.png)
Tóth Ramóna Mirtill
A nyakam köré csavart próza - Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriába (Kalligram, 2023)
Kácsor Zsolt új regénye megrendítő. Ellépés a pszichózis, a bipoláris zavar kiürült, traumatizáló, sokszor giccsé formált ábrázolásától. És megérkezés valahova, amit nem is olyan rég szövegirodalomnak neveztünk.
Kácsor Zsolt hatodik regénye a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg idén tavasszal. A Pokoljárás Bipoláriában a bipoláris depresszió ábrázolásának feladatát vállalja magára – mindehhez pedig egy első szám első személyű erősen biografikus narrátort választ. Mint ahogy ezt a fülszövegben is írja a szerző: „Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok.”
Tehát a könyv kinyitásakor, a nulladik pillanatban szerzői vallomással találkozhatunk, vallomással, amely beszámol arról, hogy a szerző csakugyan nem halott. (Minden [barthes-i] [ön]gyilkossági kísérlet ellenére.) A megfeleltetés pedig már az idézett részletben is nagyon érdekes: a homodiegetikus narrátorral dolgozó kötet előszavában először a szerző hangján megszólalva a narrátor maga is mint egy leírandó harmadik személy jelenik meg, majd a következő mondatban ki is derül: a megszólaló és a megszólalás tárgya egybeesik. Ez a játék már a fülszöveg első két mondatában megmutatja, hogy többel van dolgunk, mint irodalommá formált szerzői önéletrajz, hiszen magát a fülszöveget is olvashatjuk a szerzői kommentár, vallomás, magyarázat mellett fiktív szövegnek, melynél billeg, hogy éppen Kácsor Zsolt a biografikus szerző, Kácsor Zsolt az implicit szerző, vagy a Pokoljárás Bipoláriában narrátora vette át és birtokolja a szót. Ez pedig a regény egészében elbizonytalanítja a felkínált olvasói pozíciót is, amely újra és újra előbukkanva, egy fiktív „önök” megszólítással jelzett olvasóközönséget jelentene. Ez a magázódó T/3 pedig fluid módon több szerepet magában foglalhat: szemlélő, címzett, de akár gyóntató, bíráló-feloldozó közönséget is. De szerencsére bár a vallomásosság kommunikációs helyzetét is lebegteti a kötet, a bűnbánat és az önsajnáltatás nyelvét általában időben relativizálja.
Ahogy ezzel a Hrapka Tibor által tervezett borító is jól összejátszik (melyen a szerző portréját láthatjuk pop-art stílust idéző ábrázolásban) a Pokoljárásban (fiktív) irodalmi én születését kísérhetjük végig. A regénnyé és a nyelvvé válás folyamatát, melynek elengedhetetlen része a referenciális elemekkel való zsonglőrködés. Emellett a borító és a szöveg is számomra elkerülhetetlenül megidézi Karinthy Frigyes még a kritikában későbbiekben emlegetett Utazás a koponyám körül című regényét, melynek bizonyos kiadásai hasonlóan a szerzői portré ikonná tételét célozzák meg.
A regénynek a műfaji és tematikus vállalása miatt kettős csapdát kell kikerülnie: mind az autofikció (és a referenciális irodalom) hátulütői, mind a betegség- és pszichózisábrázolás közhelyei és hamis narratívái fenyegetik. A Pokoljárás Bipoláriában viszont példásan ellentart ezeknek és létrejöttével olyan betegségirodalmat olvashatunk, amelyet nem billent ki a tematika túlsúlya, és olyan autofikciót, amely nem áldozza fel az irodalmiság lehetőségét a hitelesség és a dokumentum-szerűség oltárán.
A betegség szöveggé formálása nem idegen a magyar irodalomtól, gondoljunk csak Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójára vagy a már említett Karinthy Frigyes regényre. Ezekre mind igaz, hogy a betegség sosem csupán mint tematika, sokkal inkább szövegformáló és -szervező erő tűnik fel, mely során a nyelv együtt formálódik és deformálódik, épül és épül le a testtel és a tudattal. Mindezt azért fontos kiemelni, mert Kácsor Zsolt új kötete is hasonló prózapoétikával dolgozik, egy nagy különbséggel: a Pokoljárásban nem kimondott betegséggel van dolgunk, melynek történeti íve és stádiumai vannak, hanem sokkal inkább egy állapot bemutatásával, amely a regény által bizonyítottan létállapotként lesz érthető. Nem lefolyása lesz tehát, hanem újra és újra ismételt, majd félbeszakított stagnáló története, nem eleje s vége, hanem egy végtelenített, önmaga koponyája körül forgó szövegegyüttese.
Éppen ezért találó, ahogy a narrátor maga is kételkedik abban, hogy a bipoláris depressziójának valóban története lenne: „Milyen boldog voltam 2018-ban, amikor M. S. a kiadó Tűzoltó utcai épületében azt kérdezte tőlem, hogy nem írnám-e meg a bipoláris depresszióm történetét. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy a bipoláris depressziómnak van története.”[1] Már ebből a kijelentésből is sejthetjük, hogy maga a bipoláris depresszió nem maradhat meg csupán egy történet tematikájának, hiszen nemcsak egy elmesélhetetlen tapasztalatról van szó, hanem egy olyan módosult lét- és tudatállapotról, amely jóesetben a narrátor percepcióján is nyomot hagy.
Pont ezért bipoláris depressziós állapot elmesélése nem valósítható meg a hagyományos narratíva, a hagyományos történetmondás ritmusában és a narrátor perspektívájának és nyelvének át- ás újragondolása nélkül – ezzel pedig a Pokoljárás Bipoláriában szerzője tökéletesen tisztában van. Így tehát például a regény első oldalain bejelentett és előkészített öngyilkosság kényszerűen csak kísérlet marad, hiszen ha a regény a narrátor halálával érne véget, hibátlan hagyományos keretezést kapnánk, melyben a kezdőpont és a végpont között történeti ív, ok- és okozat, változás és alakulás rajzolható fel. Viszont a Pokoljárás története pont hogy a történetek újramondásának regénye, és nem a klasszikus értelembe vett heroizált gyógyulás vagy tragizált végé.
A hagyományos narratíva ellenébe állított kényszeres (alkotó, variáló) ismétlés és az ebből fakadó körkörösség pedig a regényben az összes nyelvi szinten jelen van. Úgy, mint a például az alfejezetek címének játékában: ahol a betűk szintjén jelenik meg egyrészről a többértelműség és annak átíró, alkotói kiaknázása, másrészről a nyelvi játék végtelensége és körkörössége. Néhol pedig szinte változatlanul teljes bekezdések ismétlődnek, mint például itt: „hogy az írók közül Cs. Sz. A.-t szeretem, E. Z.-t szeretem, Gy. T.-t szeretem, K. I.-t szeretem, K. E.-t szeretem, K. Cs.-t szeretem, Z. G.-t szeretem, N. G.-t szeretem, M. S.-t szeretem, P. N. L.-t szeretem, P. P.-t szeretem, P. S. Zs.-t szeretem, és ráadásul és viszont Cs. Sz. A. is szeret engem, E. Z. is szeret engem, Gy. T. is szeret engem, K. I. is szeret engem, K. E. is szeret engem, K. Cs. is szeret engem, Z. G. is szeret engem, M. S. is szeret engem, P. N. L. is szeret engem, P. P. is szeret engem, P. S. Zs. is szeret engem…”[2]. Ahogy látszik a regényben ismétlődő blokkon belül is az ismétlés, a repetitív nyelv a szervezőerő. Nem mellesleg pedig megfigyelhető a referencialitással való játék, a valóság és a fikció összemosása, vagy sokkal pontosabban: a valóságos személyek nyelvvé, nyelvi játékká, irodalommá formálása.
Hasonló repetitív elem még a regényben feltűnő gyermek- vagy népdalt, esetleg mondókát idéző részlet, mely újra és újra átírva, és hozzátoldásokkal jelenik meg. A sok ismert elemből építkező, de azokat átrendező és újraíró, az adott szüzséhez illesztő eljárás ez, amely egyrészről kényszeresen ismétlődik szinte minden fejezetben, másrészt pedig a mondókán belül a kötet legfőbb motívumai (méz, halál stb.) is folyamatosan előkerülnek:
„…jaj, mi lesz velem, mi lesz velünk, csak most értettem meg, hogy mit is írt József Attila, amikor azt vetette papírra, hogy irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is, kiírtam most magamból mindent, de hátha jobban leszek tőle, segít az írás, méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy, méz, méz, maciméz, itt egy kicsi gyerekkéz, nincsen benne élet már, maciját sem fogja már, méz, méz, méregméz, kicsi fiú, merre mész, nem megyek én messzire, csak az élet végire, az írás segít, csak az írás segít, jaj nekem, mi lesz velem, mi lesz velünk, jaj, ha ez a szöveg megjelenik, irgalom, édesapám, apa, nézd, jaj, kész ez a fejezet is.”[3]
Ez nem csak nagyon izgalmas nyelvi megoldásokat és a kötet saját motívumainak, illetve a széles körben ismert kulturális kódoknak és hivatkozásoknak az újító felhasználását idézi elő, hanem egyszerre mond újat az irodalomban megjelenített gyermeki perspektíváról, gondolkodásról és nyelvről, de egyszerre beszél a betegség, a pszichózis sajátos nyelvén. Ezek pedig rendkívül jellegzetes egyveleget alkotnak a hagyomány, a kulturális kódok, a gyermeki nézőpont, a betegségtapasztalat, a halál, a méz, az istenek, az angyalok és az ördögök találkozásából.
Emellett a kritika végére érve szeretnénk visszatérni a portré kérdésére, azon belül is az arc motívumának fontosságára. A borító kapcsán már felmerült, hogy a Pokoljárást mint fiktív írói portré is olvashatjuk. Amely a nyelvi megoldások mellett kifejezetten kiemelkedővé teszi a regényt az az, hogy bár a betegség mint állapot a narrátor teljes percepciójában megjelenik és formálja azt, mégsem kell azzal szembesülnünk, hogy egy egydimenziós individuummal dolgozna a kötet, amely individuum egyetlen jellemvonása a betegség maga lenne. Komplex személyt és perspektívát kapunk, nem egy kórtörténetet, az individuum pedig nem szűkül le a „beteg”-re. Bár természetesen a betegség mint létállapot hatással van az individuumra, meghatározza, sokszor felszámolja, átírja azt, a Kácsor-szöveg esetében viszont ez nem ilyen egyszerűen történik: az elbeszélőnek nem az az egyedüli tulajdonsága, jellegzetessége, hogy bipoláris depresszióval küzd – ez csupán az egyike annak, ami a jó prózához szükséges újító percepciót szolgáltatja.
A regény végén narrátorunk feloldozást nyer. Megszokott befejezés, mégis annyira szépen kivitelezett, hogy katarzist eredményez, olvasóként pedig úgy tesszük le a kötetet, hogy alig eszmélve a megrendülésből összeszorul a torkunk, hiszen vége van.
Felhasznált képek forrása:
[1] Kácsor Zsolt, Pokoljárás Bipoláriában, Kalligram, Budapest, 2023, 100. [2] Kácsor Zsolt, Pokoljárás Bipoláriában, Kalligram, Budapest, 2023, 66. [3] Kácsor Zsolt, Pokoljárás Bipoláriában, Kalligram, Budapest, 2023, 70.
Tóth Ramóna Mirtill a mű megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa volt.
Tóth Ramóna Mirtill 1999-ben született Budapesten. A Kalligram kiadó szerkesztője. A Nincs online folyóirat alapító-főszerkesztője. 2023 tavaszán végzett az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterképzésén. 2022–2024 között a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János ösztöndíjának támogatásában részesül. Fotóját Kristóf Balázs készítette.
