Kőhegyi András

A mester újra nyomoz

(Marcin Świetlicki: Tizenhárom, Prae Kiadó, 2021.)

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, az átlagolvasó alaptapasztalata a lengyel irodalomban a tragikusság. Tragédiákról ír Sienkiewicz és Reymont, a tragédia foglalkoztatja Olga Tokarczukot – de még Mrożek szatirikus műveit is a 20. századi Lengyelország szomorú története hatja át. Marcin Świetlicki regénye, a Tizenhárom azonban a lengyelektől már-már elvárt tragikum helyett egy inkább Hrabal és Hašek szellemiségét idéző, életvidám világot mutat be, és a bohém világban csetlő-botló komikus figurák sorsából ad ízelítőt az olvasónak.

Ahogy Prágában, úgy a regény fő színhelyéül szolgáló Krakkóban is jelen van a Monarchia szelleme, leginkább sörpocakok és rezesbandák képében; a Tizenhárom főszereplője pedig joggal nevezhető Švejk vagy Pepin bácsi krakkói unokatestvérének.

A regény főhőse nem feltétlenül ismeretlen a magyar olvasók előtt: a Tizenhárom Świetlicki regénytrilógiájának középső kötete, igaz, önálló műként is olvasható. A Tizenhárom előzményének a szerző Tizenkettő című regénye tekinthető, a trilógia magyarul nemrég megjelent zárókötete pedig a Tizenegy címet viseli. A három mű cselekménye nem kapcsolódik össze szorosan, lényegében csak a közös helyszín és „mester”-nek nevezett főszereplő személye köti össze a regényeket.

Świetlicki hőse fiatalkorában népszerű gyerekszínész, A kis mester nyomoz címen futó lengyel sorozat címszereplője – ennek az alakításnak köszönheti ragadványnevét – volt. Mára azonban az életbe belefáradt, megkopott nimbuszú mester a kutyájával osztozik lakásán, napjainak nagy részét pedig kocsmáról kocsmára vándorolva tölti. Mondanunk sem kell, hogy majd’ mindenhol akad egy régi ismerős, aki felismeri a levitézlett tévésztárt, és sietve meghívja őt egy italra. Ez az akár idillinek is tekinthető élet borul fel, amikor egy tinédzserlány homályos indítékkal a mesterhez költözik, majd hasonlóan homályos körülmények között elkövetett bűntények bolygatják meg a krakkói bohémvilág életét. A krakkói (rom)kocsmákban semmi sem olyan egyértelmű, mint az, hogy aki évtizedekkel ezelőtt hitelesen alakított nyomozót, az most sem tehet mást, mint hogy a bűnösök nyomába ered.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a mester a regény egy pontján hátrahagyni kényszerül szeretett városát, hogy engedve az egyik piacvezető lengyel könyvkiadó kérésének, pénzzé tegye életének történetét. Ennek köszönhetően a Tizenhárom lapjain külön epizód jut egy könyvbemutató leírására is, így teremtődik meg a lehetőség arra, hogy a szerző a kortárs lengyel irodalom és kulturális szcéna szemébe nevethessen. A nevezetes könyvbemutatón természetesen maga Świetlicki is feltűnik, cinikus, savanyú képű íróként.

Ezt a szerző-portrét látszik megerősíteni az a körülmény is, hogy a mester-trilógia köteteinek fordítója, Wolosz Vera a regénybeli események hangulatának megfelelő, játékos, már-már szórakozott, néha pedig komolytalan modoroskodásba kezdő elbeszélői hangot szólaltat meg. Az általános, omnipotens elbeszélő mellett azonban jelen van egy másik szólam is, amely leginkább szabadversekre emlékeztető, kurzivált szövegek képében jelenik meg. A titokzatos hang gazdája legtöbbször első szám első személyben szólal meg, és a regény eseményeivel kapcsolatban rögzít állításokat. Świetlicki elbeszélését a történet folyamán végig kiszólások, összekacsintások tarkítják, az író gyakran kiprovokálja, hogy az olvasó akaratlanul is véleményt formáljon a regény lapjain felbukkanó megosztó témákkal kapcsolatban. Nem teljesen alaptalan tehát azt feltételezni, hogy ezeken a kurzivált szakaszokon a könyv is csatlakozik a szerző és az olvasó párbeszédéhez, hiszen a történet megszólal és értékeli magát.

Mindez remekül illeszkedik ahhoz a reflexiós elbeszéléstechnikához, amelynek segítségével a szerzőnek lehetősége nyílik megőrizni azt a fajta következetlenséget, amelyben a regény egyik legfőbb működtető erejét látom. Gyorsan nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy egy olyan omnipotens elbeszélővel találtuk szemben magunkat, aki meglehetősen sajátos viszonyt ápol állítólagos mindentudásával. Többnyire büszkén vállalja ugyan, máskor azonban incselkedni kezd vele, ezáltal pedig időről időre megkérdőjelezi és újraírja Marcin Świetlicki szerepét a Tizenhárom című regénnyel kapcsolatban.

A Świetlicki által megrajzolt Lengyelország-kép szöges ellentéte annak a kortárs kelet-európai szerzőktől ismert posztszocialista világnak, amelyet szürke utcák, és jobb esetben magaunt, rosszabb esetben elkeseredett szereplők töltenek meg. A Tizenhárom esetében az ilyen depresszív képek háttérbe szorulnak, olyannyira, hogy – a krimik elmaradhatatlan bűntényei mellett – az életigenlés és a vidámság válnak a cselekményt mozgató erőkké. Így lehet az, hogy Świetlicki könyve csodás elemek nélkül is tündérmesének hat, az a kevés pedig, ami a Tizenhárom lapjain mégis jelentkezik a lengyel tragikumból, beleveszik a bohókás történet szépségébe.

Azonban közel sem ez az egyetlen olyan írói teljesítmény, amely helyet emelt Świetlicki számára a kortárs lengyel irodalom elismert szerzői között (az író műveit már négyszer jelölték a rangos Nike-díjra). A Tizenhárom másik nagy erősségének a regénybeli történések tereinek kidolgozottságát tartom. Świetlicki regénye ugyanis gondosan felépített krakkói, lengyel és kelet-európai horizonttal operál.

A legnagyobb hangsúly természetesen a főszereplő otthonául szolgáló Krakkónak jut. Egymást érik annak a kulturális kincsekkel teli városnak a színes leírásai, amely esetlen járásával éppen most lép át a huszonegyedik századba és amely éppen a Tizenháromban megörökített bájos tökéletlenségnek köszönheti sajátos szépségét:

„A Visztula csillog, a vízi madárvilág kunyerálásba fog. Az apró éttermi és kirándulóhajók a Wawelnél horgonyoztak le. Az emberek tömegesen sétálnak, a fiatal párok tüntetőleg csókolóznak a tömegben. A sárkány szobra tüzet hány, ha a megfelelő számra sms-t küldünk.” (82.)

Krakkó bemutatása után a regény horizontja az összlengyel látkép felé szélesül tovább, amikor mester szűkebb pátriáját elhagyva a lengyel fővárosba utazik. Krakkó és Varsó az ország két, egymással szüntelenül rivalizáló centrumaként jelennek meg a regényben, ennek megfelelően a két város lakói is két teljesen eltérő embertípust képviselnek: a Tizenháromban szereplő krakkóiak humorosak és segítőkészek, a főváros lakói azonban egytől egyig sótlan, törtető emberek. A krakkóiak és a varsóiak antagonizmusa azonban természetesen csak látszólagos: a szerző is tisztában van vele, hogy a nyelven kívül is lenniük kell közös pontoknak, amelyek összekötik az ország lakóit. És valóban, bár kezdetben úgy tűnik, hogy a mester összebékíthetetlen új, ideiglenes lakóhelyével, idővel itt is sikerül felfedeznie a város élhetőbb pontjait. A Tizenhárom főhőse ugyanis némi keresgélés után rábukkan egy, a krakkói törzshelyére elfogadható mértékben emlékeztető kocsmára. Itt éri el csúcspontját a regény sorai közé ágyazott ballada, amely a lengyel néplélek és az alkohol sokrétű kapcsolatát dolgozza fel.

Akadnak olyan szöveghelyek is, amelyek Lengyelország határain túlra tágítják ki a Tizenhárom világának horizontját. Ezeken a pontokon előbukkannak a posztszocialista Közép-Európa szomorkás közhelyei, a regény főszereplője pedig elmerül egy-egy csalódásban, hogy aztán egy abszurd fordulat kiragadja onnét, és továbblendítse pályáján. A kiábrándult, apátiába süllyedt polgárként megnyilvánuló mester olykor egy olyan embertípust képvisel, amely ma is fellelhető a világ, vagy legalábbis a térség bármelyik felnőttkor előtt álló demokráciájában:

„Már megint nem szavaztam akkor, amikor a nemzet tudatos része szavazott. Már megint az van, hogy nem fizetek adót, nem rendelkezem a jövedelmem egy százalékának, hehe, megfelelő célra történő juttatásáról. Én vagyok az oka, hogy már megint valami groteszk egyedek kerültek hatalomra. Jaj, gyalázat. Én vétkem, én igen nagy vétkem…

Úgy dönt megbünteti magát.

Szesszel.

Másféle büntetést nem ismer.” (115.)

Összegzésképpen tehát kijelenthető, hogy a Tizenhárom eseményeinek díszletéül egy véget érni nem akaró hosszú hétvége örömeit átélő város szolgál, ahol az általános vidámság ellenére a Szomorú vasárnap szól a magnókból. A díszlet előtt a regény komikus szereplői lejtenek tétova tangót a kiszámíthatatlan, de humorát mindvégig megőrző, sors által összeállított táncrendnek megfelelően. Świetlicki hősei tisztában vannak kiszolgáltatottságukkal, sőt olykor egyenesen élvezik, hogy nincs más dolguk, mint hogy az árral ússzanak. Így juthat idejük bámészkodni és aperçukat fabrikálni az életről, szórakoztató olvasmánnyá avatva a mester-trilógia második kötetét.

2003-ban született Veszprémben, jelenleg az ELTE-BTK magyar alapszakos hallgatója. Könyvkritikákat és novellákat ír.