Sánta Miriám

Petr Pavlensky

Még a barátaim közül is kevesen értették meg a Pussy Riot akcióit -

mondta a Père Lachaise temetőben. Ezek a nők még a légynek sem ártottak,

mégis elítélték őket az emberek, az úgynevezett disszidensek is – tette hozzá

szégyenlősen. És hasonlóképp kiment Szentpétervár legnagyobb terére

egy táblával, hogy majd egyedül megváltsa a világot. Hogy a rendőrség vallatását

kikerülje, száját bevarrta, mondván: így majd eggyé válok a hatalommal.

Herezacskóját a földhöz szegezte. Szögesdrótba bújt, meztelenül fetrengett

a kövön, hogy az orosz rendőrállam magasztos léptekkel közeledjen felé

és kiegészítse a műalkotást. Miután a kőfalon fülcimpáját is levágta, hogy

személyes szabadságának korlátozására hívja fel a figyelmet, kimenekült

Párizsba. Ott pedig, miután felgyújtotta egy bank kapuját és leülte művészi

börtönbüntetését, esténként felesége csuklóira térdelt és addig ütötte,

míg a húsa el nem feketedett. Ha pedig nem tetszett a nő hanglejtése,

elvette mindenét, felvágta ruháit, eldobta kozmetikumait és azt mondta neki:

úgy teszel, ahogy mondom. Láthatod, hogy önmagammal szemben is szigorú

vagyok. Ezt együtt kell csinálnunk, tedd meg ezt értünk. A közös célunkért.

Pénzt és erőforrást így minden akcióhoz Oksana Shalygina intézett, és fejében

két forgatókönyv élt: megfelelni a hatalomnak és szembefordulni vele.

És úgy élt benne e törés, mint lábai között a véraláfutások a mindennapos

erőszakot követően: tudattalanul. Ezt kell elviselned – eljutottál a diktatúra

legfelsőbb szintjéig ezzel a viselkedéssel. Nem hagyhatsz el, mert akkor

az ellenségeim fognak győzedelmeskedni. Egy elválást követően még visszatért.

Nem hétszer, mint ahogy a statisztika mondja. Kisujját lecsapta egy fejszével,

hogy bebizonyítsa, felér ő is hozzá. Az arcomat sosem ütötte meg.

Sánta Miriám 1993-ben született Kolozsváron. Költő, író, műfordító, jelenleg szabadúszó. Kötete: Hétfőn meghalsz, 2019.