Interjú Nagy Zsukával



Nagy Zsuka, a nyíregyházi származású költőnő idén Bella István-díjat kapott, melyet Érden vehetett át. A rangos elismerésről, versekről, képzeletről és furcsa, szorongó érzésekről kérdeztem, hogy előhozzam kicsit abból a bizonyos misztikus burokból…


Magyar Boglárka: Egy egyszerű bevezető kérdés. Vagy nem is olyan egyszerű… Hogy vagy?


Nagy Zsuka: Létezem. (Ha nem is élek.) Ez jó válasz?


M. B.: Persze, hogy jó. Evezzünk lírikus vizekre… Hogy kezdődött minden? Emlékszel az első, lefirkantott versedre?


N. Zs.: Volt egy vers az általános iskolás irodalomkönyvben. Nagyon megérintett. Így hangzik: „Szeretném, ha vadalmafa lennék! Terebélyes vadalmafa; S hogy testemből jóllakhatna Minden éhező kis gyermek Árnyaimmal betakarva.”


M. B.: Ez egy József Attila-költemény, ugye? Szeretném, ha vadalmafa lennék!, ez a címe.


N. Zs.: Hát persze, hogy József Attila. Aztán jött a többi vers. Később az egyik barátnőmmel elkezdtünk gitársuliba járni, és akkor alapakkordokat pengettem a versek alá.

József Attila-verseket, egy Ady-verset és egy Babits-verset „zenésítettem” meg.


Aztán írtam dalszövegszerűségeket is a klasszikus alapakkordokra. Fizika- és matekházi helyett. Jó volt. Azóta van gitárom, néha pengetek rajta valamit, de már nem emlékszem sok mindenre. Rajzolni is szerettem, de egyikben sem voltam se kitartó, se tehetséges. Csak az írás maradt meg. Kamaszkoromtól írok. És a legelső „versre” is emlékszem. Teljesen prózai.


Tizenhároméves voltam. Simán szerelmes vers volt. Vagyis amolyan érzemény, vagy mi is. Emlékszem arra is, kinek szólt, meg is van valahol az a füzetem, amibe bemásoltam a verseket. Mert a legelsőt egy történelemkönyv üres lapjára írtam. Aztán lett egy füzetem is. És lett több ilyen lírai szövegelmény. Nagyon fura volt sokáig nézni, hogyan változik a kézírásom. Nagy alma betűkből összevissza krikszkrakszok, EKG-jelek. Ezek az elsők valóban „lefirkantottak” voltak. Nem volt se írógépem és számítógépem sem. Aztán sokáig kézírással írtam mindenfélére. Borítékra, számlákra, szalvétára, zsebkendőre, ki- és betépett lapokra, papírokra, füzetekbe, alátétekre. Ami éppen a kezem alá került.


M. B.: Hogy változott ez mára? Mi Neked a vers MA?


N. Zs.: Hm, jó nehéz kérdés. Én vagyok a versember. :) Szóval, tán egy költőféle vagyok, aki novellákat és kiállításmegnyitókat is ír. Nincs, nem lett másom, csak az, amit írok. És nem tudok se többet, se kevesebbet a világról, mint azt, amit az írásaimban leírok. És nem vagyok több sem. Az vagyok, csak annyi vagyok, amit megírok. Ezért is szorongok mindig az interjúktól… Most mégis az is eszembe jutott, hogy a vers magzat és/vagy pille. Mit gondolsz?


M. B.: Remélem, erről a beszélgetésről mégsem a szorongás jut majd eszedbe. Nekem a vers egy burok, amibe újra és újra be lehet bújni, és ami mégis mindig más. Ahány lelkiállapot, ahány korszak, annyiféle olvasat, annyiféle képzelgés… Erről viszont megkérdezlek, szerinted hol húzódik a határ a képzelet és valóság közt? Te mennyire hagyatkozol a képzeletedre írás közben?


N. Zs.: Azt hiszem, nem igazán szeretem a határokat. Meg aztán valahogy úgy lehet, hogy minden képzelet valahol valóság, és minden valóság valahol képzelet is. A második kérdésedre mégis az a konkrétabb válaszom, hogy legtöbbször van egy kisebb vagy nagyobb valóságmag, a verseknél is és a novelláknál is. Aztán legtöbbször átmegy valamilyen szinten fantáziába, fikcióba. Átmegy, de mégsem. Szüksége van a szövegnek rá. Hogy „igazibb” legyen. Hogy kifejezőbb legyen. Hogy valódibb legyen. Akkor hol a határ? Vagy még az is eszembe jut, hogy a képzelet megteremti (ön)magát úgy, mint egy valóság. És akkor már az is lesz. Az meg rajtunk múlik, hogy egy olvasott valóságdarabot képzeletnek, fikciónak nyilvánítunk-e valamiért vagy nem. Vagy egy fikció valóságként oldódik fel bennünk. Engem minden megoldás érdekel.


M. B.: Mik az ideális körülményeid az alkotáshoz? Mivel inspirálod magad a nehéz időszakokban?


N. Zs.: Nem is tudom. Én vagyok a körülmény, az alkotás meg a körülményezett.


Talán valami belső harmónia, viszonylagos nyugodtság, szférikus koncentrálás, fegyelmezettség meg valamiféle pulzáló vibrálás, sok-sok érzelem- és gondolatfonat egybegabalyodása és kilökődési vágya szükséges. Szóval leginkább énbennem van az ideális körülmény. Nem kívülem. De gondolom mindenkinek kicsit más. És ez az ember életvitelétől és az élethelyzeteitől is függ. Engem legtöbbször az egész világ (minden) inspirál. Állandóan jár az agyam. Csak lusta és fáradt vagyok mindent lejegyezni, le- és megírni azt, ami megfogan bennem. Szörnyen tékozló ember vagyok. Ebben is.


M. B.: Ha már nehéz időszak, akarva-akaratlanul eszembe jut a pandémia. A Te alkotási folyamataidra hogyan hatott az elmúlt időszak?


N. Zs.: Aggódom és kicsit kétségbe is vagyok esve. Nem megy úgy az írás. Úgy tűnik, nem az a típus vagyok, aki ilyen helyzetben totálisan el tud vonulni és írni. Bárhogyan is fennkölten vagy érzelgősen vagy bután hangzik, engem aggaszt a jövő, és féltem az embert. És ezért sem tudok úgy koncentrálni az írásra, ahogy az ezt megkövetelné. Egyébként sem vagyok egy fegyelmezett ember. Csak akkor, ha a szerepem, a jóságom, a jól neveltségem megkívánja. (Tehát mégis muszáj sokszor annak lennem.)


És egy író ember kicsikét így is él, ahogy most a világ, ez kicsikét zárvány is, amennyire persze nyitány. De az ember amennyire magának való, magányos alkat, annyira közösségi is. És most levágták az egyik felemet. És ez fáj. (Meg aztán 16 év tanítás után most jöttem ki a világba, azt meg lezárták. Enyhén szólva szívás. De felettébb tanulságos is.) Azért dolgozgatok, leginkább novellákat írok. De korántsem vagyok magammal elégedett.


M. B.: Azt mondod, nem vagy elégedett, nemrég viszont értesülhettünk róla, hogy megkaptad a Bella István-díjat, amelyhez nagyon gratulálok itt is. Számítottál az elismerésre? Tulajdonképpen mi ez a díj?


/ A Bella István-díjat az a költő kaphatja meg, aki munkásságában kötődik a nemzeti irodalom értékes hagyományaihoz (Bella István életművének szellemiségéhez is); a költői vagy műfordítói pályán már eredményeket ért el és a fiatal vagy a középnemzedékhez tartozik. /*


N. Zs.: Köszönöm, kedves vagy. Ezt a díjat minden évben a magyar kultúra napján adják át Érden. És ez azért jó, mert ez azt is jelenti, hogy vannak költők és vannak, akik figyelnek rájuk.

Szóval, hogy van vers, van odafigyelés és tán olvasó is ebben a falanszter színbe haladó fura világban.


M. B.: Mesélnél erről, illetve más díjátadós élményedről?


N. Zs.: Mindig bénázom. Most a járvány miatt csak tízen lehettünk az átadón. Nem volt közönség, klasszikus ünnepi emelkedettség, fogadás, világmegváltó beszélgetések sem. Mikor átadták a díjat, a járványügyi szabályok miatt még csetlőbb voltam. Hogy is kell ezt? Ja, de most nem lehet kezet fogni, ja, de ölelni sem, puszit adni sem és semmit sem. Csak maszkban mosolyogni. Pedig a mozdulat mindenkiben benne volt. Úgyhogy így egy kicsit esendőbben volt szép, mintha szabad lenne újra – úgy embertársilag – érintkezni. Máshogy éli meg az ember, ha emberközeli minden. Ha vannak arcok és emberi közelség. Nekem ez mindig is fontos volt.


M. B.: Remélem, ez nemsokára megint lehetséges lesz majd, és mindenkinek, akinek eddig nem tudtunk, adhatunk majd egy hatalmas ölelést!




Magyar Boglárka













Forrás:

*: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bella_Istv%C3%A1n-d%C3%ADj


0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v