Deczki Sarolta

A gyár bezár

Részlet a megjelenés előtt álló Tar Sándor- monográfiából




Tar munkásnovellái között igen nagy számban találhatók azok, melyek az elbocsátás traumáját írják le. Ezek a novellák már a második, Miért jó a póknak? című kötetben is megjelentek, a legtöbb új novellát az A te országod tartalmazza, a következő kötetekben pedig immár az elbocsátások következményeiről: a munka és megélhetés nélkül maradt emberek sorsáról olvashatunk számos történetet. Tar sok vele készült interjúban beszél arról, hogy amikor 1992-ben őt is elbocsátották, ez számára is óriási veszteséget jelentett. Petri ezzel kezdi a Tarral készített interjút: „Az írásaidból az derül ki, hogy otthonosan abban a gyárban érezted magad, ahol dolgoztál, és amikor néhány éve ez a gyár megszűnt, és munkanélküli lettél, ez nemcsak egzisztenciális gondokat jelentett, ennél sokkal mélyebben érintett a munkahelyed elvesztése.”[1] Tar válasza: „Egy válás lehet ilyen. Csak gondolom, mert még nem váltam. Fontos volt a munkahely, nemcsak azért, mert van egy szakmám, gyerekkoromtól arra készítettek fel, hanem mert egy közösséget, családot is jelentett. Ezt, ha elveszíti az ember, fiatalabb korban talán nem annyira zavarja, de ötven fölött már nem olyan könnyű.”[2] Az elbocsátás – főleg ha idősebb korban történik – traumát jelent, a közösség szétesését, annak a laza biztonsági hálónak a szétfoszlását, mely a munkás számára mégis a világ otthonosságát jelentette. Többek között ezért is volt trauma egy munkás számára az, ha elbocsátották. Elveszítette azt a közösséget, amellyel sok esetben évtizedekig dolgozott, és melynek a tagjaival több időt töltött el, mint a saját családjával. A gyár ennyi idő alatt második – vagy akár első - otthonná vált, a maga testet-lelket nyomorító mivoltában is ismerős, biztonságos közeggé, ahol az ember a rendelkezésére álló szűkös keretek között is valakinek érezhette magát, akire szükség van.


Amikor közölték vele, hogy immár nincs szükség a munkájára, a munkás nem nagyon értette, miről van szó: „a gyár, ahol élünk, tönkrement, azt mondják. Nem értjük. Mi ugyanúgy dolgozunk most is, mint eddig” (361), mondja A gyár, ahol élünk (TO) narrátora, aki arról is beszámol, hogy valami megváltozott; először csak türelmet, megértést, lemondást kértek tőlük, folyton átszervezik őket, aztán megkapták a felmondási papírjukat is. Ő is megerősíti azt, amit Tar állított egy fentebb már idézett interjújában: a munkások számára zavaros ez az egész időszak, úgy gondolják, nem érdemes törődni a politikával, mert valakinek úgyis mindig dolgozni kell. És nem értik azt sem, mi a választás, kell-e menni, vagy nem, és kik azok az arcok a plakátokon az utcán. Azt sem tudják, hogy mi az a demokrácia, hogy akkor most szabadok-e vagy sem, ha pedig szabadok, akkor miért nincs munkahelyük és tisztes megélhetésük. A munkahely elvesztése a családot is szétzilálja, nem ritkán tönkre teszi: „a lányunk valószínűleg kurva lett, a fiunk néha napokig nem jön haza, és valami az asszonnyal is van, olyan bágyadt mostanában, máskor meg ideges…” (362), már csak azért is, mert legtöbbször jellemzően a férfi veszíti el az állását, legalábbis Tar novelláiban.


Márpedig a férfi munkanélkülivé válása nem csak anyagi teher, hanem azt is jelenti, hogy átrendeződnek a hagyományosan a családban betöltött szerepek is. Eddig a férfi jellemzően többet keresett, mint a nála általában alacsonyabb végzettségű felesége, és ő volt a családfenntartó. Ez a klasszikus, konzervatív modell azonban darabjaira hullott, amikor az ipar elkezdett tönkre menni, és tömegesen bocsátották el a munkásokat a gyárakból. A férfiak nem voltak felkészülve a változásra, és nem találták fel magukat az új körülmények között. Az Ennyi volt (EV) című novellában olvashatjuk: „mondom az asszonynak, hogy hallod? Ezután majd én fekszek alul. Azt kérdi, miért. Azért, mondom neki, mert te tartasz el, te tartod a családot, te vagy a férfi.” (62). A munka elvesztése tehát nem csak komoly presztízsveszteség, hanem kasztrációs aktus is. A novella hőse napról napra regisztrálja a változásokat magán: „kezdtem összemenni. Amúgy sem vagyok nagy növésű, de szinte éreztem, hogy napról napra kisebb vagyok…[…] mintha valami piszok lennék a lakásban” (62). A feleslegesség tudata nagy hatással van a testtudatra is: nemcsak a férfiasságát veszíti el, hanem a kiterjedését is. Valamint az élete értelmét is: az utolsó bekezdésben azon meditál, hogy szeret ő élni, de most más a helyzet, vele már nem történik semmi, ennyi volt. A te országod (TO) egyik hőse, az elbocsátott Sipos sem képes már kielégíteni a feleségét, s hasonló potenciaproblémákról a többi, az elbocsátásokról szóló novellában is olvashatunk.


A Hangulatjelentés (Pók) című novella még a rendszerváltás megelőző időszakban született, ám már ez is az elbocsátással foglalkozik. A novella több szólamból áll össze, mindegyik kisebb, idézőjelekkel jelölt egység a gyár egy-egy dolgozójának a szólama, a felső vezetőségtől kezdve a szakszervezeti titkáron át az elbocsátott dolgozóig, így járva körbe teljesen a témát. Már az első pár oldalon is kiderül, hogy a szocialista gazdaság és ideológia kudarcáról van szó, de még próbálják menteni a menthetőt: már az első sorokban is olvashatjuk: „nálunk teljes a foglalkoztatottság” (65), mely megóvta a munkásokat a munkanélküliségtől. A pattogó tőmondatokakban beszélő munkahelyi vezetőt imitáló narrátor aztán ezzel folytatja: „de. A nehézségek nálunk is fennállnak. […] Néhány elvtársunktól meg kell válnunk.” (65). Ám ekkor még – legalábbis deklaráció szintjén – foglalkoztak az elbocsátott munkás helyzetével: „mindenkinek munkája kell legyen. Kenyere. […] Senkit nem teszünk ki az utcára. Egyik elvtársat sem.” (65). Egy másik vezető azonban már fegyelmezési eszközként tekint a felmondás lehetőségére, melynek fedezékében olyan intézkedéseket hozhat, melyek hátrányosan érintik a munkásokat. A következő szólam egy olyan szakemberé, aki rálát a szocialista gazdaság működésére, és bevallja, hogy a valóság máshogyan működik, mint ahogyan tervezték, és sajnos a gazdaság törvényei a természet törvényeihez hasonlóan „nemigen tűrnek külső beavatkozást” (67). De ennek a belátásnak komoly ára volt: „a bérek gyakorlatilag nivellálódtak egy szinten” (67), és a helyzet fenntartása csak munkások elbocsátása árán lehetséges, de ez „tulajdonképpen már a rossz gazdálkodás kezdete” (67).


Egy alacsonyabb szintű vezetőt sokkol az elbocsátandók listája: „egy csomó ismerős, húsz éve vagyok a gyárban, azt is tudom, hogy nagy részükkel végre leszámolhattak a főnökeik. […] százakra tehető azok száma ebben a háromezres gyárban, akikre semmi szükség nincs… […], bármely pillanatban fel tudnék oszlatni két teljes osztályt, amiket annak idején csak azért hoztunk létre, mert kellett két osztályvezetői beosztás, a leveles menyecskéket, a sportolókat, az ímmelámmal focizgató léhűtőket, a hölgyeket, akik valamikori érdemeiket ülik le életfogytiglan egy csendes, nyugodt irodában, ezek helyett, mondom, dolgozó embereket küldünk el!” (77). Nem derül ki a szövegből a pontos beosztása, de az igen, hogy ő van a legközvetlenebb kapcsolatban a munkásokkal, és hiába nem ő a felelős, mégis rá haragszanak. Egy asszony le is köpi. Egy másik vezető pedig maga is bevallja, hogy „rettenetesen dilettáns módon történt az egész” (69), nem egészen fél óra alatt döntöttek, a fűnyíró-elvet alkalmazva, figyelmen kívül hagyva a teljesítményt és a szociális szempontokat.


A munkásokat pedig még akkor is készületlenül éri a felmondás, ha már jó ideje sejtenek valamit. A lista kiszivárgott, és – ahogyan az egyik munkás szólamában olvasható – az emberek kezdtek elhúzódni azoktól, akik rajta vannak. A dolgozó teljesen tanácstalan, hiszen családja, hitele van, és nem tudja, mihez kezdjen. És míg a munkások minden erejüket megfeszítve dolgoztak, addig a vezetőkről azt mondja, hogy visszaéltek a helyzettel, kihasználták a szorultságukat, és fennhéjázóan viselkedtek velük szemben. Egy másik dolgozó azon meditál, hogy az ilyen típusú elbocsátás azért nagyon rossz, mert olyan embert küldenek el, aki jól dolgozott, nem voltak vele fegyelmi problémák, és egy ilyen ember számára az elbocsátás megalázó és méltatlan. Ezt pontosan érzi is mindenki, az előbbi munkásnak sem akarta elhinni a családja, hogy nem ő követett el valamit, már maga az elbocsátás ténye is stigmatizál, bűnössé tesz mások szemében. Ahogyan a feleség mondja, „biztos csináltál valamit” (69), az édesanyja pedig rá kontrázik: „hát erre neveltelek én téged, hát ez lett belőled…” (69). A munkásokat ráadásul rábírták arra, hogy ők mondjanak fel, és ha ezt nem teszik meg jószántukból, akkor fegyelmit kapnak, akár többet is, és azzal pedig már máshová nem veszik fel őket. A gyárban a munkások között eluralkodott a félelem és a bizalmatlanság, néhányan próbálnak kiállni magukért és az igazukért, de azokat is megfenyegetik. Meglett férfiak is elsírták magukat, családtagjaik pedig kétségbe estek. Az egyik munkás így jellemzi magukat és a kialakult helyzetet: „olyanok vagyunk, mint a dögevők, egymást faljuk fel lassan, csak hogy a seggünkbe ne rúgjanak, de ezt nehogy elmondja valakinek…” (75). Egy másik munkás pedig ahhoz hasonlítja a lelkiállapotát, mint amikor a halála előtt valaki végiggondolja az életét. S elmondása szerint a többiek számára mintha már valóban meghalt volna, mintha már ott sem lenne, és saját maga is úgy érzi, mintha rajta kívül történne most már minden vele.


A novella ironikusan játszik a hangulatjelentés műfajával, mely a múlt rendszer egyik jellegzetes terméke volt: rendszeresen készültek olyan jelentések, melyek a közhangulatról informálták a felettes pártszerveket, hogy azok felkészülten tudjanak válaszolni az esetleges kritikákra[3]. A válaszok természetesen többnyire éppúgy megmaradtak a lózungok szintjén, mint az elbocsátások indoklásai az ország gazdasági nehézségeiről, az életszínvonal alakulásáról. Ám ez a hangulatjelentés – csakúgy, mint korábban a Tájékoztató – a valós állapotokról, hangulatokról ad jelentést. Mint ahogyan a fentebb idézett vezető szavai is, amikor figyelmeztetik, hogy másnap le kell adni a hangulatjelentést. Azt mondja: „írd be, hogy faszául vagyok. Most köptek le, felmondtam, és most faszául vagyok.” (78).


A rendszerváltás utáni időszakban íródott novellákban már nem rendkívüli esemény volt az elbocsátás, hanem a munkás életének része, döntő fordulópontja lett. Tar sok novellája meséli el magának az elbocsátásnak a folyamatát, az oda vezető utat, és azt, hogyan próbálnak boldogulni az immár munkahely nélkül maradt dolgozók. A legszemléletesebben talán az a metafora írja le munkanélküliek sorsát, melyet több novellában is olvashatunk: a menekülttáboré. Az Ennyi volt című novella egyes szám első személyű narrátora veti fel: „kellene nekünk, munkátlanoknak is valamiféle menekülttábor, hogy ne rontsuk otthon a levegőt meg a hangulatot az örökös kesergéssel, semmittevéssel. Oda aztán be lehetne hajtani mindenkit, munkanélkülieket, hajléktalanokat, koldusokat, árvákat, meg aki úgy általában útban van vagy rontja a városképet. Nagy a Hortobágy, ott el is férnénk a többi marhával.” (61). A munkások nagy részének sorsa a munkanélküliség, a munkanélküliség pedig összetereli őket a társadalom egyéb számkivetettjeivel. Ugyanez a szólam tér vissza a Mindenki tudja című novellában: „Itt is azt mondta valaki, hogy előbb-utóbb deportálnak majd bennünket a Hortobágyra, vagy elviszik kényszermunkára az összes munkanélkülit, cigányt, hajléktalant, utat építeni vagy a kőbányába, már építik a barakkokat, ott fogunk lakni, míg ki nem hal ez a generáció…” (TSZ 64).


A rendszerváltás környékén munkájukat veszített munkások először az Ennyi volt című kötetben tűnnek fel. A hosszú nap (EV) című novella hősei három hónap kényszerszabadság után találkoznak a Váladék nevű kocsmában, és amikor bemennek a gyárba, meglepve veszik észre, hogy már mindent elvittek. De „jó volt itt lenni még így is, ebben a kifosztott, tönkretett műhelyben, mert legalább ismét együtt volt a társaság, lehetett ökörködni” (40). Egyszer csak odament hozzájuk egy férfi, akit senki sem szeretett, mert „szorgalmas besúgó” (41) volt, s tájékoztatta őket a fejleményekről: nincs szerszám, nincs öltöző, nincs semmi, ha dolgozni akarnak, akkor oldják meg így. Ekkor mondja ki az egyik férfi az azóta évtizedekig érvényben levő mondatot, mellyel sakkban tartják, megfélemlítik és megalázzák a munkavállalókat: „az a leggyönyörűbb az egészben, hogy akinek nem tetszik, az mehet. Jön a helyébe száz.” (41) A brigád összefog, és úgy gondolja, kitesz magáért: csak azért is belehúznak a munkába, hajtanak, izzadnak, fáradnak, és sikerül túlteljesíteni az addigi normát. Ennek az eredménye nem a munka elismerése, hanem az, hogy ezután ez lesz a norma, akár vannak szerszámok, akár nincsenek.


A Semmittevők (EV) főhősét, Kulcsárt azért rúgták ki, mert túl jól dolgozott, túl sokat kellett neki fizetni. A férfinak felesége volt, két gyereke, lakása a Csemete utcában, a lakáson pedig hitel. Az asszony alkoholista lett, a lakást nem tudták elcserélni. A férfi hazaküldte a feleségét, a két gyerekét felrakta egy Pestre induló vonatra, aztán elhajtott az autóval. A Végre nászút (EV) főhősének, Bélának is felmondtak, amit először a kocsmában próbál meg feldolgozni. A feleségét hamarosan szintén elküldték, mert a férj nem tűrte, hogy a főnöke zaklassa. A házaspár számára szokatlan, hogy reggel nem kell időre kelniük, és nyomasztó, hogy közben mindenki siet a dolgára az utcán, Béla pedig nem tudott másra gondolni, hogy mit csinálnak bent a többiek. A férj és a feleség pár napig alig kelt ki az ágyból, bepótolták, amit sok év alatt elmulasztottak. Aztán elkezdtek munkát keresni, sikertelenül. Amikor este az asszony kinyitotta a gázcsapokat, Béla gyorsan számot vetett az életükkel: „ha dolgozna, visszatérne az életkedve is, de így csak emészti magát, hogy felesleges, hogy nem való semmire” (60). Aztán mondta a feleségének, hogy már rég elzárta a főcsapot.


A te országod című novella kor- és kórképként, vádiratként egyaránt olvasható. A „te országod” fordulat a miatyánkban szerepel, vagyis egy szakrális szöveg milliók által ismert és évezredek óta nap mint mormolt szókapcsolata. Az ország természetesen Isten országát jelenti, ahol a gonoszok megbűnhődnek, a jók üdvözülnek, és helyre áll az isteni igazságosság szent rendje. Mint minden utópiának, ennek is vannak tér- és időbeli meghatározottságai: az „ország” mint toposz a szakadatlan jövőbeliség kronoszával rendelkezik, az eljövetel reményével. A Tar-novella éppen ezt a jövőbeliséget teszi zárójelbe, és a jobb világra való várakozás helyett a jelenlegi világ állapotait mutatja fel. A megszólítás azonban marad egyes szám második személyű, vagyis Isten a címzett. A transzcendenciát idéző formula és a profán magyar valóság leírása között jelentésteli feszültség keletkezik, melynek következtében a szöveget akár vádiratként is olvashatjuk; a narrátor mintegy leleplezi a mérhetetlen távolságban levő Isten előtt, hogy milyen is valójában az ő országa.


Az az ország ugyanis, ahol a novella játszódik, nem más, mint Magyarország, a novella szüzséje pedig az, hogyan megy tönkre a rendszerváltás után egy sokakat foglalkoztató vállalat. A dolgozók munkásszálláson laktak, a család messze, egyetlen örömük az alkohol. Mindenki minden lehető alkalommal iszik, emberi kapcsolataik csökevényesek, sokan el is váltak, vagy éppen alkalmi kapcsolatokba bonyolódnak. A novella egyik szereplője, Deák már 25 éve itt dolgozik, így él, amikor egyszer csak közlik vele, hogy hamarosan feloszlik a brigád, bezár a szálló, és máshol sincs hely számára. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, teljesen kétségbe van esve. A narrátor azonban szinte egykedvűen és hűvösen tudósít arról, hogy hol jár, kikkel beszél illetve, mit csinálnak a munkatársai. Az egyik iszik, a másik nőzik, közben a vállalatot felszámolják. A munkások kapnak egy havi bért és mehetnek isten hírével – már csak Deák nem vette fel a pénzt. És már nem is fogja: egyszer csak valami kiáltásféle hallatszik, egy test zuhan ki a kürtőből, szétcsattan a betonon, vér, agyvelő- és csontdarabok spriccelnek szét – megvan a hiányzó. A másik kolléga hazatér a Mátészalka melletti falujába, napokig hever részegen, és fogalma sincs, mit kezdjen magával. A ház még nincs befejezve, a gyerekkel Tibi szomszéd jobban szót ért, mint ő, s a pirulásból sejthetően a feleséggel is. Sipos a faluban a pártot keresi, kirakja a tagkönyvét, elmondja, hogy munkásőr, négyszeresen kitüntetett dolgozó – de senki nem áll szóba vele, aztán az is kiderül, hogy a fiának sem ő az apja, hanem a szomszéd.


A gyárak bezárásával megszűnt az a hely, az az egyetlen hely, ahol a munkások úgy éreztek, szükség van rájuk, a tudásukra. Az a hely, ahol dolgoztak, ahonnan párt választottak, ahol barátaik voltak, amely életük természetes közege, tere volt. Ennek a térnek a felszámolása az emberi kapcsolatok, a család, az identitás felszámolásához vezetett. Kifordítva Marx gondolatait az elidegenedésről, a munkás nem csupán a munka során idegenedik el a munkája termékétől, a munka folyamatától, saját magától, a másik embertől és a „nembeli lényegtől”, hanem akkor is, ha elveszíti a munkáját, és feleslegessé válik. A bezárt gyár üressége és lepusztulása egy egész társadalmi réteg külsővé-idegenné válása és lepusztulása.






[1]Petri-interjú.
[2] „…végül is mindenki, akárki akárhová téved, ezt írja: saját utazását az életben” (Tar Sándorral beszélget Petri György) = Beszélő, 19994/45. 33.
[3] Tar az egyik jelentésében maga is használta a „hangulatjelentés” kifejezést, amikor beszámolt egy látogatásáról Kenediéknél.









































Deczki Sarolta, irodalomtörténész, kritikus, filozófus.

0 comments

Recent Posts

See All