Kijelöli annak határait, és azt, ami mondhatatlan. Az irodalom fantáziatermelő képessége többek között innen mérhető fel, mert azt a teret ajánlja fel, amelyben a formát öltött anyag tagadhatatlanul áll szemben velünk. „Ha pedig figyelembe se veszik, vagy igazságtalanul ócsárolják, atyja segítségére volna szüksége, mert maga sem védekezni, sem magán segíteni nem tud.” Az írás szókratészi tehetetlensége a cselekvőképesek cselekvését inspirálja. Ajánlatot tesz, mely ajánlatnak alapvető tulajdonsága, hogy visszavonhatatlan. De a velünk szembeszegezett ajánlat épp önmaga történetileg rögzített tanúságtételében biztosítja a fantázia táptalaját. Ugyanis a valóban fennálló társadalmi viszonyok azáltal képesek gond és ellenállás nélkül fennmaradni, hogy el vannak árnyékolva, önmagukat öröktől fogva létezőként mutatják fel.

Minden társadalmi megmozdulás alapja az elégedetlenség. Elégedetlennek lenni csak azzal lehet, ami szemben áll velünk. Ami önmaga rögzített voltában vállalja a tudattalant, ami nem választja szét sebészeti úton az összetartozókat, ami elidegeníti az elidegenült struktúrákat: a tagadás tagadása. Az irodalom kiold az univerzalitásból, a szükségszerűt esetlegessé teszi. Másképp: azt mutatja meg, hogy mindaz, ami van és volt, lehetne és lehetett volna máshogyan is – ez a forradalmi gondolkodás alapja.

A könyvtárgy létrejötte számos ember tárgyiasult munkájának a terméke. A kiadói asszisztenstől kezdve a tördelőn, szerkesztőn, kötőn, nyomdai dolgozókon át a szerzőig. Irodalomról nem lehet úgy beszélni, hogy ezt nem vesszük figyelembe. A könyvtárgy áru. „Az áru mindenekelőtt külső tárgy, dolog, amely tulajdonságainál fogva valamilyen emberi szükségletet elégít ki. E szükségletek természete, hogy például a gyomorból vagy a képzeletből fakadnak-e, mit sem változtat a lényegen.” Az irodalmi műalkotás áruformája magába olvasztja az egész irodalmi intézményrendszert. A teljesség igénye nélkül ez ilyen kérdéseket jelent: hogy milyen az általában vett szerző nimbusza, hogy mik egy kiadó gazdasági erőforrásának határai, milyen állami kompenzációra vagy a segítségnyújtás egyéb formáira számíthat, hogy melyik település melyik könyvtárában lesz bemutatva a könyv, azért jár-e honorárium, hogy mindezt a kiadó szervezi-e meg vagy a szerző, hogy melyik folyóirat készít interjút, arra gyakornokot küld vagy veteránt (egyáltalán vannak-e veteránok), ők ezért kapnak-e fizetést, hogy melyik folyóirat hoz le ismertetést, recenziót, szakkritikát, hogy a szerző a tiszteletpéldányokat veszi-e vagy kapja, hogy egyáltalán az egész folyamat során ki az, aki meg lesz fizetve s ki az, aki nem, és hogy ez kinek a részéről lesz áldozat, kinek a részéről felajánlás és ki az, aki átviszi a túlsó partra.

Az irodalmi műalkotás áruformájának része a kritikus munkája is. A kritika értékelő mozzanat. Az értékelés alapja számos különböző ideológia megfontolásain nyugodhat, és az esetek többségében, mindez öntudatlanul megy végbe. De végső soron mégis – a tőkés termelési rendben belül – egy áru értékeléséről van szó. Ez persze nem spekuláció, általában nincs hatása a piacra, nincs hatása a pénzformában kifejezett csereértékre. A szépirodalmi könyvkiadás ugyanis sosem arról volt híres, hogy önállóan, piaci alapon képes lenne megállni – legalábbis a magyar glóbuszon. Tehát a gazdasági determinációk és a rászorulás, a kitettség válnak meghatározó faktorrá. Ennyiben tehát a kritikus, még ha nagyon szeretne, akkor sem tudna valódi hatással lenni az áru értékére.

De ha a megéri-e a pénzét kérdésben nem érdekelt a kritikus, akkor miben az? Például abban, hogy társadalmi visszacsatolásként működjön. Nem mint felkent képviselő, amolyan népszuverén vagy néptribunus. Hanem olyan valaki, aki a véleményalkotásához azokat az információkat veszi kiindulási alapul, melyek jellemzően a könyvtárgyak elején kapnak helyet, és klasszikusan nem tartjuk őket az irodalmi szöveg szerves részének, jelesül: kiadó, megjelenés helye és ideje.

Tehát történetileg szituál és rendez. Nem mintha az irodalmi műalkotás ezt nem tenné meg önmagával, sőt. Ám a kritikus egyik feladata, hogy összeolvassa e kettőt, azokat párbeszédhelyzetbe fordítsa. Összehasonlítsa adott esetben más művekkel, melyek más kiadók, más időben megjelent könyvei. Beszéljen irodalomtörténetről és irodalomtörténet-írásról, kánonokról és kánonkritikákról – csupa olyan dologról, amelyekről az irodalmi műalkotás nem beszél, ám amelyeknek történeti hordozója. Tárja fel e kapcsolatok politikai és gazdasági összefüggéseit. Miért beszélhet úgy, aki beszél, ahogy, kinek a nyelve az, kik helyett próbál megszólalni, kiket halkít el. Hagyomány, műfajtörténet és poétika. Hogy ad formát a fennálló rendnek, milyen ideológiai fénytörésben mutatja fel mindezt. Milyen fantáziát közvetít a társadalomról, e fantázia mit implikál, milyen módon rendezi újra az érzékelésünket a társadalmi viszonyokról.

K-Európában (ahol a K lehet ’Kelet’, lehet ’Közép’ vagy az ínyenceknek ’Közép-Kelet/Kelet-Közép’) élünk. A rendszerváltás után lassan 33 évvel, a NER 13. évében. Ha a kritika esélyeiről szeretnénk beszélni, ezek legyenek a premisszáink. Nem csak azért, mert ha kritikát írunk, e felől a tapasztalás felől kell elsődlegesen értékelnünk az irodalmi műveket, hanem azért, mert nem tudjuk kiabsztrahálni magunkat ebből a helyzetből.

A kultúrharcból hazatérők ápolásra szorulnak. Tudjuk jól, hogy semmilyen garancia nincs arra, hogy az elmúlt években kiépült kulturális intézményrendszert, mely a források felett rendelkezik, illetve azok elosztásáról gondoskodik, egy esetleges rendszerváltozás után egyik pillanatról a másikra meg tudjuk változtatni. Tudjuk, mennyire embertelen ez a rendszer, hogy hány polgártársunk szenved és sínylődik a létminimum alatt, művészek és kékgallérosok egyaránt. Minden pillanat harc, a körúton belül és kívül is. Fontos lenne tudatósítanunk, hogy a (negatív) kritika nem a szolidaritás felmondását jelenti. Meg kell haladni ezt a transzgenerációs reflexet. Mezőnk szolidaritása álljon olyan plurális térben, ahol a kritika számon kérhet. Vélt vagy valós pozíciókhoz lehet ragaszkodni, akár ki is lehet találni őket, csak nem biztos, hogy érdemes ehhez önkizsákmányoláson és/vagy áldozatszerepeken keresztül hozzátapadni. Ezek csak a Parnasszus szövegromlásai egy beakadt bakelitlemezen.

„Költő leszek, – mondod, s amikorra észreveszed magad, kritikus vagy.” A magyar irodalmi közegben a kritikaírás az irodalmi szocializáció kiemelt fóruma. Nem véletlen, hogy a közelmúltban viszonylag kevés, időben messzire kiterjedő kritikusi életpályát láttunk. Amikor úgy ítéli az ember, hogy a szocializációja megfelelő mértékű, akkor pályaelhagyó kritikus lesz. Költő? Nem áldozatiság ez, csupán kényszerpálya. Amikor azt hangoztatjuk, hogy már megint elment valaki, akkor tegyük hozzá azt is, melyik oldalról, milyen okokból. Nem szeretném azt gondolni, hogy a kritikus értéktelenebb a szerzőnél.

A kritika esélyei a kritikus esélyeivel egyenlőek. Ha a kritikusok ellen fordulunk, az irodalmi élet egyik szabadságfokát veszítjük el, még egy bordát verve a rácsba. Ez mindannyiunk politikai felelőssége.

(A szövegben idézetek: Jurij Tinyanov, Lev D. Trockij, Platón, Marx Károly, Németh László)

Bocsik Balázs (Szeged, 1997) költő, kritikus, az ELTE BTK Magyar és európai felvilágosodás programjának doktorandusza, a Társadalomelméleti Kollégium és a Szikra Mozgalom tagja.

A szöveg a Nagyon Fáj - Kritika lapszámban jelent meg eredetileg.

(Szabó Luca fotója)