Triebl Zsuzsanna

M3

Az okkersárga a kedvenc érzésem. Hegedűzene szól, ráncos kezek siklanak a húrok felett, kalap fekszik felfordítva a földön. Lábak dobognak a mozgólépcsőkön, először bordó Mary Jane-cipők, majd vászonból varrt 43-as méretű csónakok. Miért szaladtál el, kérdezi a fiú, megbeszéltük, hogy megvárjuk egymást.

Azért, mert nem bírtam, válaszolja a lány. A csontokkal nem volt semmi bajom, de amikor elővették a végtagokat… háromszor álltam a boncasztal fölé és mind a háromszor elájultam. Ugyan már, mondja a fiú, alig volt még néhány gyakorlatunk, megszokod majd. Később a nagy zajban megölelik egymást lassú és tétova mozdulatokkal, egy kissé feszengve. Máskor is láttam már ilyet. Az ilyen ölelés első ölelés. Beszélgetnek még egy darabig, majd rövidesen eltűnnek mind a ketten.

Lehetek kék is. Maszatos kis kezek markolnak bele a forró kürtőskalácsba, csak hogy azon nyomban elejtsék a falatot és ragadósak legyenek a ragyogó kristálycukortól. Lassan csillapítható sírásra gerjednek. Lehet, hogy hangos, de boldog könnyek ezek, mert van, aki türelemmel letörölgesse az ujjacskákat és szemrehányóan sóhajtozza, ő megmondta, hogy várni kell még.

Aztán ott vannak azok a megállók, ahol a színházhoz öltözött családok szállnak fel, mint ez az idősödő házaspár egyetemista gyerekeivel. Anya, ott kellett volna maradnunk gratulálni, suttogja a fiatal nő. Ő hívott meg minket az előadásra, még a jegyeket is ő szerezte, ez udvariatlanság volt. Apátoknak be kell vennie a gyógyszerét, hangzik az ellentmondást nem tűrő válasz, és ha lekéstük volna ezt a metrót, már nem értük volna el az utolsó buszt sem.

Semmi baj, mondja a fiatal férfi, már írtam is neki, hogy köszönjük az ülőhelyeket és gratuláltam az előadáshoz. Biztos megérti majd, miért kellett korábban elindulnunk. Erre a lány elfordul és jól látom, ahogy könnyek csordulnak le az arcán. Te csak ne játszd itt a nagyhalált, szól rá az anyja, csak azért akartál ottmaradni, hogy lecsaphasd annak a színésznőnek a kezéről. Ezekkel az emberekkel nem érdemes kezdeni, kislányom. Minden férfi alkoholista és minden nő kurva.

Sokan olvasnak telefonból és sokan olvasnak könyvből. Ha pörgetnek vagy lapoznak, még kevésbé vesznek rólam tudomást, de ez nem zavar, mert békés figyelem árad szét ilyenkor a homlokukon. Ott áll például az a külföldi pár, hatalmas hátizsák van a hátukon és a portugál verseimet olvasgatják. A nőnek fekete, göndör haja van, néha simít rajta egyet, mert egy tincset mindig az arcába hord a huzat. Amikor odatotyog hozzájuk egy néni, ibolyát és újságpapírt tukmálva, csak megrázzák a fejüket és elfordulnak a faltól. Eltűnnek, csak az ibolya marad itt és a csempe.

Ritka, de ez a férfi most már egy fél órája elüldögél velem. Bőven van időm megfigyelni zilált haját, foltos pulóverét, a borostát, ami az arca jobb oldalán barnább, a bal oldalán pedig őszebb. Cserepes szája szinte folyamatosan jár, de csak akkor vesznek róla tudomást az emberek, amikor ráüvölt egy nőre, hogy te picsa. Akkor aztán elküldik innen. Mások sem értik, mit beszél, de velem ellentétben őket nem is érdekli.

A gyerekek mindig csoportba verődve álldogálnak. Ha nagyon esik az eső, néha víz csepeg a peronomra. A macskák utaznak hordozóban és utaznak pórázon is. A fölöttem lévő pékségekből hétköznap reggel szállnak le a legédesebb és legkönnyedebb illatok.

Sokszor látok kutyát is, csellót, virágcsokrot, gördeszkát, neccharisnyát női lábon és a földön, öngyújtót, vizes és száraz esernyőket, kaktuszt, sílécet, elhagyott úszószemüveget, Martens-bakancsot. Alvó, nevető, fáradt és dühös embert. Fehér borítékot. Feketére száradt vért. Látok boldog és boldogtalan, felszáradó és magányos könnyeket. Olyan is van, hogy valaki megbotlik és olyan is van, hogy ugrik… de ezekről nem igazán szeretek beszélni.

Mindennek csak a megfigyelője lehetek, mert nem tudok az emberekhez szólni, és nem is szeretnek engem igazán. Négyen vagyunk összesen és harmadikként egészen fiatalnak számítok, mégis engem kedvelnek a legkevésbé. Messzire is szállítom őket, gyors is vagyok, de megöregedtem és ezt nem tudják megbocsátani. Panaszkodnak a melegre, a zajra, a piszokra és engem szidnak, mikor nem is én tehetek minderről. Néha bánt, ha sértegetnek és felháborít, ha összefirkálnak, de általában elszórakoztatnak annyira, hogy ne szenvedjek nagy szükséget semmiben.

Vannak helyek, ahol találkozhatok a többiekkel, innen tudom, hogy néhányan megújultak az elmúlt években. Irigylem is őket a szépségükért. Annyi reklámot láttam már fogfehérítésről (peroxid mentes!), karcsúsításról (naponta két szem, étkezés előtt), plasztikai sebészetről (kedvezményes konzultáció, Rózsadomb Klinika), leárazott fürdőruhákról (indul a nyár), naptejről, szandálról, rúzsról és ránctalanító krémről, hogy borzasztó izgatott lettem, amikor először kihallottam az utazók beszélgetéséből, hogy úgy döntöttek, engem is felújítanak. Már előre elképzelem a légkondit, a mozaikot, a villogó peront és a díszes lejárókat, az embereket a tiszta padokon ülve és a szelektív szemeteseket használva és a működő digitális órát lesve.

Meg fognak szeretni végre.

Triebl Zsuzsanna vagyok, 1997-ben születtem Budapesten. Korábban publikáltam a KULTer.hu-n és az Irodalomismeret folyóiratban. Vagyonomat napszemüvegekben és kötött pulóverekben tárolom.