Kortárs5


Második alkalommal jelentkezik az interjú rovat alrovata, a Kortárs5. A projekt lényege, hogy öt kortárs szerzőt kérdezünk előre megadott témában. Öt kérdés, öt válasz. A második körben kortársainkat a szegénységábrázolás témakörében kérdeztük. Erdős Virág, Kiss Tibor Noé, Juhász Tibor, Seres Lili Hanna és Tóth Krisztina válaszoltak.


Ma hol van a helye a reménynek és az idillnek a szegénységirodalomban?


Erdős Virág:


A reménynek maximum a várólistán, az idillnek sehol. Nekem személy szerint nincsenek végleges válaszaim arra, hogy mi az abszolút helyes és követendő stratégia a szegénység írói ábrázolásában, folyamatosan figyelem, tesztelem és korrigálom a saját kezdetleges és kétes értékű próbálkozásaimat is, de abban az egyben biztos vagyok, hogy a szegénység bármilyen értelemben vett idealizálása tévút. Nincs „tisztes szegénység”, a szegénységben nincs semmi idilli, semmi szívet melengető, semmi szép, semmi esztétikus. És talán éppen ettől olyan nehéz „esztétikailag” megközelíteni.


Kiss Tibor Noé:

A jó irodalomban mindennek megvan a maga helye. A szegénység sem nélkülözi a reményt vagy az idillt, de abban biztos vagyok, hogy ezekről nagyon nehéz hitelesen beszámolnia egy írónak, aki szükségképpen kívülálló. Annyira nem vagyok derülátó: én még nem nagyon láttam a szegénységben olyan idillt, amibe ne vegyült volna valami keserűség. Talán úgy mondanám: a remény és az álom az, ami ideig-óráig méltóságot tud adni a szegénységben élőknek.


Juhász Tibor:


Ha jól érzem, a kérdés előfeltevései között ott van többek között az a meglátás is, hogy találni példát arra, hogy a szegénység nem zárja ki eleve a reményt, ahogyan az idillt sem. Természetesen ismerek én is ilyen szövegeket, de ezek az eddigi olvasmányélményeim alapján szinte minden esetben idealizált és/vagy hangsúlyosan ideologikus reprezentációk, amelyeknek megjelenésük idején megvolt a céljuk. Kicsit úgy viszonyulok az ilyen írások nagyobb részéhez, mint az olyan banális kijelentésekhez, hogy a hajléktalanok az abszolút szabadságot élik meg, vagyis igen erős fenntartásokkal kezelem őket. Egyébként ezen művek sorából kivétel számomra a perecesi származású író-újságíró Oravec János Baráberek című gyűjteményes kötete, amelyben egészen magkapó szépségű leírásokat lehet olvasni a hajdani, Miskolc környéki bányászkolóniákról, az ott élők mindennapjairól. Azt hiszem, a kérdés (vagy inkább a benne foglalt idill szó) azért juttatta eszembe ezt a könyvet, mert az ábrázolt miliőről, a főbb karakterek életszemléletéről mindig arra az általam egyébként meglehetősen problémásnak látott kifejezésre szoktam asszociálni, hogy „tisztes szegénység” – és furcsa, hogy ez az Oravec-szövegek olvasása közben nem zavar. Ami még zavarba ejtőbb, ha arra gondolok, hogy az a szegénység, amelyet én ismerek, a legkevésbé sem idilli, az elszenvedői méltósága ellenére sem tisztes. Soha nem is lesz az, sőt semmilyen viszonyban nincs a reménnyel. És csak rajtunk áll, hogy ebből milyen következtetéseket vonunk le.


Seres Lili Hanna:


Az idillnek sehol, a reménynek a szerzői szándékban. Jó, ha az, aki a szegénységről ír, hisz abban, hogy hozzájárul a változáshoz. A kortárs szegénységszövegekben általában nincs helye a reménynek, a könyvek kiadásának gesztusában viszont annál inkább. Még akkor is, ha jelenleg a tehetetlenség és a kétségbeesés érzése viaskodik leginkább az emberben. Még akkor is.


Tóth Krisztina:


A kérdés meglehetősen ideologikus, legalábbis szerintem. A „szegénységirodalom” mint kategória önmagában is problematikus. Ide tartozna minden olyan kortárs mű, amelyben megjelenik a szegénység? És ezen belül azt kellene eldönteni, hogy ezekben a művekben van-e létjogosultsága a reménynek vagy az idillnek? Én erre sajnos nem tudok válaszolni. A hiteles művek saját, belső törvényszerűségeik alapján építkeznek.


Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy az irodalmi műveknek nem elsősorban válaszokat kell kínálniuk, hanem kérdéseket kell felvetniük. A reményt az olvasóval való együtt gondolkodás jelentheti.


Milyen érzelmi eszközkészlettel dolgozik az író és mennyire kap helyet a felháborodás a szegénységről való gondolkodás során?


Erdős Virág:


Szerintem pont az a legfontosabb, hogy ez az egész ne pusztán érzelmi kérdés legyen. Ha szegénységben élő emberekről írunk, akkor nem az a dolgunk, hogy a saját aktuális érzelmi megrázkódtatásunkat prezentáljuk, hanem hogy egy amúgy mindenki számára adott társadalmi evidenciát tudatosítsunk. Nem az a cél, hogy szánalmat keltsünk – irántuk, hanem hogy bűntudatot ébresszünk – magunkban. Mert végső soron nem „segíteni” kell, hanem igazságot szolgáltatni, és ez nagy különbség. Amíg ezeket a kérdéseket az ember nem tisztázta magában, addig szerintem nem is nagyon lenne szabad szegénységben élő emberekről írni. Mert a puszta szánalom – és akár a nyomában járó felháborodás – legalább olyan bántó tud lenni, mint az undor vagy az ítélkezés. Az persze mindig kérdés, hogy meddig tart az értő és a körülményektől tudatosan elvonatkoztató empátia, és hol kezdődik a lesajnálás. A határok képlékenyek, és ez az egész egy iszonyúan ingoványos terep, amin tulajdonképp lehetetlen emelt fővel és nyugodt lelkiismerettel megmaradni. Nincs jó megoldás, csomószor követünk el hibát, hiszen nemcsak a szegénységben élő ember, de bizonyos értelemben a szegénységben élő emberről gondolkodó ember is a saját pozíciójának a foglya. Abban viszont íróként egy picit talán meg szabad nyugodni, hogy minden egyes mondat, amelyben sikerül valamiképp leválasztanunk az érintettet a körülményeiről, és ezáltal láthatóvá tenni a vele szemben elkövetett össztársadalmi méltánytalanságot, egy kicsi, de határozott lépés a jóvátétel felé.


Kiss Tibor Noé:


Habitusa válogatja. A magánéletemben gyakran vagyok melankolikus és beletörődő, máskor a végletekig fel tudok háborodni. Az írás más. Az írás az én felfogásom szerint emberi állapotok, viszonyok és élethelyzetek rögzítése. Ahhoz, hogy mindezekről egy regényben kellő árnyaltsággal beszéljek, hideg fej és távolságtartás szükségeltetik. Jobb, ha az író a munkája során nyugodt marad, az olvasó érzelmeit kell felkorbácsolni.


Juhász Tibor:


Azt hiszem, az írói-költői munkával kapcsolatban az érzelmi eszközkészlet helyett érdemesebb írástechnikai palettáról beszélni, és innen közelíteni ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi alapján választotta ki az adott kötet szerzője azokat a megoldásokat, amelyeket a színrevitel során használt. Engem már egy jó ideje a hangadás gesztusa foglalkoztat, ezt próbálom egyre jobban elvonatkoztatni a társadalmi felelősségvállalás kérdéskörétől, és igyekszem felderíteni, hogy vajon milyen poétikai lehetőségeket sorolhatunk be a hangadás mint hívószó alá. Ezzel összefüggésben jutottam arra a megállapításra, hogy végső soron minden törekvés első lépése az, hogy tisztázzuk a saját (elbeszélői) pozíciónkat, hogy felmérjük azt a távolságot, ami köztünk és a választott tárgyunk között feszül, és erről a „feszület”-ről vegyünk mértéket a munkafolyamat későbbi teendőihez. Egyébként erős kétségeim vannak afelől, hogy ez a távolság leküzdhető-e egyáltalán, és persze lehet, hogy tévedek, mindenesetre én most ezeket az általam csak tudatosítási mozzanatoknak nevezett technikákat kutatom. Mindeközben persze sok minden bántja az igazságérzetemet, de nem háborgok, hiszen rögzíteni biztos kézzel kell.


Seres Lili Hanna:


Pete Alcock szociológus megfogalmazásával értek egyet: a szegénység nem deskriptív, hanem preskriptív fogalom, nem le-, hanem előíró, vagyis alapvetően benne foglaltatik már magában a szóban az értékelés, hogy a szegénység nem csupán állapot, hanem elfogadhatatlan állapot, amin változtatni kell. Azt gondolom, a felháborodás a szegénységről való írás gyakori alapfeltételeként is elgondolható.


Az ilyenfajta alkotómunkának – akár például a traumák, erőszaktevések feldolgozásának – különösen nehéz része az érzelmi eltávolítás, amit az írás során muszáj egy ponton megtenni, hogy a szövegen megfelelően lehessen dolgozni. Ez nem az érzelmi elkötelezettség, a felháborodás feladása, de egy más perspektíva magunkra öltése, ami lelkileg és morálisan is kikezdhető, ugyanakkor szükséges is ahhoz, hogy az alkotás végül be tudja tölteni a neki szánt célt. Nem könnyű.


Tóth Krisztina:


Az író magánemberként felháborodhat, íróként azonban azt kell elérnie, hogy az olvasó háborodjék fel. Ehhez talán elsősorban pontosságra kell törekednie.


Hogyan lehet hitelesen ábrázolni a szegénységet a kortárs gyerek- és ifjúsági irodalomban?


Erdős Virág:


Biztos igazságtalan vagyok, de van a közelmúltból néhány kevésbé szívet melengető olvasmányélményem, úgyhogy a kérdésre legszívesebben azt válaszolnám, hogy sehogy. Amíg magunkkal nem merünk szembenézni, addig valószínűleg nem leszünk képesek arra se, hogy a gyerekeink szemébe nézzünk, és a szegénységet mint olyat ne megmagyarázni, megértetni, neadjisten elfogadtatni akarjuk, hanem sürgető és halaszthatatlan problémaként életben tartani. Pedig a gyerekek problémaérzékelése ebben a tekintetben is sokkal bátrabb és következetesebb, mint gondolnánk. Őket még kevésbé sikerült azokkal az intézményesített ideológiai trükkökkel félrekondicionálni, mint amikkel minket mostanra már többé-kevésbé igen. Egyszer, mikor még kicsik voltak a gyerekeim, és az Astoriánál elmentünk egy földön ülő koldus mellett, az egyik fiam megkérdezte, hogy miért nem adtunk neki semmit. Mert nem kért, mondtam én. De ránk nézett, mondta a fiam, és teljesen igaza volt. A gyerekek még megszólítottnak érzik magukat egy sor olyan társadalmi szituációban, amelyből mi már gondolkodás nélkül kisétálunk. Az is lehet, hogy velük kéne könyvet íratni a szegénységről.


Kiss Tibor Noé:


Nem vagyok a téma szakértője, de semmiképpen sem didaktikusan. Amikor kamaszként úgy éreztem, hogy valamit le akarnak nyomni a torkomon, az ellen automatikusan lázadni kezdtem. A helyzet paradox: az iskolarendszer olyannyira kettészakadt, hogy az iskolák zömében nem nagyon van szükség gyerekirodalomra a szegénység ábrázolásához – elég körbenézni az osztályteremben, ahol a legtöbben hitelesen élik át a szegénységüket.


Juhász Tibor:


Nehéz kérdés… Annyi bizonyos, hogy a hitelesség nemcsak az írón, nemcsak az írói munka sikerültségén, hanem az olvasókon is múlik, de ettől közelebbit sajnos nem tudok mondani. Talán még annyit, hogy egyre inkább úgy gondolom, hogy a hitelesség esztétikai kategória, de hogy ez pontosan mit, milyen szemléletet és munkát jelent, azt még csak most kezdem kitanulni. Szóval erre a kérdésre a jelenlegi tapasztalataim szerint még nem tudok érdemben válaszolni.


Seres Lili Hanna:


Szerintem minden gyerekirodalom akkor hiteles, ha nem kendőz el dolgokat és ha komolyan veszi és értelmes partnerként fordul a gyerek felé, akihez beszél. A szegénység ábrázolásnak az én álláspontom szerint a gyerek-, az ifjúsági és a felnőtt irodalomban egyaránt az a tétje, hogy megteremti-e a közösség érzését az olvasó és a hátrányos helyzetű szereplők között. Hogy a „mi és ők” szétválasztó retorika és érzékelésmód helyett felmutatja-e az összetartozás, a puszta „mi” nézőpontját. Szerintem ennyi a lényeg. A hitelesség és a szövegminőség pedig ugyanúgy mérettetik meg a gyerek-, mint a felnőtt irodalomban: ne legyen áldozathibáztató, ne legyen öncélú, ne romanticizáljon.


Tóth Krisztina:


Talán úgy, ha nem finomkodunk és nem stilizálunk. Ha a gyerekeink ráismernek a történetekre. A szegénység itt van a mindennapjainkban. Éhes, szédelgő emberek kóvályognak az utcán, fagynak meg a kapualjakban. A gyerekeink osztályában jó eséllyel van olyan tanuló, aki nem jut minőségi ételhez. Azt kell megmutatnunk, hogy az egyenlőtlenség és a társadalmi igazságtalanság szinte mindenütt jelen van. Nem kell szélsőséges példákat keresni, csak mesélni arról, miért turkál a néni minden reggel a kukában, miért üldögél a bácsi egy kartonpapíron a metrólejáratnál. Szerintem a szegénység ábrázolása önmagában nem elegendő. A környező világ bonyolultságát nem lehet egyetlen társadalmi probléma kiragadásával közvetíteni, beszélnünk kell minden egyébről is, ami bennünket, felnőtteket foglalkoztat.


Ha már egy ideje nem jelent meg az alkotásaitokban társadalmi, szociokulturális reflektálás, akkor éreztek-e belső késztetést az újbóli megjelenítésére?


Erdős Virág:


Amit Te „társadalmi, szociokulturális reflektálásnak” nevezel, az nálam a világról való leghétköznapibb gondolkodás része, sose értettem, most se értem, és most már azt hiszem nem is nagyon akarom megérteni, hogy ez miért számít a kortárs magyar irodalomban még mindig valamiféle extrém, szorgalmi feladatnak, amiért ugyan minden esetben kisötös jár, (sokszor a tényleges minőségtől abszolút függetlenül is), de amit közben senki se tekint a „kötelező anyag” részének. Kötelezőnek persze én se tekintem, igazából magát az írást mint olyat se érzem magamra nézve kötelezőnek, de ha mégis úgy alakul, hogy belekezdek valami újba, akkor az iszonyú fontos, hogy senkinek és semminek se akarjak megfelelni. A „szociálisan érzékeny költő” és a „társadalmi problémákra reflektáló költészet” iránt táplált olvasói várakozásoknak pláne ne.


Kiss Tibor Noé:


Számomra ez nem késztetés, egyszerűen kamaszkoromtól kezdve ilyen az érdeklődésem, szociológia szakot végeztem, kérdezőbiztosként dolgoztam hosszú éveken keresztül, és újságíróként is számtalan interjút készítettem az elmúlt húsz évben, zömében társadalmi kérdésekről. A nehézséget inkább az jelenti, hogyan lehet a „szociokulturális reflektálásnak” legalább a regényírás során olyan új téteket és perspektívákat adni, amelyektől nem válok önismétlővé.


Juhász Tibor:


Nem hiszem, hogy alkotó emberként valaha érdemben foglalkoznom kellene valami mással, szóval az én „belső késztetésem” állandó.


Seres Lili Hanna:


Az alkotómunkám szerves része a társadalmi reflexió, hol látványosabban (pl. a hajléktalanságról írva), hol mélyebb struktúrákat érintve (pl. férfi-női kapcsolati dinamikákat bemutatva). Mindig foglalkoztatott az egyéni történetekben rejlő politikusság, tágabb jelenségek, és egyre erősebb bennem az igény, hogy a szövegeimben még élesebb vonalakkal ábrázoljam a mai Magyarországot.


Tóth Krisztina:


Számomra mindig is fontos volt, hogy az elesettekről, a perifériára sodródottakról írjak, de ez nem írói program, inkább annak a személyes tapasztalatnak az irodalmi lecsapódása, hogy valójában mindnyájan végtelenül elesettek és kiszolgáltatottak vagyunk. Igen, még azok is, akik azt hiszik, biztonságos és berendezett életük van. Újra és újra elmondom a történeteimmel, hogy a világ nem osztható fel mi-re és ők-re.


Alkotói szempontból milyen témákkal érdemes felhívni a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségekre a szegénységábrázoláson kívül? Íróként, költőként milyen platformok és módszerek állnak rendelkezésre a társadalmi érzékenyítésre, mennyire feladata, hivatása ez egy írónak, költőnek?


Erdős Virág:


Én már mindenféle „platformot” megjártam, és jó sokféle „módszert” kipróbáltam, de a sok harsány és kudarcos kísérlet után most leginkább azt érzem, hogy pont a csendes számvetésnek, a kíméletlen önkritikának és a visszafogott, és minden művészi öntetszelgéstől mentes újratervezésnek jött el az ideje.


Kiss Tibor Noé:


Utóbbira nincs recept, ez is habitusfüggő. Mindenki úgy csinálja (vagy nem csinálja), ahogy neki kényelmes. Néha úgy érzem, hogy az irodalom művelése helyett sokkal hasznosabb dolgokat is tehetnék azokért, akikről írok. Másfelől viszont én az íráshoz értek leginkább. A magam részéről minden alkalmat megragadok arra, hogy a felém és a munkáimra irányuló figyelmet felhasználjam arra, hogy számomra fontos társadalmi kérdésekről beszéljek, újságíróként pedig direktben is ezt teszem.


Juhász Tibor:


Napjainkban egyidejűleg rengeteg szociális problémával kell szembenéznünk. A szegénység, a klímakatasztrófa, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, a családon beüli erőszak, a járványhelyzet következtében felerősödő izoláció – a sor hosszan folytatható, és ezek a jelenségek korántsem függetleníthetők egymástól, szóval nem hiszem, hogy konkrétabban meg lehetne mondani, hogy melyikkel kell, érdemes foglalkozni a figyelemfelhívás szándékával. Én azt látom, hogy dolgoznunk kell, mégpedig azon, hogy amennyire az előbb említett problémák meghatároznak minket, úgy a róluk való cselekvő beszéd is legalább ennyire a mindennapjaink része legyen. Ki-ki maga dönti el a saját, személyes hivatástudata és feladatvállalásai alapján, hogy milyen eszközöket vesz igénybe ahhoz, hogy elősegítse ezt a nagyon nehéz folyamatot, ugyanakkor fontosnak tartom elmondani ezzel kapcsolatban azt is, hogy az érzékenyítés nem kizárólag az író-költő feladata. Hanem a szövegeké és az intézményrendszeré is.


Seres Lili Hanna:


Az első kérdésre: alkotóként mindennel érdemes foglalkozni, ami körülöttünk történik. Jelenleg pedig bármerre nézünk, megláthatjuk a problémát. Az összes olyan területről, ahol igazságtalanság éri az egyént, fontos és kell beszélni.


Rendelkezésre álló platform maga a szöveg, de erre szolgálnak a nyilvános megszólalások, interjúk, beszélgetések és egyre világosabb és megkerülhetetlenebb módon a közösségi média is. Nagyon fontos, hogy minél több kortárs szerző személyesen bemenjen középiskolákba, igazi beszélgetéseket folytasson gyerekekkel, fiatalokkal, irodalomról és világról.


Hogy mennyire feladata egy írónak a felszólalás, a képviselet, azt minden érintettnek egyénileg kell helyre tennie magában. Másnak nem mondanám meg, hogy mit tegyen, kiálljon-e vagy ne. Bennem a kiállás tapasztalása kelt jóérzést, és az is biztos, hogy én alkotóként fontosnak tartom, hogy a szövegeimen kívül nyilvánosan is képviseljem azokat az értékeket, amikben hiszek, és felhívjam a figyelmet az egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra, amikben nem hiszek.


Tóth Krisztina:


A szerzőnek leginkább az a feleadta, hogy jó műveket írjon. Ha meghatározott szándékkal, ideologikus céllal születik valami, az ritkán hat. Nem mondom, hogy soha, de én személy szerint soha nem gondolkodom a hatáson, amit egy adott szöveg kivált majd, csak magukon a mondatokon. Hogy azok rendben legyenek.







Erdős Virág: (1968) József Attila-díjas író, költő Legutóbbi kötete: Hősöm (Magvető, 2020) www.erdosvirag.hu


Kiss Tibor Noé: (1976) 2005-ben kezdte el írni az Inkognitó című regényét, amelyet 2010-ben az Alexandra Kiadó jelentetett meg. A Bródy-díjat kiosztó zsűri beválasztotta az öt legjobb elsőkötetes szerző közé. 2014-ben a Magvető adta ki második regényét (Aludnod kellene), két évvel később pedig a kiadó újra megjelentette az Inkognitót is. 2016 óta regényei négy nyelven váltak hozzáférhetővé (cseh, német, lengyel, szlovén), és további négy nyelven egyéb írásai, novellák és regényrészletek is olvashatók (észt, horvát, román, szlovák). Szépirodalmi szövegei (tárca, tárcanovella, regényrészlet, vers) számos print és online kiadványban – Jelenkor, Kalligram, Élet és Irodalom, Műút, Alföld, Látó, Székelyföld, Tiszatáj, Litera, Könyvesblog, Bárka Online, SZIF Online, Magyar Narancs, Népszabadság, Kettős Mérce, Elle, Forbes, Szabadpécs, Made in Pécs Magazin –, valamint számos antológiában is megjelentek. Emellett rendszeresen ír képzőművészek, galériák felkérésére kiállításmegnyitó-szövegeket, valamint úti beszámolókat. A Keret Alkotócsoport felkérésére érzékenyítő színdarabot írt Magadról nem akarsz beszélni? címmel, amelyet fogyatékos és roma amatőr színészek adták elő. A darabot 2017 márciusában mutattak be a pécsi Művészetek és Irodalom Házában. Harmadik regénye, a Beláthatatlan táj 2020. október 12-én jelent meg a Magvető kiadónál. Díjai: Békés Pál-díj (2015) és Prima Primissima Baranya Megyei Prima Díj (2017), Hazai Attila Irodalmi Díj (2020).


Juhász Tibor: 1992-ben született Salgótarjánban, a Debreceni Egyetem magyar szakos hallgatója. 2012 óta publikál, novellái és versei többek között az Alföld, a Bárka, a Csillagszálló, a Forrás, az Irodalmi Szemle, a Műút, a Palócföld, a Prae, a Tiszatáj, valamint az Új Forrás folyóiratokban jelentek meg. Első verseskötete 2015-ben látott napvilágot Ez nem az a környék címmel, ezt követte a Salgó blues majd az idén megjelent Amire telik.


Seres Lili Hanna: Író, költő, szerkesztő, az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom programjában végzi a doktori kutatását a kortárs szegénységirodalom témájában.


Tóth Krisztina: az egyik legismertebb és legolvasottabb magyar szerző, munkáját számos irodalmi díjjal ismerték el. Verset, prózát, színpadi műveket és gyerekkönyveket egyaránt ír.

1967-ban született. Szobrászatot, majd irodalmat tanult, egyetemi évei alatt két évet Párizsban töltött. Budapesten él. Francia költészetet fordít, kreatív írást tanít. Tíz verseskötete és nyolc prózakötete jelent meg. Műveit több mint tizenöt nyelvre fordították, regényei és novellái olvashatóak többek között német, francia, lengyel, finn, svéd cseh és spanyol nyelven is.

A gyerekirodalomban szokatlan témájú, humoros hangvételű, a tabutémákat könnyedén feldolgozó műveivel hívta fel magára a figyelmet. Az Anyát megoperálták című könyve kisiskolásoknak mondja el, mi is az a daganatos betegség, az Orrfújós mese főszereplője pedig két fika, akik egy orr jobb és bal oldalában laknak. A lány, aki nem beszélt című meséjét saját lányának örökbefogadás-története ihlette. Legutóbbi kötete, Fehér farkas, 2019, Magvető.



Dávid Réka, Wernke Eva Lena

0 comments

Recent Posts

See All
Kollázsok6.jpg
arrow&v