Fehér Enikő

A cukrászkisasszony

A parkot, ahol dolgozom, leginkább a pótkávéhoz tudnám hasonlítani. Aki idejön, mind úgy érzi magát kérem, mintha a legvadabb természetbe, sőt, többet mondok, dzsungelbe hatolt volna be: egy piknik felér egy oroszlánvadászattal. Természetesen meg is örökítik az eseményt, hogy aznap a parkban jártak és kirakják otthon a képet, emlék lesz, igazi kaland. Nem arról van szó, hogy ez valami elvadult bozótos lenne. Nem, én karbantartom és gondozom, de úgy, mint az a fodrász, aki direkt kócol egyet a hajon, hogy a frizura ne legyen túl tökéletes. Megvan a bája. Amikor felajánlották a karbantartói állást ebben a parkban, meg is kérdeztem, hogy ugye angolpark, nem valami túlnyírt francia. Nem mintha nem szeretnék dolgozni, csak jobban kedvelem az angolt. Nekem ne mondja senki, hogy az igénytelenségben nincsen épp annyi munka, mint az igényességben.

Persze, térjünk vissza a tárgyra. A parkot már igen jól ismerem, meg azokat is, akik idelátogatnak. Nem mindenkit persze, a magassarkúban tipegő szőkék a telefonáló vászonöltönyösökkel és az ugyanolyanra nyírt gyerekeikkel nem fontosabbak, mint a bokrok. Róluk nem tudok semmit mondani, de úgy gondolom, most nem is erre a csoportosulásra kíváncsiak. Van pár futó is, kocogók, róják a köröket az ősvadonban; egy időben azt játszottam, hogy belesétáltam a szelfijükbe, de ez most nem fontos. Vannak hajléktalanok is szép számmal, egy ideje a park végében telepedtek meg, harcaink olyanok, mint amilyeneket galambokkal vívok, sohasem fogjuk megérteni egymás nyelvét, csak óvatosan bővítjük a területeinket, míg a másik észre nem veszi.

Meg van egy figura, hatalmas fekete kabátot visel és mindig vasárnap jön egy hátizsákkal. Nem, a hátizsákban nincs semmi veszélyes, csak párizsis zsömlék, de mindig elfogynak, mert a parkban üldögélő öregeknek osztogatja szét. Nem, nem mérgezi meg őket, mert másnap is itt vannak. Az öregek is olyanok, mint a galambok, amiket etetnek, itt nyüzsögnek a nyakamon és zaklatnak, gondnok úr, kérem, az a pár már megint itt sérti a szemérmet a parkban, fujj, rájuk sem bírok nézni, vagy gondnok úr, szörnyen zajosak ezek a kölykök, nem lehetne őket kitiltani ebből a remek kis parkból, nem hagynak szenderegni a padon. Szóval ilyenek ezek, és elhiheti, szörnyű, egész álló nap ezzel foglalkozni, ahelyett, hogy a feladatomat végezném. Aztán vasárnap minden elcsitul, csak azt hallani, hogy hogy van ma kedves Fekete Izsák, remekül és maga Kató néni, jól, kedvesem. Mert így hívják ezt a nagy kabátos figurát, hogy Fekete Izsák. Aztán csak a rágás és nyammogás hallatszik, ahogy az öregek eszik a párizsis zsömlét, mint az angyalok. Néha serceg egy-egy paprikadarab, de különben minden nyugodt, aztán mikor a morzsákat a galamboknak szórták, mert nem lehet ám pazarolni, a nénik és bácsik szépen, jobbra-balra harangozva ezelé a Fekete Izsák elé fáradnak, leülnek mellé a padra, és mint a gyóntatóatyájuknak, megvallanak mindent. Nem tudom, miről beszélgetnek, roppant különösnek gondolom, ha engem kérdeznek, de tény, hogy ezután mindegyikük elfelhőzött arca kisimul és majdhogynem dalolva mennek haza. Én soha nem ültem még oda a gyónópadra, pedig hamarabb el kellett volna mesélnem, ami nyomta a szívemet, de dolgozni kell, nem lehet nekem ebben a parkban csak úgy üldögélni. Na és aztán, tessék elképzelni, ez a nagyköpenyes, ez a csodafigura, ez a Fekete Izsák nem jött többet. Mintha soha nem is járt volna ebben a parkban. Az öregek is elmaradoztak, vagy ha ki is jöttek galambokat etetni, rossz kedvvel tették, meg sem várták, míg felcsipegetik a madarak az összes morzsát. Feszültség volt a levegőben, mind vártunk valamire, az asszony szokott ilyen lenni, mikor várja, hogy vérezzen végre, aztán mikor elkezd fájni a kishasa, megkönnyebbül.

Na, de tényleg nem akarok elkalandozni mindenfelé, elvégre nem ezért vannak Önök itt az én kis parkomban. De egy történetet még mindenképpen szeretnék elmesélni, ha nem bánják. Mielőtt eltűnt, mármint mielőtt először eltűnt, egy éjszaka odajött hozzám nagyon gondterhelt arccal, én mondom, ezt a sötétben is meg tudtam állapítani, mert már sötét volt, egy novemberi vasárnap este. Szóval odajött, hogy mondja Pali bá, maga szeretett már két nőt egyszerre? Akkor intettem neki, bezártam a parkot és meginvitáltam egy pohár sörre ide a presszóba. Sokáig iddogáltunk, elmeséltem neki, amit én tudok a dologról. Őszintén meg sem fordult a fejemben, hogy miért kérdezi, vagy miért mesélem el neki ezeket, úgy éreztem, eljött az ideje, nevetséges, tudom. Hogy valakinek végre elmondhatom, ez járt az eszemben. Mert valaki végre megkérdezte. Leültem vele szemben és elmondtam, hogyan találkoztam Pirivel, a cukrászkisasszonnyal. Rövid történet, maguknak is elmesélhetem, igazán belefér az idejükbe.

Piri, kérem itt a sarkon dolgozott a cukrászdában, ami most már valami kínai vagy vietnámi kifőzde. Én csak egy habos krémesre meg egy unicumra tértem be, mert ünnepelni akartam, hogy megszületett a fiam. Az ötödik gyerekem, tudják, négy lány után végre egy fiú, látni se láttam az örömtől. Pirike kiszolgált, hatalmas barna szemével pislogott rám a pult mögül, kérdezte, mi ért engem, hogy fényes nappal hangosan dalolok a cukrászdában. Fel-le járt a pisze kis orra, nagy eseményeket szimatolt. Ha látnák, azt mondanák, szakasztott úgy néz ki, mint egy édes mormota. Az a mocskos gazember szatír, akit maguk üldöznek, az is odáig lenne érte, ha látná. Az édes lány megkérdezte, hogy tetszik a hely, megyek-e holnap is, mert akkor elrak nekem egy krémest. Mentem. Aztán a következő nap is, tudják hogy van ez, vagy ha nem, hát megtudják hamarosan. Ha elfáradtam a tevés-vevésben, az ő cukrászdájába vezetett az utam. Nem kell semmi komolyra gondolni, komolykodtam én otthon eleget, mi a cukrászdában csak beszélgettünk, kacagtunk, ha kevés volt a vendég és szép az idő, a parkban sétáltunk, ha esett, behúzódtam hozzá egy findzsa rumos tejre. Néha megvárta velem, míg bezárom a parkot, és a gomolygó párában hazakísértem. Ott lakott a park fölött egy apró szobában, ki sem adnak talán már ilyet, kamra volt ez valaha, a habókos bérlője, egy szemölcsökkel dúsan tarkított vén kéjenc adta ki neki a szobát. Annyi mindenről beszélgettünk, de az, hogy szeretem, sosem került szóba. Pedig hogy szerettem, hozzátartozott a parkhoz, de nem mondtam, ő nem kérdezte, hát így maradtunk. Néha elsétáltunk a családdal, a sok poronty lépegetett libasorban az apró cukrászda kockakövén. Öröm volt az, tessék elhinni, cukorfelhős boldogság. Hogy a nők, ez a két félbolond nő mit gondolt a másikról, azzal nem törődtem, csak élveztem, ahogy a gyerekek kacagnak, az Unicum hűvös, a krémes pedig, hát krémes, mit fecsegek erről annyit, értik maguk.

Aztán vége lett itt a jóvilágnak. Egy este mentem a parkból a cukrászdához, rosszul voltam, de le akartam ülni és hallgatni a Pirikét, ahogy csacsog, fecsegi a napját, hogy ki jött és mit akart, hány répatorta fogyott, kiöntötte-e a kávét megint. De nem a Pirike volt a pultban, hanem egy óriási nő, rózsaszín kötényben, apró piros konttyal a feje tetején: mint egy életre kelt minyon, olyan. Kérdeztem, hol a Pirike, de ekkor már sejtettem, hogy valami végzetes dolog történt, és igazam is volt. Tudják, a Pirit elütötte a villamos, úgy rohant át, körül sem nézett, és meg is volt a baj. Meg kell ebbe bolondulni, otthon aztán nem mondhattam semmit, hát még az kellett volna, hogy nekem itt ki kelljen tálalni, miért vagyok bánatos. Azóta, ha folyik a vízcsap, ha esik az eső, akkor könnyezek csak, a gyerekek már nagyok, nyiladozik az esze a fiúnak is, talán megértené, hogy ez a szegény ördög miért kóvályog egész álló nap ennyit a parkban. Hát ez az én keresztem. Nem is mondtam volna el senkinek, ha nincs az a Fekete Izsák. De azóta azon kapom magam, hogy mindenkinek ezt dünnyögöm, megáradt bennem a szó. Félek, egy nap nem bírom magamban tartani és kibuggyan belőlem otthon az igazság. Most is, miről kérdeztek engem, azt sem tudom már. Ja igen, az a szatír, errefele nem láttuk, én legalábbis biztosan nem, talán a szomszédos parkban tessék megkérdezni annak a gondnoka, a Józsi biztos tudni fogja. Az is milyen egy szószátyár ember, Istenem. De hát mindenkinek megvan a maga története.

1997-ben született, Tatabányán, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja. Tizenkét évesen kezet fogott Csukás Istvánnal. Író szeretne lenni.