Karácsony Orsolya

Játszótéri saudade

Szent Ilonától 7900 kilométerre

egy ifjú hadvezérre hullt a hódítás terhe,

de oh, fájdalom, magára maradt,

társai elhagyták, szívében harag.

Ha tudnák a gyávák,

gyengeségük mi gondot okozott,

hogy nem bírja a szemük a sötétet,

gyomruk a homokot.

Rohannak a zsoldért, ostobák!

A lila tehén rabjai, hány kockát

ér meg nekik a szabadság?

Fussatok csak! Kergessétek

a nyomott orrú, rajzolt malacot!

Rólam nevezzétek el,

utánam visítsatok!

Meghódítom a világot,

egyedül vagy veletek!

Űrhajós pizsitekben nekem se,

a világnak se kelletek.

Egy lehet csak nagyobb nálam,

ki engem a világra hozott,

„Matyi, lassan kilenc óra,

ideje indulni, temesd ki a húgod.”

A Finisszázs 

sohasem olyan népszerű,

mint a Megnyitó,

ugyanazok a művek, 

a csomagolás sem változott, 

de az idejük a végéhez közeleg,

ha maradt még titkuk, jobb, 

ha megtartják maguknak.

Ő azért mindkét eseményt

megtiszteli a jelenlétével,

de azért annyira nem,

hogy ki is öltözzön.

A kabátját is magán hagyja,

nem bízik a ruhatárosokban,

hiába a kis műanyag biléta

egy jól látható számmal, 

csak az az övé, ami rajta van, 

azt nem veheti el tőle senki.

Más úgyse nagyon maradt már neki.

Pedig általánosban szépen rajzolt,

még rajzversenyre is nevezték,

– csapatban – és háromszor 

majdnem nyertek is.

Csak azóta eltelt húsz év,

és ő már azt is elfelejtette,

hogyan kell fogni a ceruzát.

Végül tavaly volt táborban,

talán ez is jelent valamit.

Fizetett, és szinte tökéletesen

lemásolt egy kései Picassót.

Még szebb is volt, mint az eredeti,

kifinomultabb, felismerhető 

a szája, füle, szeme, nem olyan, 

mintha egy gyerek festette volna, 

mint a falon ezeket a kék négyzeteket

a milliós biztosítással,

ilyet ő is tud, meg a keresztlánya is.

Lehet, vesz is egy óriási vásznat

a kisestélyire szánt pénzből,

és fest négyzeteket, háromszögeket,

de köröket nem, azok nem mennek.

Aztán elküldi őket ide, a galériába, hátha.

Nem, ide más is kell.

Szerencse. 

Megfejtette ő ezt már régen,

a képek titkait. Szerencse.

Hiába, valakinek világhír jut,

másoknak meg flitteres szaténruha.

Benzinkúti alkony

A nap csak egy narancsosan izzó,

vékony csíkot hagyott itt neki,

ami még nem tudott 

beszivárogni a betonba.

Később talán porrá lesz,

és elnyeli a lüktető hőség. 

Meddig kell még várjon?

Emberből van ő is,

csupa szöglet és könyök

laza szövetben,

szemei, mint a gyorsezüst,

ugrókövekként pásztázzák a horizontot,

ujjai a zsebében kidobolják

a tegnap álmait és a ma félgondolatait,

miközben hagyja, hogy

az a makacs izzadságcsepp

végigguruljon a tarkóján,

letörölni úgyis felesleges,

már készül a következő. 

Papír szerint ő nincs is itt,

mégis egyedül alkot tömeget

a benzingőzben,

neki is meg kell élni valamiből,

otthon három kisebb van belőle.

Jobbra néz, majd balra,

még mindig sehol senki.

Valahol a távolból egy sziréna

hangja tekeredik felé.

Az arca összegyűrődik

a visszapillantóban.

A hangot felszívja a horizont,

ő lassan kiengedi a levegőt. 

Vár még két órát,

addig fekete lesz a narancsból.

Ha nem jön senki, hazamegy,

vasárnap megkéri az anyját,

szülje meg újra,

ruganyosabb fejjel,

úgy a fal sem olyan kemény,

mikor nekimegy.

Karácsony Orsolya 1988-ban született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója. Jelenleg szabadúszó angol tanárként és fordítóként dolgozik. Az írással mint művészeti tevékenységgel 2021-ben kezdett el komolyabban foglalkozni. Abban az évben a hatvani Albert Sweitzer Kórház irodalmi pályázatán harmadik helyezést ért el. Versei legutóbb a Nincs-en, a DunapArt-on, a Literán, a Székelyföld-ben és a Helikon-ban, korábban pedig az Irodalmi Szemlé-ben és a Semmi ágán című antológiában jelentek meg.