top of page

Lakits Nola Hanna

A madaras ruha


A csend körülvesz, körbeölel, most biztonságban vagyok. A lámpa éles fénye megcsillan a tükrön, én pedig újra szemügyre veszem magam. Elképzelem, hogy a testem átalakul, úgy változik, ahogy szeretném, ahogy igazából kéne lennie. A tükörben már látom is, ahogy az arcvonásaim ellágyulnak, a szemöldököm vékonyabb, a szám vastagabb lesz, az orrom piszébb, az állam keskenyebb.


Kizárom anya szavait és apa összehúzott szemöldökét, most egyedül vagyok. Amikor senki más nincs itthon, nem kell rejtegetnem, hogy ki vagyok valójában, nem kell Bendegúz megvető nevetését hallgatnom, aki szerint a legjobb megoldás az lenne, ha kórházba küldenének. Tudom, milyen kórházra gondol, olyanra, amiben beteg emberek vannak, de az agyukkal van a baj. Nem akarok kórházba menni.


Apa nem bánná, ha kórházba kéne küldenie. Biztos vagyok benne. A düh, a megvetés és az undor a szemében nem hagy kétséget efelől. Anya nem tenne ellene semmit, tudom, hogy nem. Úgy hallom a hozzám vágott, rideg szavait, mintha most suttogná őket a fülembe. Megrázom a fejem, igyekszem megszabadulni az emlékektől.


Gyors mozdulatokkal bújok ki a nadrágomból, ingemből, messze hajítom őket, és ahogy földet érnek a fürdőszoba túloldalán, máris úgy érzem, mintha kitárták volna a kalitkám ajtaját. Utálom, ahogy a nadrág mindig beszorít, elzár attól, hogy repüljek. Halkan kinyitom az ajtót, tudom, hogy nincs itthon senki, mégis gyorsan körbenézek, mielőtt tényleg kilépnék. Nem akarom, hogy apa újra megüssön. Nagyon fáj, amikor apa megüt.


Lábujjhegyen osonok be anya szobájába, hang nélkül nyitom ki a szekrényét, majd leemelem a kedvenc, madaras ruhámat. Nagyon szeretném megtartani ezt a ruhát. Könnyű, selymes anyagból készült, és úgy pörög körülöttem, hogy egy kicsit mindig félek, nehogy leessenek róla a madarak.


Magamhoz szorítom a ruhát, visszarohanok vele a fürdőbe, újra a tükör elé állok. Nem veszem fel rögtön, beletemetem az arcom, halványan még érződik rajta anya illata. Szeretnék olyan lenni, mint anya.


Óvatosan bújok a madarak közé, tudom, hogy anya nagyon szomorú lenne, ha elszakítanám, ráadásul mindenki rájönne, mit csinálok, apa pedig megint kiabálna velem. Apa szerint nekem nem szabad ruhákat hordanom. Szerinte olyannak kéne lennem, mint ő. Nem tudom, apa miért nem akar ruhákat hordani. Sokkal jobbak, mint az ő unalmas, fekete öltönyei, amivel minden nap munkába megy.


A ruha a földet súrolja körülöttem, sokkal nagyobb rám, mint anyára, de egy kicsit sem zavar. Egy pillanatig mozdulatlanul állok a tükör előtt, nézem a tükörképem, az érzésre koncentrálok, ahogy a selymes anyag körülöleli a testem. Egészen más, mint a nadrágok, amiket reggelente kell felvennem.


Elképzelem, hogy idősebb vagyok, és én is hosszú időre bezárkózom reggelente a fürdőbe, mint anya. Tudatosan szárítanám meg a hajam, ami nem lenne ilyen rövid és semmilyen, mint most, még sminkelnék is, és parfümöt használnék, mint egy igazi nő. Apa pedig nem lenne ott, hogy megállítson.


Elmosolyodom, látom magamat idősebbként, hosszú lábakkal, vékony derékkal és tökéletes, pirosra rúzsozott szájjal. A mosolyom szélesebb lesz, megpördülök, a tükörben nézem, ahogy a hajam repül körülöttem, hosszú, selymes hullámokban, pont, mint anyának.


Egyre gyorsabban forgok körbe, a nevetésem megtöri a ház súlyos némaságát, a ruha pedig pörögni kezd körülöttem, olyan, mintha a madarak megmozdulnának, lassan leválnának az anyagról, és a szárnyaikkal erősen csapkodva felemelnének, természetesen vigyázva, hogy ne rontsák el a gondosan beállított, derekamig érő hajamat.







Lakits Hanna - 2005-ben születtem Budapesten, jelenleg itt járok gimnáziumba. Részt vettem írói táborokon, kurzusokon, ez az első publikációm. Szeretem a pszichológiát és szeretek úgy csinálni, mintha megöntözném otthon a kaktuszaimat, hogy az ötből legalább egy túléljen.

0 comments

Recent Posts

See All

A rúzs

Yorumlar


hélóóó.png
bottom of page