„ …nem gondolom, hogy az irodalom valahol van; mindenhol jelen lehet.”

G. Szabó Sarolta kulturális újságíró, szerkesztő, az ELTE mesterszakos hallgatója. A Falfirka nevű kortárs irodalmi felolvasássorozat alapító–házigazdája, melyet az Imagine Budapest, a Budapest Pont és a József Attila Kör Irodalmi Egyesület (JAK) hívott életre, 2017-ben. Az eseménysorozat célja az irodalom és az olvasás szeretetének minél szélesebb közönséghez való eljuttatása.

2017. április 11–én indult a Falfirka kortárs irodalmi felolvasássorozat, ahol háromhetente szerzők olvasnak fel saját műveikből fél órában. Így több, mint három év elteltével hogyan tekintesz a Falfirkára? Változott–e valami az évek során?

Az elejétől fogva fontosnak tartottam, hogy a Falfirka ne változzon számottevően az eredeti elképzeléshez képest: hogy az eseményeken egy pár perces bevezető beszélgetésen kívül ne legyen semmi más, csak a szerzők felolvasása. Négy éve, amikor a Falfirka elindult, észrevettem egy tátongó űrt az irodalmi programok sorában: amikor csak annyi történik, hogy a szerző viszonylag hosszú ideig felolvas. Azt egyébként a szerzők is szokták mondani – pozitívumként –, hogy nincsenek hozzászokva ilyesmihez, és jó, hogy van ilyen. Tehát alapvetően nem változtunk sokat, de megmaradva az eredeti keretek között mi is próbálunk fejlődni, például a közösségimédia-jelenlétben.

A keretek között mozogva milyen terveitek vannak? Bevonnátok esetleg más területről érkező alkotókat?

A koncepció, hogy a Falfirka helyszínén, a több száz éves pesti városfalnál (Történelmi Városfal Bemutatóhely, Királyi Pál u. 13./b) kortárs szerzők olvasnak fel, szerintem egy produktív kontraszt, amiből sok jó dolog születhet még. A tervek között van, hogy a történelem és az építészet szempontjából is körüljárjuk a helyszínt, mert sok érdekességet rejt a pesti városfal története. Egy ideje vannak önkénteseink, úgyhogy azóta rengeteg új ötlet is érkezett. Illetve szeretnénk még több Falfirka Extrát, amire eddig kétszer volt lehetőségünk; a PesText világirodalmi fesztivál, illetve a Design Workshop a Rómaiért meghívásában. Tervben van még az is, ha majd vége lesz a járványnak, hogy a Falfirkát más helyekre is eljuttassuk, például iskolákba, idősotthonokba, fesztiválokra, esetleg börtönökbe.

Hargitai Soma és Besze Flóra képei

Téged, aki már régóta foglalkozol az olvasás népszerűsítésével, mikor kezdett el érdekelni az irodalom? Volt–e esetleg olyan meghatározó esemény, akár olvasmányélmény az életedben, ami döntő szerepet játszott abban, hogy ezt a szakmát választottad?

Örülnék, ha tudnék mondani valami frappánsat, mondjuk egy konkrét olvasmányélményt, de az én életembe az irodalom fokozatosan kúszott be. Mindig rengeteg könyv volt otthon, anyukám falja a könyveket, apukámmal sokat jártunk a Könyvfesztiválra; az irodalom sokféleképpen jelen volt körülöttem. Örülök, hogy nem volt semmilyen nyomás, hogy milyen irányban tanuljak tovább, az újságírás, az irodalom és a nyelvészet valahogy fokozatosan lett egyértelmű választás számomra.

Vannak–e példaképeid a szakmában, vagy olyan szakmabeliek, akikkel szívesen dolgoznál együtt?

Nagyon sok irodalmi, kulturális program van, ami arról szól, hogy szórjuk szét az irodalmat és a művészetet, és ez szuper dolog. Nem szeretem, ha azt mondják: „levinni az irodalmat”, mert nem gondolom, hogy az irodalom valahol van; mindenhol jelen lehet. Ez a szuper az irodalomban, hogy egy vers, egy könyv mindenkinek adhat valamit, szerintem minden olvasói értelmezés egyenlő. Mást nyújt az irodalom annak az olvasónak, aki nem jártas az irodalomtörténetben, és mást annak, aki kutatói szemmel néz egy művet, de ezek nem jobb vagy rosszabb értelmezések, csak mások. A kérdésre válaszolva: az egyik személy, akit nagyra tartok, Seres Lili Hanna. Nagyon szeretem, ahogy a közösségi médiában tevékenykedik, mert közvetlenül, természetesen beszél az irodalomról, az írói létről, munkáról. Illetve most találtam meg az exbolcseszkonyvmoly nevű Instagram-oldalt, amit egy lány csinál, aki elolvas könyveket, és egyszerűen csak leírja, hogy neki milyen élmény volt.

Jó lenne, ha az emberek nem félnének az irodalomtól, és úgy olvasnának, ahogy zenét hallgatnak:

attól még, hogy valaki nem jártas a jazz- vagy rocktörténetben, szívesen meghallgat ilyesmi zenéket. Ilyen bátran kéne olvasni is. A Falfirkának is az a mottója, hogy „Az irodalom mindenkié.”

Egy ideje te is publikálsz, jelentek meg írásaid a SZIFONline, az Apokrif és az Új Forrás nevű online oldalakon. Számodra mit jelent az írás?

Komolyabban a gimnázium óta írok verset, de mostanáig nem éreztem úgy, hogy meg szeretném mutatni őket. Az Apokrif Online Feketemosó blogja felkérésének nagyon örülök, mert már több mint fél éve rákényszerít arra, hogy havi egyszer kiadjak magamból egy szöveget, ami motivál, hogy rendszeresen írjak. Tudósítást, interjút és kritikát szoktam még írni. Az újságírás egyik alappillére a folyamatos kíváncsiság. Ahhoz, hogy írj, beszédesnek kell lenned, viszont újságíróként nagyon fontos, hogy csak csendben figyelj.

Ha valaki újságírással és szépírással is foglalkozik, az egy produktív konfliktus: a beszéd, az írás és a hallgatás, figyelés folyamatos jelenléte.

A Falfirka házigazdájaként egyszerre dolgozol együtt írókkal és költőkkel, miközben te magad is alkotsz. Mennyiben segíti egymást a két létforma és mennyiben különböznek egymástól?

A két tevékenység kiegészíti egymást. Amikor szerzőket kérek fel és kérdéseket fogalmazok meg nekik, akkor igyekszem olyan kérdéseket feltenni, ami érdekes lehet, és ehhez nagyon nagy segítség az újságírás. A Falfirka próbál pihentetően érthető lenni. A mottónk is az, hogy „Lazíts irodalommal!”, habár nem gondolom, hogy az irodalom mindig könnyen emészthető. Mivel én sem tudom, hogy mit fog felolvasni a szerző, olykor nagyon húsbavágó élmény egy-egy felolvasás. Sem előtte, sem utána nem mondja el senki, hogy hogyan kell értelmezni az adott szöveget, csak a szerző szövege és a közönség van jelen, ami izgalmas feladat a hallgatóságnak. Kicsit olyan, mint egy hangoskönyv a szerző hangján. A Falfirka fókuszáltan akar pihentető lenni: nem tesz az olvasó vállára értelmezéseket, csak azt a(z) – egyébként nem kicsi, de izgalmas – feladatot, hogy valamit kezdjen a hallottakkal.

Az Apokrif Feketemosó rovatában megjelent Merre, merre? című történetedben Budapest kontrasztjaként, szinte nosztalgikus képekben jelenik meg Prága. Mi volt az inspiráció a két város egymás mellé helyezése mögött?

Bennem a két város inkább komplementerként él. Fél évet töltöttem Prágában Erasmuson, ami nagyon sokat adott, azóta mindennap eszembe jut a város és az ott töltött idő. Prága nagyon varázslatos és jó értelemben fura város. Tanulmányi szempontból és a személyiségemhez is sokat adott.

Lassan egy éve rengeteg kulturális és irodalomnépszerűsítő program kényszerült át az online térbe. Hogyan birkózik meg a Falfirka a járványhelyzettel? Mik a nehézségek?

Mivel nagyon sokan költöztek át az online térbe, ezért most nem az van, hogy hova menjek, hanem hogy mire kattintsak rá este. Szerencsére sok jó program van, és a Falfirka is csinálja tovább, amit eddig; ugyanúgy háromhetente olvasnak fel szerzők fél órában. A helyszínen, a városfalnál rögzítjük a felvételt, amit aztán a YouTube-csatornánkon lehet megnézni. Pozitív változás, hogy mióta csak online vagyunk jelen, minden eseményünkről készül felvétel – ez a jövőben is így lesz –, így akár oktatási segédanyagként, akár csak otthoni szórakozásként létrejön egy adag felvétel kortárs szerzők felolvasásáról, ami bárki számára elérhető. A Falfirka mindig ingyenes és adományalapú volt: a járvány előtt a helyszínen összegyűlt adomány fele a szerzőnek, másik fele jótékony célra ment. Az viszont nyilván nehézség, hogy most nincs ott a közönség személyesen, és nincs meg az a jó hangulat, ami ilyenkor létrejön. De optimisták vagyunk, és mivel a Falfirka nonprofit szervezet, szerencsére anyagi szempontból sem függünk senkitől, úgyhogy amíg vannak kortárs szövegek, addig lesz Falfirka is.

Dávid Réka