top of page

Kovács Ádám

Heimweh

 

A nagynéni senkinek sem szólt róla, hogy el akar menni. Eleinte az öltözködésén vettünk észre valami szokatlant. Mintha kizárólag a nagymama régi ruháit hordta volna. Ez már önmagában is aggodalomra adott okot, de az igazi furcsaság csak ezután jött.

      Egyik nap egy régi magyar filmet néztünk a moziban Ágotával, valami vígjátékot az ezerkilencszázharmincas évekből. A nagy bejelentés után sok ilyen került újra műsorra. Már hazafelé sétáltunk a filmről, mikor a barátnőm felkiáltott:

      „A molyirtó szaga! Az hiányzott a ruhákból!”

   Akkor már hetek óta Juci néni ruhái tartották izgalomban a családot. A színük, a szabásuk, vagy hogy ki melyik filmben látott utoljára hasonlót. Másnap a családi születésnapon veszekedés is lett belőle: Sára húgom állította, hogy egyértelműen a Hyppolit, a lakájban hordott ilyen kosztümöt a Schneiderné, Péter nagybátyánk pedig ordítva verte az asztalt, hogy márpedig ő igenis Tolnay Klárin látott ilyet a Meseautóban, és neki ne mondja a Sárika, mert egyébként sem ért semmit a filmekhez, ő viszont éppen akkor vette meg az újonnan kiadott 16K változatot. Apánk halkan, unottan szólt közbe, hogy ő igazán nem érti, miért kell több mint százéves filmeken így összekapni, miért nem a jövővel foglalkoznak.

      „Milyen jövő, Apukám?” kérdezte gúnyosan Sára, mire mindenki vihogni kezdett. El is terelődött volna a szó a nagynéni ruháiról, ha Ágota nem veti közbe, hogy miért nincsen a kosztümjeinek szekrény- vagy molyirtószaguk, ha tényleg olyan régi darabokat hord mostanában. Erre Péter nagybátyánk a homlokára csapott:

      „Hiszen ez az! Juci ruhái vadonatújak!”

    Így jöttünk rá, hogy a nagynéni több garnitúra elegáns kosztümöt varratott magának az egyik új női szabónál, ami a régi idők divatjára szakosodott. A kormány nagy bejelentése után jó pár ilyen üzlet nyílt a Nagykörúton.

      Juci néni az utolsó közös karácsonyon már a haját is máshogy hordta. Többen is szóvá tettük ezt aznap este, de mosolyogva leintett minket, „egy magamfajta vénlánynak is kellhet néha a változatosság”. Végül újévkor összehívott bennünket, és elmondta, a maradék éveit nem itt akarja leélni. Csatlakozik az elutazókhoz, és visszamegy. Ha igazak a hírek, júniusban indulnak, van még fél évünk, azt használjuk ki jól.

      Anyánk hónapokig próbálta lebeszélni erről. Lehet, hogy nem olyan lesz, mint amire gondol, hiszen ő is csak a családi történetekből ismerheti, milyen volt ott. Erre az volt a válasz, hogy ennél, ami most, itt van, minden jobb. Ezzel nem tudtunk vitatkozni, még ha más okból gondoltuk is így. Aztán anyánk azzal próbálkozott, hogy ott még nincsenek olyan jó orvosok, mint itt. A nagynéni erre is csak legyintett:

      „Marcsikám, valamikor mindenkinek meg kell halnia. Még nekem is. És egyébként sem lehet az olyan rossz, mint ahogy ti képzelitek.” Ezek után általában nem is lehetett vele igazán beszélni, mert csak a kiragasztott plakátok szövegeit mondta fel. Anyánk azzal nyugtatta magát, hogy Juci úgyis visszajöhet majd, ha baj lenne.

      Hiába volt az újonnan bevezetett nemzeti ünnep, a kapu persze nem készült el a Kormányzó Úr júniusi születésnapjára, sőt még ősz elején sem volt biztos, hogy egyáltalán felépül-e. Ezen már meg sem lepődtünk. Nem ez lett volna az első félbemaradt nagyberuházás: csak az utóbbi pár évben ott volt a Budapest-Belgrád-Szkopje mágnesvasút vagy a Debrecen-Hódmezővásárhely metró és a fiumei tengeralattjáró-bázist sem tudták felavatni a kiugrási kísérlet kilencvenedik évfordulóján.

      Aztán eljött a szeptember vége. Akkor már egy éve is volt, hogy a pesti utcákra először kikerültek az utazást hirdető plakátok. A maradék pár, szlovák szerverről üzemeltetett független lap jót élcelődött a késlekedésen. Októberben viszont beindultak az események. Az első hivatalos sajtótájékoztató után a vármegyei lapokban hirdetmények jelentek meg a jelentkezés menetéről. Nem hittünk a szemünknek. Többoldalas véleménycikkek kísérték őket, a cikkekben egy-egy kormánytag hosszan, ellentmondást nem tűrően fejtette ki, hogy ebben az új, modern Európában a magyaroknak már nem osztanak lapot és hogy az utazásban rejlik az ország egyetlen jövője. Később a véleménycikkeket interjúk váltották fel. Ezekben a projekten dolgozó tudósok adták elő lelkesen és részletekbe menően a majdani utazás menetét. Amikor azonban a riporterek a kapu működési mechanizmusáról, vagy az építési munkálatok előrehaladásáról kérdeztek, már csak homályos félmondatokra futotta. De a vezércikkek továbbra is egységesen hirdették a plakátokról már jól ismert szlogent: A jövő a múltban van!

      Novemberben megérkeztek a hivatalos tájékoztatók, a családi eseményeken másról sem volt szó. Juci néni lelkendezve foglalta össze a tájékoztató tartalmát. Még az apró betűs részt is elolvasta, erre többször felhívta a figyelmünket. Azt mondta, hogy nem a hagyományos értelemben vett időutazásról lesz szó. Mert képzeljük csak el, mit szólnának mondjuk a szlovákok, vagy tulajdonképpen bármilyen szomszédos ország lakói, ha egy jó kis alvás után másik országban kelnének fel. Egy szót sem hittünk az egészből, de mind egyetértően bólogattunk. Minden családtag tudta, hogy Juci nénit nem éri meg félbeszakítani, mert azzal többszörösére nyújtanánk az egyébként sem rövid mondandóját.

      „És persze az sem lenne szerencsés,” folytatta Juci, és anyánkra nézett, „hogyha mondjuk véletlenül megölném a saját anyánkat vagy a nagyapánkat, mert akkor lehet, hogy az egész család megszűnne létezni.” Anyánk erre szabályosan felháborodott. „Ez csak egy olyan gondolatkísérlet, Marcsikám. Csak nem hiszed rólam, hogy meg akarnám gyilkolni a mamát, vagy Laci papát?!” kérdezte színpadias felháborodással a nagynéni, aztán arról kezdett el magyarázni anyánknak, hogy amikor a kaput bekapcsolják, akkor egy párhuzamos univerzum fog keletkezni, aminek a kezdőpontja történetesen tényleg az ezerkilencszázharmincas év lesz, de ami ott történik majd, annak semmilyen hatása nem lesz a jelenre. Ezzel valamennyire sikerült megnyugtatnia anyánkat, de ő még akkor is furcsán nézett Jucira, amikor a süteményestálakat szedték le az asztalról.

      „Meg aztán mindig is össze akartam szedni egy rendes, udvarias, magyar katonatisztet. Ezek a régimódi úriemberek mára kivesztek…” bökte ki Juci néni az este végén álmodozó tekintettel, mire Péter bácsi egyszerűen csak elvette előle a borosüveget.

      „De hát itt arról szó sincs, hogy a kapu megfiatalítana bárkit…” nézett fel értetlen tekintettel unokaöcsénk az időközben megkaparintott brosúrából. Gyorsan lepisszegtük, mielőtt folytathatta volna.

      Végül a nagynéni a hónap végén körbetelefonált, hogy megjött az értesítő: Szent Miklós napján végre utaznak. Az utazás előtti este az egész család összegyűlt nála egy utolsó, közös vacsorára. Még almás rétest is sütött, amit csak kivételes alkalmakkor szokott. Másnap korán reggel együtt indultunk Ópusztaszerre. Több ellenőrzőponton keresztül jutottunk el a hangárszerű fogadócsarnokig. Kicsit mindenkinek könnyes volt a szeme, amikor Juci néni integetve eltűnt az indulócsarnokba vezető folyosón. Jegyet már nem kaptunk, a környéken pedig minden szálloda megtelt, ezért nem tehettünk mást, mint hogy hazamegyünk, és otthonról nézzük a közvetítést.

      Mire otthon bekapcsoltuk a tévét, már elkezdődött a buszok bevonulása, közben végig katonazenekar játszott. Egy másik kamera a miniszterelnököt és a kormánytagokat mutatta. Díszmagyarban, mindenféle zsinórokkal átkötött prémekbe öltözve integettek a több száz, csak erre a célra legyártott, korhű busznak. Még egy részt is elkülönítettek és lebetonoztak a terméketlen pusztából, ez volt a felvonulótér. Újabb vágás, és a színpad mellett röviden látni lehetett magát a kaput is, rajta keresztül pedig egy másik, szokatlanul zöld alföldi tájat. A következő képen a kamera a tér köré épített amfiteátrumot pásztázta, a nézők integettek, sokan sírtak. Anyánk is újból elsírta magát a tévé előtt.

      „Te legalább ingyen sírhatsz itthon, nem, mint az a sok hülye ott kint” próbálta oldani a hangulatot Péter nagybátyánk, de apánk pillantására inkább elhallgatott.

      Már bőven befejeztük a vacsorát, az almás rétes legkisebb morzsáit is eltüntettük a tepsiből, amikorra az utolsó busz átment a kapun. Ekkor a tévé hangszóróiból morajlás hallatszott.

      „Arról nem volt szó, hogy tűzijáték is lesz” nézett oda Sára a képernyőre. Az egész amfiteátrumot felölelő nagytotál közepén, a távolban alig látszott a kapu, de mintha szikrák pattogtak volna ki belőle. Aztán a morajlás egy pillanatra abbamaradt, és egy valóságos fényrobbanás követte. Sípolás, adásszünet.

      A következő években sok elmélet született arról, hogy mi is történt. Az erre alakult vizsgálóbizottság megállapította, hogy a kapu meghibásodását a tervezés és a kivitelezésnél használt rossz minőségű anyagok együttesen okozták. Ezt jó páran azóta sem hiszik el, és valamilyen összeesküvést sejtenek az egész mögött. Az mindenesetre tényleg gyanús, hogy a kormánynak és a teljes katonazenekarnak is egyszerűen nyoma veszett a balesetben. Persze az is igaz, hogy ők voltak a legközelebb a robbanáshoz. Akárhogy is volt, a kaput azóta senki sem próbálta meg újraindítani, pár évvel ezelőtt el is bontották. Úgy néz ki, abban azért mindenki egyetért, hogy jobb ez így. Mi is csak azt sajnáljuk kicsit, hogy Juci néni a receptes füzetét is magával vitte, és azóta sem tudunk olyan finom rétest sütni.

      Pedig igazán megpróbáltuk.









Kovács Ádám: 1992-ben született Budapesten, Martonvásáron nőtt fel. Közgazdászként végzett, kreatív szépírást tanult, projektmenedzserként dolgozik. Novelláit, zenei beszámolóit az Apokrif, a KULTer és a FÉLonline közölte. Jelenleg első kötetén, egy novellaregényen dolgozik.

0 comments

Recent Posts

See All

Comments


hélóóó.png
bottom of page