Gergely Anna Jázmin

Huszonnyolc

I. 

A nyakam megváltozott.

Vékonyabb lett.

Van rajta néhány új vonal

vízszintesen és bal oldalon

egy anyajegy, amit egy pár

pillanatra kullancsnak hittem.

Régebben nem féltem tőlük.

Azt mondta valaki,

hogy a sejtjeink

kábé hét év alatt

teljesen kicserélődnek.

Ez azt jelentené, hogy

a testemből semmi sem

marad ugyanaz.

Lényegében teljesen

más vagyok, mint voltam,

csak hasonló formában.

Valami huszonnyolc éve megírt

program szerint folyamatosan

újratermelem magam.

Mindig kicsit ráncosabban.

Emlékszem rá,

mikor attól féltem, hogy

én sosem fogok tudni

felnőttnek lenni.

Eltartani magam,

munkába sietni, egyedül

vigyázni a gyerekekre.

Egyedül élni, egyedül aludni.

II. 

A kezemmel találkozom a legtöbbször.

Mindig tesz valamit – valahová.

Rendíthetetlenül pakol, rendet rak.

Ahol már rend van, átrendezi.

Folyamatosan kutat valami után,

vagy ír. Nyomokat hagy.

A nagynéném, Rita,

mikor kicsi voltam,

gondoskodva

a kezébe helyezte és

mosolygott rajta.

Rendszeresen rácsodálkozott,

milyen apró és puha.

És mégis arányaiban

nagy és húsos.

(Ilyenkor úgy éreztem,

ő tudja rólam a legtöbbet.

Hogy ő figyel a legjobban.)

A testvéreim nevettek,

mikor ökölbe szorítottam.

Azt mondták, nem tudom,

hogyan kell és kérték,

hogy csináljam újra.

Mindig csak nevetni akartunk.

Hát újra csináltam.

Ahol a csontjaik a bőr alól

hegyekként emelkedtek ki,

ott az enyémek

csak apró dombok voltak.

Minden alkalommal

azt a húst keresem rajta.

Ami olyan gondosan elfedte

a törekénységét, betakarta.

Apránként fogy el.

Az ujjaim megnyúltak és

kicsit görbék lettek.

Most szorítás nélkül is

látom a csontokat.

Bár a tenyerem széles maradt,

ha elsőre kell letekerni egy kupakot,

inkább átadom másnak.

Ha kézfogásnál erősen markolják

a kezem, megjegyzem.

Nagyobbra nőtt,

mint általában más lányoké.

Viccesen össze szoktam

mérni az övékkel.

Hátha valakiében az enyém

tűnik majd kicsinek.

A nővérem az egyetlen,

akinek éppen ekkora.

És most már a húgom.

III.

Számot kéne vetni.

Huszonnyolc év

egyszerre azt jelenti,

hogy a Föld már tízezer-

kétszázhuszonhétszer

körbefordult

a tengelye körül,

és azt, hogy én a légköréből

pontosan négyszer

újratermeltem magam.

Ha minden évben

tizenkét centit nő a hajam,

most három méter

harminchat lenne.

Az előbb fogtam egy ollót

és újabb nyolcat

levágtam belőle.

Nem mernék többet.

Így is megijedek,

hogy talán túl rövid,

és valamit

már megint elveszítek,

ami aztán hiányozhat.

Belekapaszkodom.

Mint a számokba.

Aztán elképzelem,

hogy az egészet eltüntetem,

és mikor megsimogatom

a kopasz fejem, 

akkor is én leszek ott.

Amíg ebben

bizonytalan vagyok,

nem tudom megtenni.

A szépségembe is

belekapaszkodtam.

Félek elveszíteni.

IV.

Sötétszőke, fiatal nő,

zöldes szemekkel.

A bőre bársonyos.

Mikor kreolra barnul,

kontrasztként a hajában

szénához hasonlóvá fakul

néhány tincs.

A legfrissebb adatok alapján

testtömegindexe

huszonegy egész ötvenöt század,

tehát éppen a normál tartomány

mértani közepén helyezkedik el,

nőgyógyásza szerint “mintadarab”.

(Nem is tudja,

milyen munka van benne,

hogy ebben is kifogástalan legyen.)

“Közepesen fejlett és táplált

fiatal, jó általános állapotú nőbeteg.

Érdes alaplégzés, crepitatio,

pangás nem hallható.

Ritmusos, kellően ékelt

szívhangok.

Has, mellkas szintjében

puha, betapintható.

Éber, orientált,

tudata tiszta.

Diagnózis: szívritmuszavar.”

V.

Múlt héten,

azt hiszem, talán

megsértettek.

Azt mondta valaki,

- akit közelebb engedtem,

mint általában másokat -,

hogy szerinte

nem vagyok jól.

Én meg azt hittem,

ő nincs. Nevettem rajta.

Igazságtalan.

Azóta gondolkodom,

ezt hogyan kell érteni.

Alattomosan bekúszik

a pillanatok zárt ajtaján

alulról, és rám olvas,

vagy megkérdezi: “Hogy vagy?”

Félek, hogy igaza van.

Hogy lehet, hogy én

nem vagyok jól.

Bár nem hiszek benne,

hogy van ilyen.

Hogy azt, amim éppen van

és amennyi, a ” jól”-ban

és a “rosszul”-ban mérik.

Ha igazán hinném,

hogy nincs igaza,

és hogy nekem van,

mert én ismerem magam,

és hogy épp ezért

nem is számít, mit gondol,

és egyébként sincs már sehol,

nem is volt és nem is lesz,

az már azt jelentené,

hogy jól vagyok?

Számít.

A francba is.

Talán, mert épp

semmiben sem hiszek.

Vagy nem eléggé.

Pedig szoktam.

Talán ezt is

az előző sejtjeim

zsebében hagytam,

amik azóta

fogalmam sincs

hova tűntek,

mikor ezek az újak

lettek a helyükön,

amikkel csak most ismerkedem.

Akkor nem vagyok jól.

Nem is tudtam.

Hát akkor?

Mit tudom én.

Akkor csak hagyom magam

így forogni körbe a Nappal.

Felébredni minden nap reggel,

és este megkérni magam,

hogy most már aludjak el.

Gondolkodom azon,

ki van jól körülöttem.

Hátha mellé állhatok,

és egy könyvvel a fejemen

hozzámérhetem magam.

Vagy megkérdezném tőle,

szerinte én jól vagyok-e.

Vagy, hogy ő rosszul. 

VI.

Azt hiszem,

a lelkem,

még ha valamiféle

sejtekből is áll,

nem cserélődik ki

az évekkel.

Mint a fa, kérgesedik.

Rétegeket növeszt magára.

Egyre nehezebb meglátni

az első vékonyka ágat,

ami volt,

vagy a magot középen,

ami azóta is

ragaszkodik hozzá,

hogy ugyanaz legyen.

Ha alma volt,

alma marad.

Ha megbetegszik,

nem hoz gyümölcsöt.

De amíg él, egy következő

nyáron újra teremhet.

Vizsgálhatjuk,

bár igazán nem hiszem,

hogy megtudom,

mitől lett beteg,

és hogy majd

mi gyógyítja meg.

Gergely Anna Jázmin 1996 nyarán született Szombathelyen hat testvér közül negyedikként. Jelenleg egy Budapest környéki új alternatív iskolában művészettanár. Drámapedagógiával, vizuális kultúrával és zenével foglalkozik. “Ha a művészet ágakra tagolódik, igazán a fa érdekel, amiből kinőnek.” Az írás 10 éve elsődleges kifejezőeszköze a hétköznapokban. “A szövegeken gondolkodom. Hogy miről is szólnak. Talán csak arról, amiről én hallgatok.” Nemrég jutott eszébe, hogy verseit nagymamája asztali gépénél messzebbre küldje.