Krasznai Kármen

A líra költői, a próza lírikusai

(Pór Péter, Utolsó útitársak, Költők, esztéták, Kalligram, 2022.)

Földényi F. László szavai szerint az Albrecht Dürer Melancolia I. című metszetén látható polihedron „az emberi tudásról árulkodik, de közben az egésznek az értelmezhetetlensége e tudást idézőjelbe teszi. Jól érezteti, hogy amit tudásnak nevezünk, annak határait olyasmi jelöli ki, ami a tudás számára hozzáférhetetlen.”[1] Útitársai tudását Pór Péter úgy emeli idézőjelbe, ahogy a kötet borítóján látható polihedron jelöli ki azt a súlyos és mély ismerethalmazt, melyet megfejtenie még senkinek sem sikerült. Pór Péter a tanulmánykötete a szerző számára meghatározó szerzők életművein halad végig a fontosabb szövegeket kiemelve, amelyek ‒ nem titkoltan ‒ hatást gyakoroltak a szerző irodalomról alkotott képére. Az Utolsó útitársak tanulmányválogatás, amelyet Pór Péter személyes hangja alakít és tesz egy-egésszé, hogy aztán az olvasóiban az érzékenyebb figyelésre törekvést felébressze és éltesse.

A kötet úgy és olyan sorrend szerint oszlik két egységre, ahogy az az alcímben is áll. A Költők között Pór Péter kortársainak líráját érteni vágyó kíváncsisággal szemléli; Sándor Iván, Tandori Dezső, Takács Zsuzsa, Géher István, Várady Szabolcs és Ferencz Győző szövegeit ‒ ezen belül pedig legjellemzőbb irodalmi karakterisztikáikat, a hozzájuk tartozó kérdéseket és a fellelhető válaszokat.

Az Utolsó útitársak legjelentősebb hányadát a terjedelem szempontjából Tandori Dezső életművének vizsgálata teszi ki. A két egymás után következő Tandori-tanulmányt áthatja a költő szellemiségét megidéző kérdésfeltevő hangnem; Pór Péter Tandoriról szóló mondatainak végén az olvasó önkéntelenül emeli fel belső hangját, érezve azt a lét-bizonytalanságot, melyet Tandori költészete ébreszt fel. Pór tanulmányai érzékenyen idomulnak a vizsgált szövegekhez, szintagma-parafrázisokat alkot a költő megnyilvánulásaiból akárcsak úgy, mint a második tanulmány címében megjelenő „szó-jelek mi helyett?” kiszólásban. Ez a kaméleon-magatartás a kötet minden szövegében nyomon követhető, egyúttal Pór Péter megőrzi a maga személyiségét, kedves humorát és véleményét. A primer irodalom nyelvi sajátosságait megtartva a tanulmányok közel maradnak a vizsgálatuk tárgyához, így nem kerül át egy magasabb, emelkedettebb dimenzióba, hanem az olvasott versekkel együtt-egy nyelven haladva figyel. Az utóbbi minden tárgyalt szerző esetében méltató, ám ez a legtöbb esetben a szövegek utolsó bekezdéseiből derül csak ki, egészen addig az adott szerző zsenialitásának csúcspontjait kiemelve, harsányabb véleménynyilvánítás nélkül jelzi Pór Péter, hogy milyen fontos irodalmi munkásságról is ír. Ilyen módon megőrzi irodalomtudományos objektivitását (ha létezik egyáltalán ilyen), ám saját maga is átviláglik a tanulmányokon keresztül, precíz egyensúlyt érve el.

Ennek megfelelően a kötet második részében, melyben Vajda Mihályról, Fodor Gézáról és Radnóti Sándorról ír, inkább esszé formára vált: eltávolodik a formai sajátosságok vizsgálatától, az enjambement-októl és a rímektől, és ezek helyét átveszi a megannyi kérdésfeltevés és gondolatpedzegetés, melyeket a tárgyalt írók esszéi keltettek Pór Péterben. Az esszék esetében megint megjelenik a szerző korábban tárgyalt simulékonysága, és a vizsgált szövegek által szinte érezhető ihletettséggel szemléli az írásokat, akárcsak a Költőknél.

Az utolsó előtti esszé Fodor Géza „emlékezetére”[2] íródott, amit Radnóti Sándornak címzett születésnapi köszöntő követ. Valamiféle elemi rendet megtörve nem egy búcsúval végződik az Utolsó útitársak – habár ehhez minden adott volna –, hanem ünneppel, ha úgy tetszik, happy enddel, éltetve a magyar irodalom nem-eleget emlegetett alakjait.

Pór Péter valóban nem csupán líra- és prózaírókról írt, hanem a társairól, akiket közvetve vagy közvetetten maga mellett tudhatott az élete során. A tanulmánykötet méltó emléket állít a szerző mérhetetlen mennyiségű olvasmányélményének, melyek olvasása során átélhető az a rajongó lelkesedés, mely Pórban nem megbújik, sokkal inkább kiviláglik – így válik a kötet kézzelfoghatóvá és emberivé.

Felhasznált irodalom:

Földényi F. László, A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.

Pór Péter, Utolsó útitársak, Kalligram Kiadó, Budapest, 2022.

[1] Földényi F. László, A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 79. oldal [2] Pór Péter, Utolsó útitársak, Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 209. oldal

Krasznai Kármen vagyok, a Károli Gáspár Református Egyetem harmadéves néderlandisztika szakos hallgatója. 1999 szeptemberében születtem Budapesten.