Panajotidisz Szofi

Útban az ösztönlény felé

Bodor Ádám Részleg című novellájának Gothár Péter-féle adaptációja




Választásom ezen írás témájával kapcsolatban azzal magyarázható, hogy igencsak meglepett, amikor szembesültem vele, hogy készült már Bodor Ádám-filmadaptáció. Előzetes elvárásaim nem voltak a filmmel kapcsolatban, ezzel ellenben rengeteg kérdés merült fel bennem, amelyeket ha csokorba akarnék gyűjteni, ennek az egynek tudnám alárendelni: Mégis hogyan lehetségest filmre vinni a Sinistra körzet szerzőjének egy művét?


Bodor jellegzetes írásmódja minimalizmusában fogható meg. A szerző műveinek sajátos nyomasztó atmoszféráját éppen azzal teremti meg és teszi érzékletessé, hogy írástechnikai szempontból a minimumra hagyatkozik. Az iróniával átitatott tragikum attól válik érzékletessé a műveiben, hogy kimondásra nem kerül, sokkal inkább kívülről rátelepszik a világosan összefüggő, erősen tagolt, rövidnek titulálható mondatokra. Ezek az érzelmi töltettel gazdagított, de érzékletességtől mentes mondatok világosan egymásból következnek, mindig csak a lényegre szorítkoznak. Úgy állnak egymás mellett, mint a láncszemek, az egyikük hiánya pedig máris zavart keltene.


Így a filmes adaptáció megtekintése előtt máris megfogalmazódott bennem, hogy az egyik összehasonlítási szempontom a szöveg átültetésével lesz kapcsolatos. Bodor szövegeinek dinamikája inkább vontatottnak mondható, idővezetése bizonyos szövegeken belül lineáris, legfeljebb utalások szintjén vagy jól elkülönített egységekben töri meg ezt az idővezetési koncepciót. Szövegbéli karakterei jellemfejlődése is mentes mindenféle többlettől. A szöveg egészének olvasata után tudatosulhat az olvasóban, milyen események hathattak a karakterekre, de a folyó cselekmény szempontjából a legtöbbször háttérbe szorulnak a jellemábrázolások, jellemfejlődések.


Az írott művek befogadóra gyakorolt hatása tehát szerintem éppen abban fogható meg, hogy amíg a szöveg azt az illúziót kelti, hogy csakis a fontos dolgok kerülnek leírásra, a szerző elhallgatja a lényegi jelentést, még akkor is, ha már azt az abszurdum felé hajló jelenetei mögül üvölti át a szövegkörnyezeten, ezzel keltve feszültséget a befogadóban.


A Részleg című novella is jól tükrözi az általam fentebb tett megállapításokat.[1] A cselekmény szempontjából elmondható, hogy a főhős négy napos utazását lineáris idővezetési technikával írja le. Az utazás állomásai jelentekre bontják a szöveget, a megállókon történt események azonban kísértetiesen hasonlítanak egymásra és semmilyen sarkalatos pontot sem tartogatnak az utazás véghezvitelével kapcsolatban. A történet annak ellenére, hogy a főhős, Weisz Gizella állandó mozgásban van, szinte statikusnak mondható. Maga a mozgás az utazásból adódik, de az ezt ölelő események vontatottak, a szöveg töredezett is egyes jelenetek között és az állandóan ismétlődő motívumok is az egyhelyben toporgás érzetét keltik. Fontos kérdést vet fel, hogy amíg a szöveg pontosan vezeti az időt, tehát az utazás közben mindig meg van jelölve milyen napszakban vagyunk, és az egyes napok jól el is különülnek, mivel a szöveg minden alkalommal megtörik kicsit, amikor Weisz Gizella elteszi magát másnapra. Azt a főhős az első pillanattól kezdve utazása végéig még csak nem is sejti, mennyi időt fog igényelni az, hogy céljához érjen, odaérkezését követően pedig nem tudja meg, hogy mennyi időt kell majd ott töltenie. Ennek az időtlenségnek eszközeiként értelmezhetőek számomra az egyéb szereplők időre vonatkozó megnyilvánulásai is[2], amelyek olyan hatást keltenek, mintha ebben a hegyi környezetben értelmét vesztené az idő, és a régebb óta itt élők fel is hagytak volna annak számontartásával. Azt hiszem ez az, amitől, a leginkább kiolvasható a szövegből, hogy az ebben a zárt közösségben élő ember más, mint aki nem ide való, és ez a magatartás mintegy előrevetíti azokat a változásokat, amiken Weisz Gizella is keresztül fog menni, mire eléri célját, valamint miközben ott majd időt tölt. Ez a másság kezdetektől fogva a legerősebben a személyiség teljes hiányában mutatkozik meg.[3]


Az itt élő emberek kapcsán még érdekesség a számomra, hogy bár fizikailag elzárt közegről beszélünk, végsősoron senki sincsen benne otthon. A különböző egyéb részlegek irodavezetőinek csak irodáiba kapunk bepillantást, civil megnyilvánulásaik elhanyagolhatóak, a közösségi tér számukra kizárólag a munkahelyi kantin, és életük minden területére kihat a praktikusságnak álcázott igénytelenség annak érdekében, hogy a lehető leghatékonyabban töltsék el itt az időt alárendelve a munkájuknak, amiről nem derül ki, hogy tulajdonképpen micsoda.


Ennek a világnak és rendszernek bemutatásra a Bodor-novellában a narrátor és a dialógusok szövegei egyaránt szolgálnak. Habár a dialógusok aránya számottevően kisebb, mint a narrátori részeké, ezek a párbeszédek mozgatják előre a történet cselekményét. Weisz Gizella alakjával kapcsolatban is hangsúlyosak a narrátor leíró jellegű megnyilvánulásai. Habár maga a narrátor sem tud többet a főhősnél, viselkedésének apró mozzanatai és az őt körülvevő környezet leírásai segítik a megértést.[4] Mivel a narrátori részek igen jelentősek, a filmadaptációnak is szüksége volt rájuk, azonban a szövegrészek beemelésére csak ritkán került sor: ekkor Weisz hangján ugyan, de nem karakterének szájából hallhatjuk őket. Különböző kreatív megoldásokkal azonban a narráció konvertálása megtörtént a filmbe. Ezeknek a megoldásoknak abban látom a mechanizmusát, hogy a rendező kiszűrte mit akarnak érzékeltetni ezek a szövegrészek, majd vizuális és auditív elemekbe ültette át őket. Az egyik ilyen, hogy Weisz Gizella tudatlanságát – azaz, hogy maga a karakter nem tud róla, miért következnek be a vele történő események – a rendező a többi szereplő megszólalásain érzékelteti azzal az eszközzel, hogy a beszédüket eltorzítja.


A film elején a Gizellához szóló karakterek hangja kifejezetten torznak és idegennek hat, mert sem akcentusnak, sem nyelvjárási beszédnek nem mondható az mód, ahogyan kifejezik magukat. Ugyan alkalmaz a rendező orosz szavakat a dialógusokban, amelyek az eredeti műben nem szerepelnek, de a torzítás mégsem hat orosz anyanyelvű magyar beszédnek, hanem inkább valamilyen mesterséges roncsolás érzetét kelti, ezzel is fokozva az érthetetlenséget, ami a főszereplő alakja szempontjából fontos. A film előrehaladtával a Weiszhez szólók megnyilatkozása egyre tisztábban érthető: az utolsó két karakter beszéde, akikkel találkozik, már nincsen eltorzítva, és a kulcsfiguraként értelmezett Potra doktoron kívül nevük is csak nekik van. Ez azonban a cselekmény történéseinek tükrében amelyek nem adnak semmilyen magyarázatot nem a megértés folyamatának eszközévé válik, hanem inkább a beilleszkedési folyamatot érzékelteti.


Vizuális szempontból közelíthető meg, hogy a rendező a narrátori szöveg elhagyásával is képes feltárni, hogy a főszereplő hogyan szakad ki a társadalomból. Gondolok itt arra, hogy a kezdeti jelenetekben nagy számban alkalmaznak statisztákat, akár az első irodai jelenetben, ahol talán kicsit még indokolatlanok is, vagy a buszút folyamán, ahol az utasok egyre fogynak Weisz Gizella mellől, míg végül kiderül, hogy csak ő utazik a végállomásig.


A novella cselekménye és a forgatókönyv kapcsolatáról elmondható, hogy a film hűen követi a Bodor-szöveget, párbeszédéit minimális változtatásokkal ülteti át és az eseményekkel kapcsolatban sem mutat eltérést. Mivel a novella írástechnikai szempontból nyelvileg nagyon precízen strukturált, a filmnek – habár el nem tér tőle – kiegészítésekre volt szüksége, hogy elérje a kívánt hatást. Ilyennek minősül például az, hogy a film eleje részletesebben kidolgozott a novelláénál.[5] Mivel a rendező meghagyta Weisz Gizella alakját az események középpontjában, és a néző csakúgy, mint az olvasó, csak őt látja az események során, nézőpontját meg kellett alapozni a filmben. Technikai szempontból ennek tudható be, hogy szinte minden jelenet beállítása során a főszereplő színésznő helyezkedik el a tér középpontjában vagy helyzete ezt a benyomást kelti, sűrűek a róla készült közeli plánok, általában a terek jól megvilágított részeibe helyezte őt a rendező. Az utazásra való bepakolása során gazdagon díszletezett lakásában személyes tárgyaiból a néző levonhat egyfajta következtetést vele kapcsolatban.


A lakásban töltött idő azért is jelentős lehet, mert maga a jelenet ugyan néma, hiszen Weisz Gizella egyedül tartózkodik a lakásban, de ennek köszönhetően a pakolás, az út előtti zuhany és az ablakhoz való léptei hangsúlyossá válnak, hiszen a néző csak ezekre kell, hogy koncentráljon.[6] A későbbiekben a tisztálkodás kapcsán és az itt bepakolt tárgyak tulajdonképpeni elkobzásával szintén a karakter jellembeli változási lesznek kiolvashatóak, a kunyhóba való megérkezést követő cselekvések pedig a lakás-jelenet ismétlődéseként is értelmezhetőek, hiszen ott is a tisztálkodásra alkalmas eszközök kereséséről, az ablakon való kitekintésről és a (ki)pakolásról lesz szó. A némaság egyéb jelenetekben is a kiemelés eszközévé válik. Amikor Weisz Gizella már a második állomásra tart a kézihajtású járművel, és neki is mozgatnia kell azt, a vele szemben ülő emberrel némán bámulják egymás arcát, és amíg a nőén egyfajta undor jelenik meg, a férfi egész állatias módon igyekszik kifejteni erejét. Éppen ezután a jelenet után kerül sor arra, amelyben a rendező egyértelművé teszi saját novellaértelmezését, amelyben az értelem és a szellemi javak levetkőzésének folyamata olvasható ki.


Az állatias ösztönviselkedés tehát ideállá válik ebben a hegyi, zárt társadalomban, és az ennek eddig alávetett egyetemi professzorral való találkozás mutatja meg, mit tesz ez a közeg az értelmes emberrel. A professzor egész furcsa katatón állapotban hagyja el azt a részleget, ahova Gizellát viszik. A rendező azon kívül, hogy ezt részletesebben ábrázolja a filmben (a professzor törött, így funkcióját vesztett szemüvegével például), mint Bodor a novellában. A szereplő egyetlen mondatát is egy igen jelentős kiegészítéssel viszi filmre, amely így hangzik: „úgy látszik megjavultam. (…) azt mondták haza” [megyek] az eredeti, „haza” [megyek] helyett. Ez tehát az a pontja a filmnek, amiben már nem csak egyszerű leképezése történik a novellának, hanem annak értelmezése felé veszi az irányt. Ugyan Weisz Gizella alakjához már a film elején hozzáadódik az az adalék, hogy diplomás nő, ez az információ és a vele kapcsolatos eddigi utalások itt csúcsosodnak ki. A kunyhóba érkezést követően a gyérszakállú férfi filmbéli karaktere is ki van egészítve a ténnyel, hogy egyetemista volt, Gizella onnan ismerheti, azonban a novellában ez sem kerül kimondásra. Azért tulajdonítom ezt az értelmezést kimondottan a rendezőnek, mert ahogy Kolozsi László fogalmaz:

Bodornál soha nincs konkrét, történelemkönyvekben is alfejezetet nyitó diktatúra a háttérben, soha nincs kopasz, vagy medvevadász diktátor. Nem egyértelmű milyen rendszerbe, milyen állapotokba rokkannak bele hősei. Nem beszélnek róla, miért elengedhetetlenül szükséges egy barátság, hogy miért követelnek ki szinte kapcsolatokat, és a másik miért ódzkodik minden emberi gesztustól, azoktól, akik jót akarnak neki. Nem beszélnek arról sem, miért kell harminc doboz cigi is a hegyekbe, de elfogadják, kell; mert van valami biztos, de letagadott tapasztalat, ami igazol olyan helyzeteket, amelyekben a cigaretta az egyetlen támasz és vigasz. Nem beszélnek arról, miért nem lehet a szerelembe sem belekapaszkodni, de keserűen és gyáván kihátrálnak a komolyabb érzelmekből.”[7]


Ebből adódik, hogy az alkalmazkodóképesség próbája áll Gizella változásának hátterében a filmben és a novellában egyaránt, de az élhetetlen körülmények, gyakorlatok normálisként való kezelése az irodalmi műben nem szorulnak részletezésre. Ahhoz, hogy a film nézőpontot tudjon teremteni, elengedhetetlen, hogy a szubjektumot elhelyezze valami konkrétabb, többségi mechanizmussal szemben és az ebből táplálkozó feszültség magyarázza meg a viselkedésének megváltozását.[8]


A feszültség mind a két műben a kunyhó-jelenetben oldódik fel. Amikor Gizella felkínálkozik Öcsi vagy Petya számára, többé már nem képviseli az erkölcsi és morális normákat, amelyek eddig visszatartották attól, hogy megértse az itteni embereket. Ez a cselekedete éppen olyan állatiasnak mondható, mint amilyennek ebben a közegben az embernek lennie kell. Öcsi vagy Petya, aki azonban eddig hasonlóan ilyen állatias formában jelent meg, visszautasítja a közeledését, mégpedig azzal az indokkal, hogy még el kell felejtenie a professzort, vagyis Buckót.[9] Ez magyarázatot adhat arra, hogy bár minden eddigi megnyilvánulása olybá tűnt, hogy már ő is „megjavult” és ösztönszinten működik, őt mégsem engedik még innen haza, hiszen úgy tűnik, maradt még benne valamilyen morál, tudatosság. Ehhez kapcsolódhat, hogy ő emlékszik Weisz Gizella nevére, azon is szólítja, holott ebben a világban a személyiség elvesztéséhez a nevek elvesztése is hozzá tartozik.


A novella legutolsó mondatában Bodor összesűríti mindazt a kilátástalanságot, ami az egész szövegen keresztül érzékeltetésre került, az itteni életet rendező elv szintjére emeli. Ez a mozzanat annyira jelentős a zárlat szempontjából, hogy a rendező is szóról szóra emeli be a filmjébe. A zárójelenet Weisz Gizella hangján lett narrálva, és így kimondásra került, hogy a művekben feltárt feszültséget csak úgy van lehetősége feloldani ezeknek a szereplőknek, ha elfogadják és nem küzdenek ellene, hanem megtanulnak vele élni és mindegyikük,

„(…) megnyugszik: ez most már így lesz egy darabig.”[10]










FELHASZNÁLT IRODALOM:


Bodor Ádám: A részleg. Budapest: Magvető, Budapest. 2006.
 https://reader.dia.hu/document/Bodor_Adam-Az_Eufratesz_Babilonnal-1174
Keller Mirella, Bodor Ádám 80 – A részleg (adaptációelemzés), Filmtekercs Magazin https://www.filmtekercs.hu/magazin/bodor-adam-80-a-reszleg-adaptacioelemzes#_ftn4
Kolozsi László, Zangezurban az idő: Bodor Ádám-adaptációk, Filmvilág, 2007/09, 4-7
http://filmvilag.hu/tartalom.php?cikk_id=9097&ev=2007&szam=09 
Füzi Izabella – Török Endre: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe, Nézőpont alfejezet
http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Magyar/58F%FCzi/Vizu%E1lis%20%E9s%20irodalmi%20narr%E1ci%F3%20(E)/tankonyv/tartalom.html 

[1] „Déltájt egy tömör, szürke hófal előtt megállnak. Valahonnan a magasból érkezhetett, vörös peremű sziklapárkányokról, mert tele van vörös erezetű kövekkel, letarolt fűcsomóval, derékba törött berkenyével, borsikával. A szénégető kifogja lovát, és kezében Weisz Gizella sporttáskájával, vállán a kicsi kenderzsákkal, elindul, bakancsával lépcsőket rugdosva a fagyott hóba kapaszkodik fölfelé. A hófal tetején bevárja Weisz Gizellát.”- Bodor Ádám, A részleg,Magvető, Budapest. 2006. =  https://reader.dia.hu/document/Bodor_Adam-Az_Eufratesz_Babilonnal-1174
[2] „Az idő mindig rövid” – mondja a telepvezető. „Minden körülmények között.” A telepvezető benéz a kályhába, látja, hogy üres és hideg, legyint és kimegy az irodából. Weisz Gizella késő délutánig lesi az ablakból, mikor tűnik fel alakja a sárban tolató, gőzfátylakat eregető mozdonyok között.” -  Uo.
[3] „Nehezen tudnék a narancs és a köményes között választani” – mondja Weisz Gizella. „Az igazság az, hogy egyiket sem szeretem. Ezért egy kicsit határozatlan vagyok. Ajánlanám” – suttogja az irodavezető és körülnéz a kantinban, „vegyen magának egy-két üveggel abból is, amit most nem szeret.” – Uo.

[4] „A kőház ajtaja nyitva, Weisz Gizella hiába kopogtat a gyalulatlan deszkán, nem válaszol senki. Megáll egy hevenyészve tákolt asztal előtt. Az asztalon világosszürke állat ül, éppen szembenéz vele. Egy menyét. A menyét még nem ismeri Weisz Gizellát, mégsem mozdul, még fénylő gombszeme sem rebben, csak pihéi váltanak néha színt abban a könnyű fuvallatban, amit Weisz Gizella érkezése keltett.” – Uo.

[5] Keller Mirella, Bodor Ádám 80 – A részleg (adaptációelemzés), Filmtekercs Magazin  =https://www.filmtekercs.hu/magazin/bodor-adam-80-a-reszleg-adaptacioelemzes 
[6]Keller Mirella,  Uo..
[7] Kolozsi László, Zangezurban az idő: Bodor Ádám-adaptációk, Filmvilág, 2007/09
[8] Füzi Izabella – Török Endre: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe, Nézőpont alfejezet= http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Magyar/58F%FCzi/Vizu%E1lis%20%E9s%20irodalmi%20narr%E1ci%F3%20%28E%29/tankonyv/nezopont/index.html 
[9]  „Legalább várja meg, amíg elfelejtem Buckót.”- Bodor Ádám, A részleg, Magvető, Budapest. 2006. 
[10] Uo.
 

















Panajotidisz Szofi vagyok, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárszakos hallgatója. Az irodalomtudomány iránti elhivatottságom azzal magyarázható, hogy hiszek benne, az irodalom egy olyan örök érvényű művészeti ág, amely komplex módon képes konzerválni saját korát és alkotóját. A művekről való elmélkedés, az olvasási élmény vizsgálata pedig fontos tanulságokat rejthet, amelyek nem csak gyönyörködtettnek, hanem gondolkodtatnak is.

0 comments
Kollázsok6.jpg
arrow&v