Panajotidisz Szofi

„Átfénylik rajtuk”

Recenzió a Liebhauser János és Dicső Zsolt szerkesztette „Átfénylik rajtuk” című Mészöly Miklós antológia kötetéről



Átfénylik rajtuk”, antológia Mészöly Miklós 100. születésnapjára címmel, Liebhauser János és Dicső Zsolt szerkesztésében adta ki antológiáját a Kalligram kiadó. A kötet elkészítésében számos jelentős szerző vett részt, az olvasás élményét pedig tovább fokozza a szövegek tematikus és műfaji sokszínűsége.


Mészöly Miklós életművének legjellegzetesebb vonása szövegei fragmentáltságából adódik. A mészölyi szövegek „csendje” és az általuk keltett „hiány” nem csak egyedivé teszi az író beszédmódját, de sajátos atmoszférát is teremt. A szövegek világa így valójában nem azok soraiban, még csak nem is közöttük, hanem a befogadóban ölt végleges formát. Az elhallgatás, mint gesztus zavart kelt. Az olvasó nem kapja meg, amit a szöveg ígér neki. Az ebből fakadó feszültséget pedig kénytelen ő maga feloldani. Mészölynél az olvasó, saját benyomásival nem csak kiegészíti a szöveg világát, hanem valójában ő is teremti meg azt. Amit a szövegen keresztül az írótól ehhez megkap az valójában csak a szikra, amely szükséges, hogy ez az alkotói folyamat elinduljon benne. A homályosság és töredezettség eszközei nem fedik el az írott szöveg viszonylagosságának tényét, hanem őszintén világítják meg milyen szerephez jut a befogadó a szöveg befejezésének folyamatában. Péterfy Gergely, Tömb és töredék, avagy: fragmentáltság és nagyforma Mészölynél című, eredetileg a PAD Irodalmi és Művészeti folyóirat 2013-as Mészöly Miklós különszámában, de az antológiában is megjelent írásának sorait idézve:


„A nagyforma a világ teljességének illúzióját kínálja, míg a fragmentum folyamatosan figyelmeztet, hogy illúziókeltéssel van dolgunk. Amire utal, nem a szövegen kívül van, hanem a szöveg maga teremti meg azt. Mindkettő mögött ott a rettegés, a szorongás a horror vacui. Ameddig beszélünk, addig és annyiban létezik a világ, amint beáll a csönd, a világ maga szűnik meg.”[1]


Az „Átfénylik rajtuk” antológia azzal tiszteleg Mészöly Miklós irodalmi alakja előtt, hogy ezt a rá jellemző kifejezésmódot folyamatosan alkalmazza. Nem csak az egyes szerzők írásmódjában érhető ez tetten, de a kötet szerkesztésmódjában is. Az irodalomelméleti írásokat, szépirodalmi alkotások törik meg, vagy Mészölyről szóló visszaemlékezések zökkentik ki az olvasót. Miközben elmélyedünk a változatos és egymástól független szövegekben, amelyeket végsősoron csak is maga Mészöly és az ő jellegzetes írásmódja köt össze, egyre közelebb érezzük magunkhoz a Porláb-völgy diófája alatt írógépén buzgón munkálkodó Mészöly Miklós alakját. A kötet tehát nem elsősorban Mészöly Miklósról szól, hanem sokkal inkább Mészöly Miklóssal szólal meg.

Az íróval Szekszárdon 1996-ban készített portréfilmben[2], Mészöly a tanyája horizontját nézve eleveníti meg családja történetét. Állóképszerű történeteket mesél a rokonairól, amelyek a szemlélt táj egy-egy pontjához köthetőek, hiszen ott történtek meg. Mivel az író a jelenből tekint vissza a születése előtti múltba, a történetek úgy hatnak, mintha az egymásnak akkor még idegen emberekkel egyszerre történnének meg. A szimultán eseményeket összekötő egyetlen kapocs éppen az emlékező Mészöly Miklós, a későbbi leszármazott. Ilyen hatást érnek el az antológia szövegei is, egymástól jól elhatároltan más nézőpontból, mégis a jellegzetes mészölyi módon nyilatkoznak, így kapcsolja őket össze az író maga.

Mészöly pályája során explicitté tette véleményét, miszerint az irodalmi szövegek és szerzőik életrajzi adatai között nem szükségszerű kapcsolatot teremteni. Az antológia Szilágyi Zsófia, „Hát nem vagyok én Ady Endre!” című, (eredetileg az Élet és Irodalom egy 2017-es számában megjelent) írásával reflektál erre. Szilágyi rávilágít, hogy Mészöly egy olyan korban érkezett az irodalomba, amikorra a közönség és az irodalomtudomány is leszámolt már az írók bálványszerű imádásával. Már nem volt feltétele egy írópálya sikerességének, hogy az alkotók saját élettapasztalataikat adják vissza műveikben és hogy ezeken keresztül önmagukra is reflektáljanak.[3] Ahogy az írásmódhoz, ehhez az elvhez is tartja magát az antológia abból a szempontból, hogy a Mészöly személyével kapcsolatos írások sem magánemberként, hanem elsősorban íróként igyekeznek őt ábrázolni. Vörös István, Mészöly Miklós a Porkoláb-völgyben[4] című portréversében is erre a meggyőződésre erősít rá. A vers lírai énje önakaratából szigeteli el magát a társadalomtól, remete életet kezd. Életét a versben megszemélyesített „írnivágyásnak” szenteli, az ihletettséget és az alkotás folyamatát pedig egy belőle eredő erőként értelmezi, amely független az őt érő külső ingerketől.


A dolgozó Mészöly képe mindegyik közvetlenül róla szóló írásban központi szerepet kap. Többen többféleképpen írják le tehát, miként szemlélték a kertben munkálkodó Mészöly Miklóst, ám mindegyik töredékes beszámoló valamilyen új árnyalattal gazdagítja ezt a képet. Többen többféleképpen tisztelegnek az író szerkesztés- és írásmódja előtt, vagy alkalmazzák sajátos „fordulatait” – a szövegek így kommunikálnak egymással. Előttünk, olvasók előtt így nem marad kérdés, hogy Mészöly Miklós hatott. Azt viszont, hogy ez pontosan mit jelent már nekünk magunknak kell kitalálni. És hát van-e ennél Mészölyibb?






fotó: lira.hu




[1] Péterfy Gergely, Tömb és töredék, avagy: fragmentáltság és nagyforma Mészölynél, = „Átfénylik rajtuk” antológia Mészöly Miklós 100. születésnapjára, Liebhauser – Dicső szerk., Kalligram, 2021, 52. [2] https://www.youtube.com/watch?v=XLwVrA27rDE&t=2242s [3]Szilágyi Zsófia „Hát nem vagyok én Ady Endre!”, = „Átfénylik rajtuk” antológia Mészöly Miklós 100. születésnapjára, Liebhauser – Dicső szerk., Kalligram, 2021, 33-34. [4]Vörös István portréverse, Mészöly Miklós a Porkoláb-völgyben, in. Liebhauser – Dicső szerk. „Átfénylik rajtuk” antológia Mészöly Miklós 100. születésnapjára, Kalligram, 2021, 41.


















Panajotidisz Szofi vagyok, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárszakos hallgatója. Az irodalomtudomány iránti elhivatottságom azzal magyarázható, hogy hiszek benne, az irodalom egy olyan örök érvényű művészeti ág, amely komplex módon képes konzerválni saját korát és alkotóját. A művekről való elmélkedés, az olvasási élmény vizsgálata pedig fontos tanulságokat rejthet, amelyek nem csak gyönyörködtettnek, hanem gondolkodtatnak is.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png