Tomcsányi Sára

A kettétört oszthatatlan

Válaszkísérlet a három kanti kérdésre Pilinszky János líráján keresztül

Pilinszky János: Egy életen keresztül



„Az egyedülhagyottság, a szenvedés, a lelki kín Pilinszkynél nem érzelmi

alapszínezet, ihletforrás, művészi attitűd, esetleges ízléseszmény, hanem maga a költői lét” – írja műveiről Domokos Mátyás.[1] Pilinszky János Egy életen keresztül című versét olvasva is égbekiáltó ez az emberi magárahagyatottság-érzés, a kérdés a levegőben lóg kimondatlanul: mégis hogy lehet azzal a tudattal élni, hogy „Mi törjük el, repesztjük ketté, / (...) azt, ami egy és oszthatatlan”? Talán nem olyan elrugaszkodott a feltevés, hogy a kanti filozófia kérdéseinek válaszkeresése is hasonló területen mozog, hisz végső soron ezek arra irányulnak, hogy mi az ember – hogy ki az a mi, ami a többes szám ellenére sem képes csökkenteni a vers apóriáját. Pilinszky költészete a mindenséget kutatja az én szemszögéből, alaptémája a mindenkori ember helykeresése, a világ peremére szorulás állapota: ebben a keresésben forr össze a két egyedüllét.

Kant a filozófia alapproblémáit három kérdésben foglalta össze: 1. „Mit lehet

tudnom?”; 2. „Mit kell tennem?” és 3. „Mit szabad remélnem?”. Pilinszky János Egy életen keresztül című verse felosztható e szerint úgy, hogy mindegyik kérdéshez illeszkedik egy-egy taktus. Így az első versszak az elsőre, a második és a harmadik versszak a másodikra, a negyedik versszak a harmadik kérdésre felel. Pilinszky líráját a szakirodalom a feltámadás előtti harmadnapként szokta emlegetni[2], hiszen összpontosul benne a félelem és a kétségbeesés áthatolhatatlan sötétsége, de már a megváltás reménye mutatja az ebből kivezető utat. A kanti kérdések is értelmezhetők lépcsőzetesen a húsvéti három nap történései szerint: az első a megfogható, földi dolgok számbavételére szólít, a biztos tudás keresésére: hatására meglátjuk Jézus testét a kereszten, felismerjük, hogy egyedül maradtunk. A mellbevágó látvány további önreflexióra késztet, felmerül a kérdés, hogy én mint személy, mit tegyek ebben a kétségbeejtő helyzetben. Gyászolás, sírás, teljes kétségbeesés, a történések figyelmen kívül hagyása vagy elbujdosás? Végül, miután szembesültem eszközeim végességével, az egyetlen, ami marad, az a remény. A remélés így a materiális, ésszel felfogható világ nyújtotta lehetőségekből kifogyva mindig feltételezi valamilyen transzcendencia létét – ahogy az esztétika is. Az utóbbi a görög aesthesis szóból ered, melynek jelentése ’érzékelés’. Az emberi érzékelés determinált, csak a valóság korlátai közé szorítva létezhet, így a remény, amit nem lehet visszatartani, túlnő ezen; mindig köze lesz valami érzékfelettihez. A racionalizmushoz nem életbevágó a remény jelenléte, a biztos tudás önmagáért beszél, így az tehát kitör a megkérdőjelezhetetlen tények síkjából. Az ember pedig attól válik igazán emberré, hogy hisz, reménykedik valamiben – nem attól, hogy cselekedetei immorálisak vagy morálisak, azaz háttérbe szorul annak a jelentősége, hogy végül mihez kezd a kereszt lábánál. Jean-Louis Chretien szavai szerint egyedül abban kell hinnünk, ami nem remélhető; így kapcsolódik össze a realitáson kívül eső remény a hittel.[3]

Mit lehet tudnom? Az Egy életen keresztül című versben az emberi bűn tudata

alkotja a valóság megkérdőjelezhetetlen vázát; az érzés, hogy valami „el lett rontva”, valami oszthatatlant kettétörtünk. Ezek mind összpontosulnak a már említett, kanti kérdés általi szembesülésben, miszerint Jézus teste feszül a kereszten, és már elhangzott a mondat: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”[4]. Pilinszky egész lényét áthatotta a világ örök passiójának terhe, korának minden munkatáborban felhalmozott és felejtett tárgyának súlya. Adorno kijelentésének árnyéka, miszerint: „Auschwitz után verset írni barbárság”, felfedezhető a bűntudatban, ahogy a költő az emberiség vétkeit magára véve kereste a kegyelmet. Ám felfogása szerint a lágerek után van csak igazán költészet, hiszen az alkotás terében mindig a „végletekig lecsupaszított és kiszolgáltatott ember”[5] áll. A versbéli biztos tudás tehát megegyezik azzal, amit az apostolok és a tömeg érezhetett a Golgotán, Jézus keresztjének tövében, a feltámadás előtt három nappal: a bűnösség megmásíthatatlan, vállakat nyomó súlyát. Ezen kívül semmi sem megingathatatlan ismeret. Eckhart mester A semmi meglátásának gyümölcseiről című értekezése szerint Szent Pál nem látott semmit a damaszkuszi út során, mikor megtért, vagy másféleképpen, a semmi volt az, amit észlelt. Heidegger elmélete a semminek négyféle jelentést tulajdonít: a semmi egyenlő Istennel; semmi más, csak Isten; a semmit meglátó mindenben Istent látja; valamint, amint Istent látta, minden dolgot semminek látott. A golgotai tömegben tudatosult az ott állókban végérvényesen Jézus isteni mivolta („Ez valóban Isten Fia volt”[6]) – a semmi itt isteni evidenciaélménnyé vált, így Heidegger mindegyik értelmezési lehetősége teljesült. A semmit-tudás szókratészi felismerése felérést jelent az igazi tudáshoz. Kierkegaard Szókratész-képe is ideillik, szerinte Platón mesterének filozófiája „teljes egészében lelkigyakorlat, életmód, tevékeny elmélkedés, élő lelkiismeret”.[7] Pilinszky művére jellemző a szemlélődő, meditatív létezés leírása, ahogy a tárgyias létezés nem tárgyias létezéssé alakul – a versben is így jelenik meg a lelkigyakorlat fogalma, ha eltekintünk a keresztény kultúrához kapcsolható jelentéssíkjától, ami szintén igaznak bizonyulhatna a költő személyét tekintve. Pilinszky költészete mögött meghúzódó bizonyossága is valójában ehhez a szókratészi nem tudáshoz hasonló kételynélküliség; művei alaptémája a földöntúli hittel élesen szembeötlő, állandó földi hiány és a létezésen túli ígéretének gazdagsága közötti egyensúlyozás. Sokszor megkérdezték tőle, hogy katolikus költőnek vallja-e magát, ám ő mindig azt felelte, hogy szeretne az lenni, de inkább istenkeresőként beszélt magáról, és mivel nála a hit nem magánügy, hanem költészetének tárgya, így ars poeticájáról is. Radnóti Sándor szavai határozták meg a legjobban ezt a nehezen leírható küldetéstudatot, ő ezt úgy definiálta, mint a misztika mezsgyéjét, ami a katolikus és az istenkereső költő hithez fordulása között húzódik; itt helyezkedik el a költő alakja a közvetlenség csendjében. Szavai közel állnak a kimondatlansághoz, a misztikus megnevezhetetlenséghez.[8] Ezzel magyarázható a Pilinszkyre oly jellemző „nyelvében redukált költészet”[9], melyet azzal indokolt, hogy édesanyja szellemileg sérült testvérétől tanult beszélni. Ő mutatta meg neki, hogy csupán néhány szó is elég, ha az ragyog.[10] A puritán, dísztelen nyelvhasználat filozófiai magasgondolatokat rejt, mondandójának valódi mélységét így tudta érzékeltetni.

Mit kell tennem? A második versszak már az emberi helyrehozásra való törekvés

hiábavalóságát jeleníti meg: „egy hosszú-hosszú életen keresztül (...) próbáljuk vakon, süketen, hiába/ összefércelni a világ / makulátlan és eredendő szövetét.” Jézus kereszthalála után a tanítványok ugyanezt a kérdést tehették fel maguknak. Az ő tanácstalanságuk, magárahagyottság-érzésük öröklődik tovább minden utánuk születő emberben. Isten, vagy általánosságban a transzcendencia elérhetetlensége, állandóvá válik a kézzelfogható, köztünk

járó Jézus mennybemenetelével. A mű idézett soraiban megfigyelhető az érzékszervek cserbenhagyása: vakon, süketen. Ezzel felsejlik, hogy általános emberi képességeink, valamint átvitt értelemben minden tudomány, amire olyan büszkék vagyunk, csődöt mond az igazán fontos, egy életen áthúzódó kérdésekben: foltozgatva és tóldozgatva tudunk csak a makulátlan és eredendő szövethez nyúlni. A cselekvés szükségessége paradoxonná válik, hasonló lesz a filozófia meghatározásához, ami szerint az az igazán bölcs, aki beismeri, hogy nem az. Ha felismerjük a második kanti kérdés megválaszolásának lehetetlenségét, a tettek haszontalanságára való rádöbbenés vezethet ahhoz az úthoz, ami igazán kardinális: a metafizika útjához, ami a létező világ felett áll, és érzékszerveink számára hozzáférhetetlen. A tehetetlenség felvállalása persze nem a parttalan lebegést, a semmittevést jelenti; Kántor Péter szavaival élve: „a hely, ahol állunk, az egy gödör, / és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl”.[11] Az Egy életen keresztül versbeszélője az ehhez a küzdéshez való egyetlen segítséget, a kegyelmet, egyedül a gyerekkorban és a halálban látja; a két végpont közti „senkiföldje” a földi lét, a gödör. A gyermekkori életszemlélet megőrzésének gondolata nemcsak a Bibliának, hanem Pilinszky költészetének is fontos motívuma. Az ekkor jellemző álomszerűség, őszinteség, tisztaság, a hit megrendíthetetlensége egy olyan állapot, melyre felnőve mindig vágyakozással tekintünk vissza. A költő egyenesen kijelenti: „Gyermekkorunkban meg kellene halnunk”, hogy ne essünk ki ebből a létből. A cselekvés mibenlétének, a le-föl kapaszkodásnak ezt a gyermeki létet kell példának vennie.

És végül Mit szabad remélnem? A versben a lírai én Isten hallgatását az ember

bűnének következményeként fogja fel. Az Apokrif soraira emlékeztet, az egyénnek létén kívül „nincs semmije, árnyéka van”. A kilátástalanság, a hiábavalóság az uralkodó – csak az érzékelés nélküli létforma által törhetünk ki az értelmetlenségből: „Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe / és utóljára.” Mivel az érzékelés nem jelenti a lényegi tudáshoz vezető utat, az az állapot az egyedül elviselhető, amiben nem kell szembesülnünk ezzel az alkalmatlansággal. Jelenits István, Pilinszky szellemi hagyatékának gondozója, valamint egykori gyóntatója mondta róla, hogy „félrevezető, ha vallásos, vagy metafizikus költőnek mondjuk, mert költészetében az ember végső elkötelezettségéről, érintettségéről, tájolódásáról van szó.”[12] A harmadik kanti kérdésre való válaszkeresés is ebben merül ki, ebben a Pilinszky-féle miért keresésben, amellyel a halálra ítélt földi létet szemléli: „ha öröklétre születünk, miért halunk meg hiába?”– írja In memoriam N.N. című versében. A mit szabad szókapcsolat elgondolkodtató – kitől kér engedélyt? Talán inkább úgy értelmezhető a vers tükrében, mint vágyaink valószínűségére irányuló költői kérdés – mi az, aminek megvalósulása nem csupán hiú remény? Mit szabad remélni csalódás nélkül? Az elemzett műben a remény a reménytelenség állapotának végét jelenti, a halált. Terében bátortalanul hangzik a kérdés, felmerül, hogy egyáltalán van-e olyan dolog, amit szabad remélnie az embernek. De ilyenkor, mikor a valóság súlya elbírhatatlan, ilyenkor uralkodik el igazán a remény, az ember ugyanis nem tud nem reménykedni; minden elalvás is egyfajta hit abban, hogy másnap felébredünk. Pilinszky korának felfogása szerint Auschwitz jelentette az üdvtörténet mélypontját, azt a bűnt, ami az Apokrif soraira rájátszva, még mindig árnyékot vet az emberi faj tetteire. Bár azóta sajnos az emberiség bővítette ezt a listát, a költő megtalálta ebben a tragédiában a hitéleti fejlődés lehetőségét, a válaszutat a feldolgozás megoldhatatlanságának aspektusára: a háború tanításában az ember megszentelődésének lehetőségét látta. Simone Weil filozófiájához hasonlóan a tudatos elszenvedés egyfajta szabadságot, jövőbe tekintést adhat annak, aki kegyelmet keres.

A kanti három kérdés nagyrészt a modernitás szerinti filozófiai tudományok hármasával (logika, etika, esztétika) foglalkozik; az első kérdés logikai, episztemológia; a második etikai, a harmadik viszont a vallásfilozófia területéhez tartozik. A modernitásban az esztétika egyeduralomra tört, Balthazar szerint az ember annyira a szépség bűvöletében él, hogy szem elől tévesztette a jóságot és az igazságot. Ám ha úgy értelmezzük, hogy Jézus maga a szépség, akkor a kanti harmadik kérdés megfeleltethető a modernkori filozófiához tartozó harmadik tudománynak, és általában az esztétika és a vallásfilozófia területe összeköthetővé, hasonlóvá válik. Az esztétikáról való gondolkodásban a kanti fordulat hozott jelentős változást, ő tette fel először a kérdést, hogy létezik-e biztos filozófiai-esztétikai tudás. Ezek feladata így a folytonos határkijelölés lett, annak a kitapogatása, hogy meddig állhat jót kijelentéseiért az ember. Megfogalmazódik a kérdés, hogy akkor mi van azokkal a dolgokkal, amik ezen kívül esnek, azokat örök hallgatás kell, hogy kísérje? Ilyen értelemben valószínűleg nem létezőnek kéne tekintenünk Pilinszky versének e műelemzését, ugyanis az itt leírtak nem racionális tények, ráadásul Wittgenstein megszabta a kanti elmélkedés végpontját: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Nem létezhet szkepticizmus, ha nincs racionális tudásunk Isten kapcsán, aki márpedig – tények híján – nem létezhet. Az embernek viszont ahhoz, hogy élni tudjon, szüksége van erre a nem tudásra, hisz ez adja meg a teret a reménynek.

Végezetül még szeretném A tékozló fiú történetét is párhuzamba állítani a kanti

filozófiával és Pilinszky költészetével. A kanti kérdések lényege, a „Mi az ember?” kérdésben foglalható össze, erre a történet egyértelmű választ ad: nem az önmeghatározás az igazán fontos, hanem az abból eredő felismerés, hogy semmit sem ér, ha belátjuk – mint a fiatalabb testvér –, hogy hibát követtünk el és hazatérünk, vagy mint a jobb lator a kereszt tövében; ha nincs kegyelem, ha nincs megbocsátás. Az emberi cselekvések így elérhetik a földi lét maximumát, s mégis kevésnek bizonyulnának e nélkül. Ha pozitívan értelmezem az Egy életen keresztült, akkor megkockáztatom, hogy az el-elalvás a folytonos tettre kész éberség meg-megszakítását jelenti, a kegyelem pillanatait. A reménykedés így végül is a kegyelemben való hit – túlmutat a tudáson, a tetteinken, minden földi próbálkozásunkon, és közben elviselhetővé teszi ezeket; hogy egy Pilinszky-sorral zárjam: „A föld elárul. Magához ölel. / A többi kegyelem”.








Bibliográfia

BOGYAY Katalin, In memoriam Pilinszky János, Budapest, 1990, Officina Nova, 13.

CHRÉTIEN, Jean-Louis, A felejthetetlen és a nem remélt, Budapest, Vigilia, 2010.
DOMOKOS Mátyás, Pilinszky János: Harmadnapon = In memoriam P. J., Senkiföldjén, szerk. HAFNER Zoltán, Budapest, Nap, 2000, 38–52.
HADOT, Pierre, A lélek iskolája: Lelkigyakorlatok és ókori filozófia, Szókratész alakja című fejezet.
HÁY János, Az ötödik evangélium, Pilinszky János költészetéről, Mozgó Világ, 2016, 4.sz. 38–50.
KABDEBÓ Lóránt, Az Újhold költői: Hat tanulmány, Békéscsaba, 1988, Megyei könyvtár. 5-17.
RADNÓTI Sándor, A szenvedő misztikus, Budapest, 1981, Akadémiai, 73.

TÜSKÉS Tibor, Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében, Budapest, 1986, Szépirodalmi, 25.


[1] Domokos Mátyás, Pilinszky János: Harmadnapon = In memoriam P. J., Senkiföldjén, 52.
[2] Kabdebó Lóránt, Az Újhold költői. Hat tanulmány
[3] Jean-Louis Chrétien, A felejthetetlen és a nem remélt

[4] Mt 27,46
[5] Háy János, Az ötödik evangélium. Pilinszky János költészetéről. 42.
[6] Mt 27,54
[7] Pierre Hadot, A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia. Szókratész alakja című fejezet
[8] Radnóti Sándor, A szenvedő misztikus. 73.
[9] Háy János, Az ötödik evangélium. Pilinszky János költészetéről. 38.
[10] Tüskés Tibor, Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében. 25.
[11] Kántor Péter: Levél anyámnak
[12] Bogyay Katalin, In memoriam Pilinszky János. 13.
















TomcsányiSára vagyok, 2002-ben születtem Budapesten. Időm nagy részében legszívesebben egy Jane Austen-i univerzumban lennék, bálokon táncolnék megjegyezhetetlennek tűnő táncokat, vagy hosszú ruhában járnám a kíméletlen angol tájat. Egyébként másodéves hallgató vagyok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, esztétikát tanulok, valamint a magyar minor bolondítja meg a hétköznapjaimat. Számomra a boldogságot a listaírás, az Újholdasok, a csípős tészták és a hársak alatti, barátokkal teli asztal jelentik.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png