Gere Sára Dominika

Moszkva I.

Lassan alakot öltesz azon a helyen

Vörös és kék fények közt fekete árnyék,

Homályos derengés,

Meleg, test formájú fekete massza.

Beleolvadok a falak sötétjébe,

A Dzsungeltapéta sűrűjében lapulok,

Vadászidény.

Nem tudok rejtőzni előled,

Te vagy a hajtó és a lövész,

Túl jól ismered már

a tapéta gyűrődéseit.

hiába tárják ki az ablakokat,

ki már nem mehet semmi.

Zsákmány vagyok itt.

Moszkva II.

Hosszú vadászat volt,

évekig űztél, eddig húzódott a csata.

Mint mikor kutyák egymás húsába marnak,

vértől és fájdalomtól súlyos a levegő.

Levadásztak és felfaltak.

Belül nem maradt semmim sem.

Kívülről persze mintha lenne,

tükröt tettél a szemem mögé,

ahogy a kitömött vadaknak szokás,

hogy csillogjanak.

Magadat láthasd bennük.

Elmész és én itt fogok ülni,

a vörös félhomályban észrevehetetlen,

hogy kivájták belőlem a lényeget.

Cserélődnek körülöttem az emberek,

asztaltól asztalig vándorló idegenek.

Időnként visszatérsz majd, hogy

újra lásd a munka gyümölcsét:

Amit önmaga börtönébe zártál,

ott van, ahol hagytad.

Fehér Enikő

Hol tárolják a némák sikolyát? 

Rázzák a csörgőket, vándorolnak a pusztában, előttük nincs cél, csak kósza fűcsomók. Hátrahagyottak haja. A némák szája cserepes, soha nem öntözte szó. Csapatokba verődnek, foszlott rongyaik közül kavicsokat húznak elő. Egy kavics, cserét jelent, ételt ételre. Két kavics, van nálunk egy beteg, nem tudjuk ápolni. A három kavics olyan rémületes, hogy azt senki még elképzelni sem tudja, a csontok beleroppannak és elviselhetetlen lesz a tüdőben a por. Négy kavics kedves üdvözlés, ilyenkor kicserélik egymás közt a legszebbeket a gyűjteményből. Jaj annak, akinél három kavics marad. Óvatosan járnak, a földet nézik. Azt mondják, a némák megtalálták a bölcsek kövét, ami mindent arannyá változtat. Kivágták saját nyelvüket, hogy el ne árulják, hol rejtik a kincseket. Páran azért megpróbálják kiszedni belőlük. Dulakodás kezdődik, felverődik a por, a némák jól lopakodnak, de a sötét rajtuk is kifog. Másnap a testek kiterítve fekszenek, mint a kaktuszok. 

Azt mondják, egyre több a néma, senki sem tudja, miért. A gyerekek rájuk öltik a nyelvüket, ha a városba mennek. Másnap eltűnnek az énekesmadarak, és hamisan konganak a templomharangok. 

Az első néma nagyon egyedül érezte magát az emberek között. Nem tudott kiáltani, így a fájdalom bennemaradt, és megmarta. Mára mérhetetlenül megöregedett, nem boldogították többé a kavicsok, sem az arany. Tényleg találkozott a bölcsek kövével egyszer. A kezdeti időkben vasövet erősített a derekára, és minden követ hozzáérintett, hogy arannyá váljon. Görcsölt a háta a hajlongástól, kavicsot fel, övhöz érint, csalódottan eldob. Így ment ez éveken át. Aztán egy másik néma ellopta tőle az aranyövet. Addig észre sem vette, mennyire fényesen ragyog.

Leczo Bence

Ismerjük azt az embert

Senki sem hívta őt a városba, és nem is kérdeztük, csak beszélt és beszélt a csillagokról. Jeromos volt a neve, a Jóisten tudja, honnan tudott magyarul. Oldalt hiányzott egy foga, éppen egy, a hiányt csak akkor lehetett látni, ha tűzbe jött, vagy valaki ellentmondott neki. A piactéren állt, hordóra, mint a letűnt idők prédikátorai, és reggeltől estig, estétől hajnalig beszélt. Karján égésnyomok, vágások látszottak, az ember kétszer is meggondolta, hogy elkapja-e a tekintetét, amikor Jeromos a szemébe nézett, de senki nem tudott ellenállni. Ha esett, ha fújt, tudtuk, hogy ott lesz a téren, és azt is, hogy beszélni fog a csillagokról. Vittek neki teát, levest, amit találtak, olyankor megköszönte, a hordón ülve ette meg, az emberek pedig kíváncsian vették körbe, mintha azt akarnák tudni, hogy az éjjel-nappal szónokló vándor vajon tényleg eszik-e. 

Úgy tekintettünk rá, tudd meg, mint a tér egyik ősi elemére. Egyikünk sem emlékezett azokra az időkre, amikor Jeromos még nem volt, és nem akartuk elképzelni, mi történik, amikor továbbáll. Figyeltünk rá, a boltosok is, akik épp almát vagy kolbászt mértek, a vevők, akik az aprót számolták, és a zsebesek, akik lopni igyekeztek. Szavait csak a délben kongató székesegyház hatalmas harangja szakította félbe. Ekkor is beszélt, de nem lehetett hallani, csak a szája mozgott. Mikor újra hallottuk, olyan volt, mintha semmi nem maradt volna ki, mindent értettünk, és mindent megértettünk. A világ egyszerűnek tűnt, és a miénknek, mi pedig megszerettük ezt az érzést. 

Azt mondta nekünk Jeromos, és ne hidd, hogy meg tudom idézni szavajárását vagy gyönyörű mondatait, de azt mondta nekünk, hogy az Úr mindent lát, és mindent tud, azért, mert ő az Úr. Nekünk pedig szabad akaratunk van, azt csinálunk, amit szeretnénk, de mellette becsvágyat is adott, éppen azt, ami miatt aztán kiűzettünk a Paradicsomból. Nemcsak a mindentudás fájáról szakított az asszony a becsvágy miatt, hanem a csillagdákat is ezért emelik. Mert látni akarják ők, amit az Úr lát, és hiába nem értenék, meg akarják nézni a megnézhetetlent, felfogni a felfoghatatlant, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Azt mondta Jeromos, hogy Isten nem volna többé mindenható, ha megértenénk távlatait. Hogy a bölcseletet, a tudományt, ami azt kutatta, mi dolgunk a világban, mi végre vagyunk, már nem ez foglalkoztatja. Már csak azért akar tudni, hogy tudjon. 

Egyetértettünk Jeromossal. Hirtelen minden értelmet nyert. Világunk egy lépésnyit zsugorodott, miközben fényárban úszott, ami pedig rajta kívül esett, sötétebb volt, mint egy halom szén. Tudtuk, hogy ahol tartunk, onnan csak egy lépés a kárhozat, és ha könnyűnek találtatunk, az örökkévalóságig üszkös sebeket falunk a másvilágon. Mert nem az kárhozik el, aki fut, hanem az, aki akarja. És aki nem vét ellene. Így történt hát, hogy megkerestük, mind egy szálig megkerestük az épülő csillagdát, amit a városban szerelt fel az egyetem, hogy kutassa a kutathatatlant, és felgyújtottuk. Jeromos nem jött velünk, csak mosolyogva ült a hordón, és egy szót sem szólt, mikor kérdeztük, velünk tart-e. Mikor odaértünk, odafent, a kupola falán felcsaptak a lángok, szörnyű dolgok történtek. Legbátrabbat közülünk, aki felmászott az állványzaton az épületre, hirtelen a sötét fellegekből villám sújtotta agyon, és ebben a percben, mikor teste szétzúzódott a kövezeten, mintha dézsából öntenék, szakadni kezdett az eső, és eloltotta a szabadság lángjait. Amikor felemeltük testét, hogy Jeromoshoz vigyük, egy csapat csendőr állta utunkat. Úgy vittük, vállunkon vittük a tömlöcig, ahol mindegyikünket külön zártak be. 

És megkínoztak, fivérem, úgy bizony, mindegyikünket megkínoztak. Azt akarták, hogy elmondjuk, de mi nem mondtunk el semmit a csillagokról, tudtuk, hogy nem értenék, tudtuk, hogy tartozunk ennyivel. Kérdezték, ismerjük-e azt az embert, mi pedig mind azt mondtuk, igen, ismerjük. Gályarabságra ítéltek bennünket, de visszatértünk. Az évek gyorsan elszállnak, ha az ember a csillagokra tekint, és sok csillagot láttunk, olyanokat is, mint még soha. Jobban megértettük a sötét éjszakát. Visszatértünk, tíz esztendő után, és fivérem, több a tennivaló, mint eddig. Megerősödtünk, minden egyes összepillantásunk erősített minket a hajó gyomrában, hozzá kiáltottunk, és meghallgatott minket. Megtartott mindegyikünket, és most itt vagyunk újra. Nem kell mondanom, mennyi minden történt tíz év alatt. A világ kifordult sarkaiból, most kell tennünk ellene. Ha azt mondod, az Úr akarata: dacolunk vele. Ha sikerrel járunk, ő rendelte így, ha pedig elbukunk, fejet hajtunk előtte. De megpróbáljuk, mert meg kell próbálnunk. Ő üzente ezt a sok éjszakai égbolttal, amit odakint láttunk. Csatlakozz hozzánk, drága fivérem. Torony még ezer, amit le kell, és le is fogunk dönteni. 

Hegedűs Nóra

Attrakciók

Kötéltánc 

A fénysugarak élessé válnak és forognak, pörögnek, majd egyre jobban kicsavarnak. Színes határozatlanság dolgozik bennem. Izzaszt a tömeg tekintete. Állandóan félek, akárhány év, akárhány mutatvány. Ha nem szorongok valamin, talán nem is élek. Két szilárd pont közt kifeszített kötél. Igazából sosem volt egyensúlyérzékem. „Csak menj egyenesen és nézz előrefelé!” Azt mondják, ez is olyan, mint a bicózás, sose felejted el. És mi van, ha sose tanultam meg? Leléptem. 

Bűvész

Gyerekkoromban volt egy rövid bűvész korszakom. Szerettem, ha figyelnek rám és azt, amikor egy pillanatra mindenkit lenyűgözök a tudásommal. Ugyanakkor utáltam, hogy az egész hazugságon alapszik, így rendszerint elárultam a mutatvány lényegét. A teljes illúzióhoz hazugságok és titkok kellenek.  Így lesz introvertált emberből extrovertált. A színes madzagok így kerülnek elő a legszürkébb egyéniségből. Ha akkor figyelsz, amikor én szeretném, elhiszed, hogy tökéletes vagyok. Nagyon jól eldugom azt, ami nem kerülhet a szemed elé. Mikrotrükkök sokasága hiteti majd el veled közelről és távolról, hogy minden rendben van és érdemes nekem tapsolni. 

Zsonglőr

Persze dobd még hozzám azt, csak mert kettővel megy, jöhet a harmadik is. Nyilván a teher nem létezik és te sem követelsz tőlem sokat, hiszen ez a feladatom. A munkám az, hogy mosolyogjak akkor is, ha jön a következő buzogány. Nyilván mindig lehet több, hiszen én csak egy dobáló robot vagyok. Embertelen a gyorsaság és a mennyiség. Mintha homályosak lennének a kellékeim és elmosódnának az emberek. Nem látok már semmit és senkit, csak a buzogányt, a buzogányt, a buzogányt. 

Lengőtrapéz

Társfüggő mutatvány. Ettől féltem a legjobban, ejtettek már le többen is. Törések, zúzódások, túléltem. Kék-lila test. Ordítottak velem, hogy miért vagyok olyan béna, még ha ők is ejtettek le. Elhittem, hogy senkivel sem működhet. Baj lehet velem. Talán egyéniben még mutathatok attrakciókat. Régóta figyeltem őt. Másodpercnyi pontossággal magabiztosan hoz le minden mutatványt. Megbízható. Azt hiszem, csak vele ugranék. Küzdöttem érte, meggyőztem. Szorosan fogja a kezem, még ha a világ éppen fejjel lefelé is van. Repülünk. Érkezünk. Összenézünk. Sikerült. 

Zsidró Dominik

Gótikázás

Villám szelte ketté a holdfényes eget. Egy felhő se takarta a fényjátékot. Csak azok, amelyek ízlésesen, esztétikusan tudtak átosonni a Hold előtt. Farkasüvöltés, aauuuuuuu. Vagy tán nem is farkas? Nem, ez nagyobb. Egy nagyobb farkas. 

A magányos torony ablakából gyertyafény sziluett rajzolódik ki. Vagyis egy nőé, nem a gyertyáé. A magányos torony legfelső ablakában volt egy nő. Aki ott volt. Már régóta. 

Fehér lovon egy fiatalember öreg lélekkel, bandukol céltalan. Messziről látja magányos torony ablakát. Abban a sziluettet, amit már megbeszéltünk, hogy egy nő.

Óvatos galoppba kezd. Hollószínű hajába varjak ragadnak. Mire a torony kapujához ér, a szívét egy fa deszka alá helyezi biztonságból.

Hörpint egy nagyot az Amontilladójából, majd nekiveselkedik. 

Bekopog a ciklopszi fa ajtón. Néma csend honolt, csak a kopogás morajlott tovább. Szóval mégse honolt itt a csend. Oh, de hirtelen, mit hall főszereplőnk, ajtózörrenést. Egy vörös álarc áll előtte. 

Lépjen be, int nem létező kezével. 

Hosszú, sötét lépcső vezet felfelé, lefelé pedig egy öko-brutalista stílusú kút helyezkedik el. Nyári kánikulában ideális. Családi leruccanásra pedig kifejezetten ajánljuk. 

A meredek, töredezett lépcsőfokokat, hogy megkerülje főhősünk, ingát vett és azzal húzta fel magát a legmagányosabb torony legmagasabb ablakába.

Bátor hősünk megigazította ruháját, majd benyitott a sziluettes, ablakos szobába.

Bent ült a hercegnő, fekete gyertyák ölelésében. Vámpírszárnyas tükör előtt. Koponyapohárból szörpölte a Chiantit.

Lábkörmei feketére festve, neccharisnya keretezett. Vastag combok vezetik a szemet. Miniszoknya alól vámpíros bugyi villan. 

Pőrén hagyott köldökében ametiszt fénylik. 

Type O Negative pólója alján meztelen mellének alja kandikált ki. Hollófekete haja zuhatagként hullott vállára. Füstös sminkje mögött smaragdzöld szemek bújtak. Fekete ajkán három szó csüngött.

-Kiverjem a lábammal?

Zboray Kristóf Vencel

Itt sincs

Kisétálok a kávézó ajtaján, épp fekszem egy fa mellett a téren, tárt karokkal, pólóban és nadrágban, elrohannak mellettem mérges neonfények, leheletnyi autók, itt sincs.

–Te, itt van?

– Hát de bazmeg, nem tudsz semmit?

– Eszünk valamit?

– Vegán hambi nyitva van.

– Tudod, a Sárga Király, az olyan olvasmányosan az.

– Dehogyis, a light novel az irodalom.

– Najó, tényleg egyik sem.

Ide szerencsére soha nem jött volna.

Találtam egy húszforintost az utcán, és annak követtem a nyomait, amíg be nem tévedtem egy múzeumba. Igazán jól mozgott a rúddal, és bár az arca nem volt olyan szép, a testével jól bánt, ha mások nem is. A mise végén nem kértem a testből, mert már rég gyóntam, kevés jó szónoklatot hallottam az elmúlt időben, de aztán megbeszéltük a pappal és Istennel, hogy sajnos ők sem látták, és nem a templomban lesz.

Bolyongva tántorogtam végig a lakótelepi folyosókon, és ahogy elöntött a víz, beugrottam egy kapualjba, ahol éppen hányt valaki. Egészen kellemesen elbeszélgettünk, fogtam a haját, hogy szegény ne hányja össze magát, de aztán visszaraktam a szájába mereven, és még mélyebbre toltam. Akkor végre lehányt, én pedig elélveztem. Itt se lesz.

A WC-n ülve görgettem végig a hírfolyamom, többet már nem akartam olvasni, de mégis kinek van erre ideje? Végignéztem egy videót, amiben három középkorú férfi fejtegette, hogy melyik politikusunk a legbaszhatóbb. Én nem értettem ezzel egyet, lekicsinylőnek gondoltam, és hevesen tiltakozva vertem agyon egy vastag fekete könyvvel. Becsuktam, és önelégülten somolyogva konstatáltam, hogy a kortárs irodalom még mindig kurvaszar. Valószínűleg nem értett egyet, mert nem jött el.

Végül megtaláltam. Egyedül sírdogált a Tescóban és keresgélt engem, azt mondta, napok óta, pedig csak fél óra telt el. Végignéztük, ahogy egy gyerek elveszti a kedvenc játékát, de a szülei nem foglalkoztak vele, mert már úgyis sír mióta. Megöleltem, és megcsókoltam a homlokát, elrévedve néztem a karikás arcát.

Leczo Bence: Felvidéken született, jelenleg Budapesten él. Dolgozott hírszerkesztőként és tördelőként is, most kulturális újságíró. Első kötete 2021-ben jelent meg A falu összes férfija címmel.

Hegedűs Nóra: 1991-ben születettem Tatán és jelenleg Budapesten élek. Képzettségem alapján közgazdász vagyok, és informatikai Service Desk Trainerként dolgozom angol és német nyelven. A Háttérzaj írókör névadója vagyok és a zine szerkesztőjeként tevékenykedek. Ezen kívül a kollektíva rendezvényszervezőjeként és a rádióadás társszerkesztőjeként is hozzáteszek a csapatmunkához. Főként a Háttérzajban publikáltam, de megjelentek írásaim az Apokrif Online felületén, a nowmagazin.hu-n valamint a Hisztéria, Mimóza és a Skizodroid zinekben. Írásaim társadalmi témákat érintenek, főként feminista prózák, de több terápiás és pszichológiai tematikájú rövid írásom is van. Fontosnak tartom a független kulturális szerveződést, a zine-kultúrát és a kortárs irodalomról való párbeszéd elindítását.

Zsidró Dominik: Budapesten születtem és itt is alkotok, valószínűleg itt is halok meg, amilyen kalandos az életem. Főleg költészettel foglalkozok, kedvenceim az erotikus malac versek. Szerintem az irodalomnak főleg szórakoztatnia kell, és utána tud csak oktatni. Egyébként meg tök mindegy, mindenki olvasson azt, ami tetszik neki.

Gere Sára Dominika: Budapesten született 1997-ben. A Háttérzaj irodalmi körnek 2016-os alakulása óta aktív tagja, elsősorban verseket ír. A Háttérzaj workshopok a személyes kedvencei, ahol a résztvevőkkel kollázsokat készítenek nem csak versekhez, hanem aktuális társadalmi problémákhoz vagy épp személyes élményekhez kapcsolódóan. Alkalomadtán a Lahmacun rádióadásaiban is hallani. Az írást elsősorban terápiás jelleggel űzi, írásait a Háttérzaj zinekben publikálja.

Alapszakos diplomáját az ELTE BTK magyar szakán szerezte irodalomtudomány specializáción, tanulmányait idén a BME Kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán zárta.

Zboray Kristóf Vencel: "Utálom az irodalmat és a zene is szar." – 2015

Fehér Enikő: 1997-ben született Tatabányán. Verset és prózát is ír, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza, disszertációjának témája a magyar fanzine. Írásai jelentek már meg többek között az Élet és irodalom, Hévíz, Tiszatáj folyóiratokban és a Litera oldalán. A Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja, rádióműsorának vezetője. Meghalni ráér.

A szövegek eredetileg az Underground lapszámban jelentek meg.