Pászti-Lénárt Flóra

Hármas Ciklus

Megnyitom az Instagramot, ahol Emmát is megtaláltam. Nemrég rakott ki a sztorijába egy videót a Jelenlétem evidens kiállítás egyik tárlatvezetéséről, ami az anyaság valós, de gyakran elbagatellizált élményeiről szól, megkérdőjelezve a jelenlegi politikai diskurzus jó anya mítoszát: az anyaság csodálatos. Oltai Kata feminista kurátorként a mítosz hivatalossá tétele óta igyekszik ezt lebontani különböző művészekkel. Ezek a műalkotások olyan tapasztalatokat gyűjtenek össze és tesznek láthatóvá, ahol az anyaság nem a nagybetűs önmegvalósítás, hanem a személyiség ideiglenes felszámolása is egyben.

Ezentúl egy harmadik szerepben kell helytállnod, és ahogy az otthoni láthatatlan munkáért, ezért sem kapsz társadalmi elismerést. Viszont a képeken a megszokottan patetikus, szenvedő hangvétel helyett –hogy veszteségként és krízisként jelenik meg az életváltás – egy őszinte vallomás jelenik megérzések ellentmondásairól. Léteznek olyan narratívák, ahol az anyasággal együtt hatványozottan megnő az érzelmi munka és a házimunka, mindezért pedig sem pénzbeli, sem rendszerbeli elismerés nem jár. A posztkapitalizmus alapvetőnek és szükségesnek tartja, hogy látszategyenlőséget tartson fenn a nemek között. De még mindig a nő végez arányban több házimunkát, gyerekei születésével pedig egy időre kénytelen feladni önmagát, és láthatatlanná válni.

A Jelenlétem evidens kiállításán fontos munkák kerültek a Deák Erika Galéria falára. Mégis hiányoltam Szabó Emma képeit. Hiszen a Jelenlétem evidens annyiban fontos kiállítás és igaz tapasztalat, hogy az identitás átrendeződéséről szól. Megszületik egy gyermek, neked pedig újra kell tanulnod magad. A környezeted csak azt veszi természetesnek, hogy neked ezentúl anyának kell lenned, és a gyerekeid fejlődését kell szolgálnod. Akik viszont az anyaság korai szakaszában vállalják a másik énjüket, szembenéznek a két identitás konfliktusával: a szabadszellemű, művészetének élő lány versus a minta-anya konzervatív képével. Ilyesmi történt Emmával is, aki két felnövés-történetet dokumentál: saját és gyerekei felnövéstörténetét. Ezek egyidejű bemutatása talán azért nem fért bele Oltai Kata kritikai feminista szempontrendszerébe, mert a képek szakítanak egy olyan demonstratív kiállás kényszerével is, ami érzésem szerint a kritikai nézőpontú munkáknak is többször sajátja.

Emma képei nem csak intellektuálisan felszabadítóak, hanem érzelmileg is. Rengeteg bennük a játék és az abszurd humor. Az bennük az érdekes, hogy egy fiatal anya, aki fotóművész is, hogyan talál magának médiumot a traumák feldolgozására, miközben végig humoros és laza tud maradni. Üzenve, hogy nem eleve elrendelt a strukturális elnyomás, nem automatikusan sajátítjuk át a szűkebb, hazai társadalmunk konzervatív, patriarchális elképzeléseit az anyasággal kapcsolatban.

Már azelőtt vákuumba szívtak Emma képei, elmentette őket az agyam, hogy egyáltalán tudtam volna, mivel jár a gyerekvállalás. Azt tudtam, hogy a közép-kelet európai térségben erősebben hatnak a patriarchális rendszer elnyomó mechanizmusai, ami egy szerepbe próbálja a nőket belekényszeríteni. Ezért sokáig kritikaiságom bizonyítékának tartottam, hogy én soha nem leszek anya, rajtam nem követnek el szülészeti erőszakot, inkább örökbe fogadok egy gyereket. Akkor még nem volt világos, hogy hónapokkal később mekkora jelentősége lesz az anyaságnak, hogy ezzel a szóval keringek a hétköznapokban, és ő körülöttem.

Megnyitottam az Instagramot, ahol Emmát is megtaláltam. A kortárs viszonyok lehetővé teszik, hogy olyan információk birtokába jussunk, amikről az idősebb generáció nőtagjainak fogalma sem volt. Már nem kell életed végéig várnod egy orgazmusra, mert azt sem tudtad, hogy magadhoz nyúlhatsz. Nem kell harmincéves korodig várni, hogy a női testet övező tabukat valaki ledöntse helyetted, hanem már a hírközlő médiában is megjelenik a menstruációval kapcsolatos diskurzus. Ezek nem gejl dolgok és nem nőügyek. Megvan az a privilégiumod hogy választhatsz, nem kell feltétlenül azt hallgatnod, hogy az anyaság csodálatos. Meg a szülés is, persze. Aztán a kórházban szembesülsz azzal, hogy a kórházi protokoll erőszakot is elkövethet rajtad.

Aki ezekről nem tud, az most valószínűleg megszüli a gyerekét, hogy nem is akarta, de külső nyomás kényszerítette. Vagy akarta, de nem tudja, hogy a szülészeti erőszak után jöhet a szülés utáni depresszió. Emma képei nem kerültek be a Jelenlétem evidens kiállításra, pedig arról is kéne beszélni, hogyan dolgozzuk fel ezeket a traumákat, nem csak, hogy milyen szupererős nők vagyunk, akiknek van ideje művészeti eszközökkel reflektálni az anyaságukra. Emma úgy dolgozza fel a hétköznapjait a képeken, hogy te is belekerülsz. Szerintem nagyon vagány felvállalni, hogy az anyaság abszurd.

Maradj szerény, és tűrd a szenvedést. Viseld a fájdalmat. De mégis, milyen csodálatos a női test, hogy ennyi fájdalom ellenére életet ad! Ilyen és ehhez hasonló mondatok állnak egy emlékkönyvben, lányok írták egymásnak a huszadik században!

Az emlékkönyvben szereplő szavak hatására kezdett Szombat Éva a női szexualitás felé fordulni. Közzétett egy hirdetést, amihez nőket keresett, és lefotózta őket a legintimebb környezetükben, szexjátékaikkal együtt. Ha valaki jobban utánajár, könnyen beazonosíthatja a szereplőket. A képeken legszexibb ruhájukban, vagy anyaszült meztelenül állnak, és nem tűnnek hisztérikusnak, hanem magukat és szexualitásukat vállaló nőknek. A WHO egyébként is az emberi jólét egyik kulcsaként határozza meg az egészséges szexuális életet, az orgazmust. A huszadik században elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen fotósorozat megjelenjen. Egyáltalán, a női orgazmus létezéséről jó, ha tudtak bármit. Leéltek úgy életeket, hogy szégyellték magukat, mert bűn volt a test felfedezése, szégyen, ha a vágyaidról kommunikáltál.

Még mindig, számomra is zavarba ejtő tud lenni egy ilyen sorozat, ahol szexjátékokkal pózolnak combfixekben, csipkés melltartóban, vagy ostorral a kezükben. Nekem nincs vibrátorom, se dildóm, és nem vonz annyira a szexet körülvevő izgalom, hogy ennyit körülményeskedjek rajta.

Sokáig azt sem tudtam, hogy szexi élvezni a szexet, márpedig akkor élvezed, ha kifejezed a vágyaid, és ezt sem tudtam sokáig, hogy nekem is szabad kérnem. És hogy az orgazmusig sem muszáj mindig eljutni.

Nekem a jó szex mellett az volt a vágyam, hogy kultúrát hozhassak az embereknek, lehetőleg olyat, ami izgalomba hozza őket, vagy meglepődnek rajta, és valamit éreznek is a hatására. Lehet úgy gyereket nevelni, hogy lazán veszed mert nem ez az elsődleges önmegvalósítási formád, és szabad úgy bemenni egy szexshopba, hogy nem kell megvárnod, amíg senki nincs az utcán közvetlen közelben. Felszabadító üzeneteket és képeket szeretnék, egy befogadó, szellemileg ösztönző közegben.

Ez a szöveg 2022 szeptember 16-án hangzott el a Nők! lapszámbemutató keretein belül.

A lapszámban szereplő fotóművészek: Szabó Emma, Szombat Éva.

(A borítóképen Szabó Emma képe látható)