Szamosvári Bence

Egymásban önmagunk

MAZE - Affair Vol. I.//Grandio Jungle Bar & Grill//2020. 10. 31.

„A káosznak vagy az őrületnek […] útvesztőjében – amit átvitten akár nevezhetünk életnek is -, az embert saját gondolati, érzelmi és cselekedeti létének zavarai tartják fogva.”[1] Kitesz magáért az őszeste, de esélye sincs nyomorúságosnak lenni mellettem.

Most, hogy Rozner Anita kilibben üdvözölni, semmi baj nincs, vele egy térben nem lehet. De már megy is vissza, kihuny utolsó szentjánoslábnyoma, és persze jön minden csőstül, vagyis inkább nincs semmi. Leperegnek rólam a benyomások, minden sekély. De nem nagy mutatvány, állok a privát zsákutcámban.

„Az útvesztő […] sokkal több járható utat és több lehetőséget, célt foglal magába”, duruzsolják felém, sőt talán nekem. Így is rutinos örökkévalóságba telik felfognom, hogy minden zsákutcának van egy nyitott vége. Ez egy bárba torkollik, a MAZE bemutatkozó estjére. Hunyorogva követem a még pislákoló lábnyomokat. Nyitom az ajtót vagy nyitják, nézd csak, rám várnak, puff, felpofoz a kis helyre szorult tömeges impresszió, ceruzacsík és pasztellspirál és füstkékség és pozsgapirosság és foltok és firkák és árnyalatok, köztük egy-egy fejét felvető név, Bodor Regina és Bodor Dezső Patrik és Farag Amina és Onozó Csenge és Ódor Jennifer Éva és Szurkos Boglárka, és vázlatok és főművek és… Végre! Szék.

Migrénnap ez is, elfüggönyözöm a szemem – hiába. A vonuló képek csábból csömörbe torkollnak; nem együtt sokak, egyedül vagyok kevés. De nem sokáig főhetek levemben, kedves karok húzzák közel a székem. Náluk „ismétlődően visszatér a valamihez való tartozás fontossága”, fejebúbomig a közepébe vonnak. Megnyitjuk az estet. Kizárjuk belőle az őszt (az udvarról az ablaknak nyomja az orrát és csúf pofákat vág, de nem félünk). Sőt mihelyst testet ölt köztünk a hiány, kilökjük azt is mellé. Végre van hely a mélységnek, kerestük már egy ideje. Kellett, hogy idekószáljunk zsákutcáinkból. Hiába minden útvesztés, ha közös sarkokban találkozhatunk.

Ódor Jennifer Éva animált háterre kúszik figyelő pupillánkba. Czutor Győző felolvas, csupa vérmes, fűtött teatralitás, de tengermélyről. Rozner Anita szavai csipkefüggöny és puha vízesés mögül lejtenek elő, a konok bárzajban nem mind kivehető, de egytől egyig rezonál. Balogh Rebeka Valéria kiénekli a magában megtalált étert, hangja jég és rajta fény. Fazekas Lili gitárral viteti dalát, mely szomorú, mint a szépség, szép, mint a szomorúság. „Mindannyian más-más alkotói módszert, eszközt használnak”, de összeáll.

Az öndicséret büdös lenne, ezért is hagyják képükre-szövegükre-dallamukra, hogy magukért beszéljenek. Zabolátlan hegyi levegő mos át, abból a magasból, ahol állnak. Állnak, felemelnek – „egymás segítésében megtalálják önmagukat”. Kiemelt kitűzésük a bevonás, az együttműködésre hívás, és célt is érnek vele, micsoda célt! „Többféle művészeti ág kifejezőeszközei keverednek”, de ez már az együtt-lét újra megtalált rítusa. Elmosódik a sosevolt határ előadó és befogadó között, több valahavolt néző feláll és szaval ízesen, ez más, ez több, nem félünk az ősztől, nem félek az ősztől, főjön szét saját levében. Végre beengedtem: ölébe ültet, hajammal játszik a százszínű impresszió. Körbenézek, látom a szíveken, hogy egy ritmust hordanak, egyet százféleképpen.

Télreggel.

A hideg a paplan alá mászik, álomtalanra rugdossa a szemem. Hetek óta négy fal, sehol egy nyitott vég. Hajt a vágy, hogy sárgának érezzem a mézet – még egy percig, aztán úgyis visszaalszom magamban. A fülem szentjánosszavak foszlányát őrzi. A tenyerem zsong; tudja, valami fontosat tartott, de nem emlékszik, mit.

[1] Az idézetek Rozner Anita az estre írt szövegéből származnak, amelyben elemzi az útvesztő-motívumot és bemutatja a MAZE-közösséget.