Zarka Áron - JA Óda

Horváth Florencia

Kisiklás

Valahol középen indul el, nem lenne szabad. Hagyom magam, a pikkelyek úgysem az álmok, inkább a tisztánlátás partján rakódnak le. Mindent, amit elvisel a természet, le tudnék nyelni. Még a legvastagabb törzsű fák sem akadnának torkomon, talán a csipkebokor sértené kicsit a nyelőcsövemet, de megküzdenék vele. Persze egészben, ahogy kell, ahogy nem lehet tanítani. Nekem ne mondja senki, hogy rosszul csinálom. Mindig a kiindulópontnál vagyok. Középen, mint sziklák közt a völgy, mint szilvában a mag, mint a két szem között húzódó orr. Van, hogy meghajolnak az emberek, én vagyok ruhájukon a folt, azon a részen, ami leért a földre, ami onnan ragadt rájuk, visznek tovább. Hagyom magam, mint a csirkék a fejemben, mindig kapirgálnak a szemétdombon, de az agyamban nincsen gyémánt félkrajcár, csak csapcsöpögés. Nem tudom felszívni, nem lehet feltörölni. Ha lehet, bármiről beszélek, a koporsókról, a szemetesmadarakról, a télről, de nem tudok megszólalni.

Ami szétterjed vérkörömben, valójában egy molekuláira aprított kocka, nekem ilyen minden, aminek ezen a világon van neve. Templomépítésnél torony lennék, de az apró kockák addig bizsergetnének, míg az építők bele nem fáradnának, hogy minden egyes összedőlés után visszarakjanak. Ha gömbök lennének bennem, átgurulnék a hidakon és átugranék a vizesárkok felett, így csak billegni tudok.

Hagyom magam. Érzem a gőzölgést valahonnan középről, de jobb az ilyet figyelmen kívül hagyni. Ha levágják egy ló fejét, a szíve a helyén marad, a disznóé a kolbászban dobog tovább. Minden, ami az enyém, gombóccá áll össze, tele letört darabkákkal, ételmaradékkal és üvegszilánkokkal, aztán dagad és dagad és duzzad és duzzad, aztán szétfolyik. Elönti a beomlott tornyú templomot, elönti a temetőt, az összes csigaházat, aztán valahol a szemem sarkában buggyan ki. A lángok jobbak lennének, azok után nem marad, csak hamu, és ha minden hamu, nem tudom, mi minek a porhüvelye. De a víz, a víz rettenetes. Eláztatja a megörökölt Feltámadást meg a Cseresznyéskertet, tönkreteszi, lemossa lapjaikról az évtizedeket, de az alap, az egésznek magja megmarad, legyen mit sajnálni.

Az alagutakban el lehet hinni, hogy tényleg létezik sötét. Egyedül ott, az éjszakákban és a kórházi fájdalmakban nem. Az ember legnagyobb baja, hogy remélni képes, a szenteké pedig az, hogy segítenek benne. Kerék alá szorultam, ez még csak az első. Hosszú a vonat, sok fog még rajtam átfutni, a végét már nem érem el. Most már hagyom magam. Megragadni abban, ami az utasok bánatával együtt a legsúlyosabb teher. Nem baj, igyekszem nem fröcskölni annyira, a síneket meg úgyis lemossák.

Schillinger Gyöngyvér

Ez az egy

Itt ülök, nem tudom pontosan, hol, és nem tudom, hány órakor, ezt ismételgetem, hogy nem tudom, csend van, úgyhogy ki is mondom, büdös nagy csend, szinte hallom, hogy körülöttem perceg a szemét. Persze túlzás. Csillog a zsír a műanyag dobozokon. Csokis papír. De, de, zizeg. Ezen a domboldalon felmehetnék, meddig ér a szemét, valahol panaszt kéne tenni. Persze senki nincs, akinek panaszkodhatnék. Fogadóóra. Itt kérem a szemét. Lakossági jogok – van olyan?

Lent a csatornában csobog a víz, ezt csak most veszem észre. Van egy kis szél, meglebbenti a zsepiket, jobbra kutyaszar, megfagyott, szagok nincsenek, csak egy kis zizegés, meg csobogás, félig nyitott szem, ez az én szemem, védekezek a hideg ellen, védekezek, nem tudom, mióta. Kétezer-valahány van, persze, a lakosság még alszik. Hánykor kel a nap télen? Tél van, persze, a bőröm alatt maguktól reszketnek az izmok. Szoktatom a szívem.

Ha jönne valaki, mit mondanék? Áttrappolna az úton, eltűnne távol a havas tájban, ez itt akkor út? Az úton ülök? Szemben házak, senki nem mozog. Valami tilalom van, biztos, amiről nem tudok, azt akarják, hogy megijedjek. Paranoid. Egyszer azt álmodtam, hogy meghaltam, de éltem tovább. Valami kinőtt a fehér kövek közül, és az voltam én, mint a mesében. Egyszer fa is voltam, máj, tüdő, összehúzott kis szív, szivárvány. Szinte hallom – vizsgáltassa meg magát.

A kabátom zizeg, de jó, hogy vettem kabátot, ez megnyugtató, kabát, sál, ebből ki lehet indulni. Vagy felállok, az is valami, felállok, és akkor. És tényleg felállok, eldöntöm, és megcsinálom, itt állok, valami domb vagy út, mindegy, hajnal vagy napnyugta, legalábbis valamelyik. Elindulni, persze, ezt akarom, a mozgás az változás, egy szórólapon olvastam. A sejtek folyton mozognak, szuszog a szív, ezen valaki nevetett, hogy olyanokat tudok mondani. Gyerekkoromban vicces voltam, anyám nevetett, ez biztos. Nyitott szájjal, fogai fehér kövek, tündér nevetés.

Szilágyi Borka

ctrl+alt+del

Ha volna még tárhely képeknek és dokumentumoknak, biztosan elmenteném ezt az egyet valahova, de csak azért, hogy legyen mi emlékeztessen erre a konkrét üzemzavarra. Ha lenne tárhely, biztosan letöltenék még pár könyvet illegálisan, hogy legalább a szerotonin lehetősége ott legyen valami eldugott mappában, de lassítanának a felhalmozódott potenciálok, valamit fel kellene szabadítani.

Ha nem volna érdekütközés magamban a látó és a látott között, biztosan szívesebben nyitnám meg az emaileket, de tegnap hatszor kellett újraindulnom, hogy kapcsolódjak a hálózathoz, de nem jött új üzenet. Frissítem magam, de egyre kevesebb dolgot tudok egyszerre észben tartani. A hetedikről biztos jól működne a repülő üzemmód.

Éjszakára kettészakadok, egyik szemem az asztalon, másik az ágyon van lecsukva, túlmelegszünk. Másnap a billentyűk ugyanúgy nyílnak és zárulnak, köszörülni kell a hangszórókat és hideg vízzel megmosni a kamerát, valahonnan zene szól az apokalipszis alkalmára összeállított lejátszási listáról. Hibaüzenetek és korgó gyomor, de messze nem zártam még be elég ablakot ahhoz, hogy megérdemeljek bármit, szellőztetek.

Ha lenne tárhely, bizonyára könnyebben futhatna rajtam a világ. Ha lenne még tárhely, talán nem fagynék le, amikor a szerkesztő megpróbálja automatikusan menteni ezt az egyet valahova. Legalább ez megmaradna, ha megnyithatatlanul is, és lehetne végre valami az epubok, torrentek és avik között, amihez valóságos jogom van.

Oláh Péter

pajzs

Megmosom az arcom, a pórusaimon elefántok lassú léptekkel haladnak a nyakamig. Nézem a folyó vizet, de nem zárom el. Még szomjasak, még az arcomon ég a sivatag. Sikít a vonat, mennyi lehet az idő. Nincs itthon a család, nem tudom megkérdezni senkitől. Sajnálom, hogy némák a tárgyak, hogy nem beszélgetőpartnerek. Nem is értem, miért jár a felnövéssel együttesen a nyelvszűkölés, hogy nem tudunk mással, csak emberekkel beszélgetni. Nagy kár, pedig annyira beolvasnék ennek a melegszendvicssütőnek, hogy miért nem szól. Odaég a reggeli.

Sietnem kell, ma én nyitom ki az éttermet. Nem akarok rácsot rugdosó vendégekkel vitatkozni. Úgysem hinnék el nekem, hogy a nyitási időpont tájékoztató jellegű. Kidobom a megégett kenyérhéját, így is többet ettem, mint szoktam. Összekészülök, pénz, telefon, kulcsok, mehetünk. Még visszanézek a tükörre, furcsa a szemem. A pupillámban pajzs van, és át van szúrva, nem tudom, hogy ez a horoszkópban mit jelent, de majd megnézem bent az irodában. Ha rosszat jelent, az sem baj, mert a kolléganőm már úgyis elátkozott, mert várnia kellett. Különben is hol voltam, dolgozna.

Karcagi Ágnes

Gyakorlom Latinovits hangját

Felhívott. Mondta, hogy most lesz ez az izé, ez a tudom mi. Megkért, hogy mondjak már néhány szót, mégis, azért illene. Jó. De ezt a verset mondjam, mert megható. Ja, okés, akkor ezt mondom. De ne úgy, mint az a Latinovits. Azt nem szeretem. Én igen. Az mindegy, csak ne olyan legyen. Nincs is kedvem hozzá egyébként. Jó, meglesz. Letettem.

Szóval Óda. Nem megy. A szavak a számban ragadnak. Nem a dinnyés orbit miatt. Tehát itt ülök a csillámló sziklafalon. De nem olyan. Nem érzem. Hallgatok. Önmagamat meg Latinovitsot. Latinovits egyenlő József Attila. Tudom, ez nem így van, de azért mégis legyen igaza annak a leértékelt Channel parfümtől bűzlő múzeumi tárlatvezetőnek. Kis szerencse, nagy öröm. Amikor ahhoz a részhez érek, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek, ott fáj. Nagyon fáj. A tegnapi csend, a mai zaj, a holnap kiszámíthatatlansága. Hangos lesz-e, vagy halk? Mire készüljek? Ezt a részt majd nem fogom szépen mondani. Próbálom úgy, mint ő. Azonosulok. Igazából még van egy hetem. De ott majd sokan lesznek. Ott lesz egy rakás ember, akik majd érdeklődést színlelnek. Én majd mondom. Úgy, ahogy Latinovits. Nehéz úgy. József Attila se tudta úgy, nehogy azt hidd. Ezekben a szavakban a legnehezebb az, hogy kimondhatatlanok. Kimondhatatlanul mélyek. Pár hónapja koronás lettem. Voltam az is. Többek között. Azt mondták emlékeznek a sejtjeim majd, nyugodjak meg. Minden sejtem törekszik arra, hogy emlékezzen és kimondja: „pillantásod metsz és alakít”. Azt hiszed megy? Te nem vagy vírus. Te, aki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondorlatos magányt, s a mindenséget. Most már utánzom ezt az embert. Nincs mit tenni. Saját hang? Nincs az még ilyenkor. Legalábbis szerinte. Mondjuk szerinte az se volt jó, ahogy Latinovits mondta. Szóval mindegy. Amúgy már jól megy. Begyakoroltam a hangját.

Aztán kedden nem tudtam elmondani. Bennmaradt minden. Bárcsak egyszer egy részeg este sikerülne így! De nem azért nem tudtam, mert az Anna telefonozott. Nem zavart, hogy nem figyel. Nem voltam József Attila. Se Latinovits. Azt tudtam, ki nem vagyok, de azt nem, hogy ki vagyok. Csak neked suttogtam a mikrofonba. Úgy, hogy senki se hallja. Ahol én fekszem, az az ágyad.

Stermeczky Zsolt Gábor

Mi van Attilával?

A mai napig nem lehet biztosan tudni, hogy Attila vonat elé ugrott-e, ennek ellenére ma már bármilyen vonatról beugrik. Keleti, Nyugati, Déli pályaudvar, de még egy nyüves, ötven éve teljesen változatlan állapotú, rohadófélben lévő Rákospalota-Újpest vasútállomás is Attilát idézi be. Attila egyenlő vonat, pályaudvar, ilyesmi. Szegény, szegény Attila. Viszi a vonat, én meg csak megyek utána.

Attila azt mondta, szeret engem, mint anyját a gyermek. Talán, mint az a gyermek, amelyik őszinte ember, mert ordít és toporzékol a figyelemért. A szavai alvadt vérdarabokként hullnak elém, mert nem csak az ő léte dadogott, de az enyém is úgy tesz. Hogyan kellene nekem ekkora figyeleméhségre reagálni? Azt hiszem, én is csak ordítva és toporzékolva tudnék. Az én szorgos terveim között még nyomokban sem szerepel az elnémulásra való fölkészülés, különösen, ha Attilára gondolok. Engem már az is idegesít, ha Attilát Atikámnak szólítja az, aki úgy gondolja, hogy érti őt. Mert hogyan is lehetne tudni, hogy valóban érti-e? Viszi az a nyüves vonat, és mi mind csak megyünk utána, de az istennek se érjük el!

Haragszom Attilára. Szarok én Attilára magasról, a belek alagútjain keresztül. Hízeleg, számonkér, elvárja a figyelmet, a szeretetet, aztán hirtelen hopp, eltűnik, mint erdőben a vadnyom? Attila hazudott. És nem középiskolás fokon tette. Attila azt állította, hogy a pillantásom metsz és alakít az ő esendő anyag-létén, de már csak utána nézhetek, mert vonat.

Tudom, hogy már késő, és nem most kéne nyafogni, de nekem ezt jutott. Attila, bárhol is vagy, visszakérdezek: te miféle anyag vagy? Ha fém vagy, remélem, megbocsátasz azért, hogy beléd martam, mint a savak. Azt mondod, az szép? És Attila, a szarvas, meg a farkasok? Az is szép? Tényleg, Attila, láttál te már mosolygó farkast?

Még én sem. Sajnálom.

De legalább végre megvagy. Végre megtaláltalak.

Attila, mi van veled?

Tóth Szilárd

Csöbörből vödörbe

Tegye fel a kezét, aki patologikus gyűjtögető! Ezen nincsen mit szégyellni, (jóllehet, tabu, de az alkoholizmus is az), freudi aláásás nélkül is orvosolható, pusztán ki kell vágni azt, ami nem szükséges. Ami szemét, ami lim-lom. Hát de nem ezt csinálja a gyűjtögető is? Mintegy kivágja életének papírkájáról, és kollázsolja azt a térbe – térből a térbe helyezi, biblikusan: önmaga képire a világot. Ha jobban belegondolok, assemblage inkább, mondaná a homo terminus technicus.

Ha viszont a kupac átnyúlik a szomszéd placcára, telkére, akkor egyből őrült az ember, s önként és dalolva kitalál valami ürügyet, hogy hátnemúgyvanazszomszéd meg ilyenek. A lényeg, hogy az elmeállapot viszonylagos kizökkenése, eltérése a normáltól, noch dazu sztenderdtől már… szóval arra már húzza a száját a szomszéd. És akkor száll a kakukk fészkére. Ej-ej. Csöbörből vödörbe. No, azért nem kell szégyenkezni. A leltár (ejtsd: patologikus gyűjtögetés) nem bélyeg, ám nem átall körbenyalogatni, (úgy jobban tapad, pozitívan delejes) és úgy pecsételni a világ felé. A szomszéd is jóllakik, meg a lim-lom is megmarad.

S mondá egy úr: „Kosztolányi Dezső vagyok, patologikus gyűjtögető.” „Szia Dezső!” „Van már kenyerem, borom is van…” – jól van Dezső, leülhetsz. De az antikapitalista, kibucoló József Attila is hasonlóképpen, lásd: „ki ingyen adott, azt szerettem érte”. Vagy az úr ki a Harmonia ​Cælestist írta, pontosabban az ő (itt édesapám neve következik): Cista prima ex Hebano, öt ívre írva. Ez összvissz tizenegy oldal. Meg még sokan. Ejj! Be sokan!

Vékony kérem a határ a között, hogy mi az, mi lelkünknek kedves, és mi reprezentálja a lélektani deformációt >>> pat. gyűjt. Mondom, hogy nem skarlátbetű!

Tóth Péter

Metamorfózisok

Élőktől nyüzsög az erdei humusz a lábam alatt, de a cipőbe zárt végtagoknak, amik a kövezett tereket tapossák megállás nélkül, más lábakkal együtt szempillantásnyi idejük sincs megállni, akárcsak egy szökőkút mellett, hogy megtapasztalják ennek az egésznek egy részét, azt, hogy a víz másként is képes folyni, nem csak úgy, ahogy azt a csatornákból – a közösségekbe tömörült emberek lakóhelyeinek ürítőrendszereiből – teszi.

Ahogy a szennyvíz a városok határain belül, úgy mi is átváltozáson megyünk keresztül. Persze ez nem meglepő, hiszen változik maga a természet is. A magokból, melyek már magukban hordják az egész leendő élet mibenlétét, fák, rózsák, magzatok lesznek. Mikor elöregednek, lehullatnak szirmaik, leveleik, lassan vesződnek tulajdonságaik, majd a komposztba kerülnek. Koporsóval vagy anélkül. Ez csak attól függ miről, kiről beszélünk. Az a változás ellenben, ami ezen túl történik, más, a természeten kívül álló.

A természet rendjétől eltérő változás során sorozatgyártott elemekké alakuló egyének leszünk. A városok polcain – lakásokban – egymás mellett állunk arra gondolva: más vagyok. S aki tényleg más, az kivetődik valahova a légüres térbe, vagy a padlóra zuhan. Utóbbit már csak a takarító fogja felvenni, ha szerencséje van, míg előbbi ott fog élni a kollektív tudat legmélyén. Talán fel is támadnak néhanap. A tüdő megfeszül(t), ahogy hozzájuk imádkoz(t)unk magányosan, de tűzbe tenni a kezünket értük már egyikünknek sincs kedve.

Ha egyszer kellő messzeségbe kerülünk mindezektől, s a gyárak meg kéményeiknek sötét felhői sem látszódnak, csak a szívverésünk és egyéb állatok hangjai hallatszanak, hogy a természetes metamorfózis ciklikus levélregényének egy fejezetét megtekinthessem: leveszem cipőmet, újra tanulok járni.

Szijj Márton

Magárahagyottság

Mostantól fogva és örökké, én magam vagyok a saját anyám – írja Roland Barthes a Gyásznaplóban.[1] A magárahagyottságban egy dolog biztos: az ember magára van benne hagyva. Minden más, nagyjából, bizonytalan. Nem lesz ez a tárca igazán vidám hangvételű, de miért is kéne annak lennie? Semminek sem kell lennie semmilyennek – ma úgyis erről szól minden. Minden más, nagyjából, bizonytalan. Az bizonyos, hogy ahol most magárahagyottság van, ott előtte kellett lennie valami másnak, hiszen kellett valami, amihez képest most valami nincs. A magárahagyottságban csak a nincs biztos. Mi az, ami nincs?

A magáramaradottság érzésének nagy előnye, hogy lehet szépeket írni róla. Lehet azt érezni, hogy mégsem vagyunk akárkik, ha ekkora bánatunk van. (Mondhatnám, hogy legalább a nincs megvan, és így még sincs veszve minden, de nem akarom fölöslegesen – még fölöslegesebben – csavarni.)

Űr, félelem, bizonytalanság, darabokratörtség – ezek vannak. Otthontalanság és kiúttalanság: jelszavaink valának. Ami bizonyosan megvolt és ami elveszett, az az egység és a teljesség, (ez a kettő egymástól soha nem választható el!). Ezt a kettőt és ennek a kettőnek (az egésznek?) a jelentőségét és a keletkezett fájdalom mélységét látva pedig mondható: minden elveszett. Megbomlott az egység, és most csak a hiány van, de annyira, hogy szinte már én magam vagyok az, én vagyok, aki hiányzik.

De ez fontos (sőt, a legfontosabb) felismerés: nem a másik nincsen, hanem én nem vagyok. Ezzel már lehet kezdeni valamit! Például megtanulni a saját anyánknak lenni. Megtanulni magunknak és magunkban lenni, mert csak saját magam fölött van hatalmam, és ez a hatalom csak az enyém és senki másé. Minden más, nagyjából, bizonytalan.

Szabó Dárió

Leszokni a cselekményről

Hozzá vagyunk szokva a cselekményhez – a cselekmény mítosza, mely lenni hagy bennünket. Benne lenni egy tettben, vagy akár tetté válni, hogy a vélt valóság töredezettségét megszüntessük azzal, hogy tetteket készítünk elő, majd megtörténtüket követően utóhatásuk felett bábáskodunk.

Ellenben, amit itt látunk, az nem ezen a kontinuitáson, sokkal inkább összezavarásán, a mellérendeléseken alapszik – igaz ez nem csak a szöveget ihlető képre, de a személyes tapasztalásra is. És milyen érdekes, hogy a mellérendelések tulajdonságaiból kiindulva épp az egyensúlyokkal, a harmóniával kéne szembesülnünk, ehelyett, mintha Pandora szelencéjébe nyernénk bepillantást azelőtt, hogy a fedő lekerült volna: van ott fa, melyből koporsó készülhet, és van koporsó is egy gyermektelen bölcső mellett – mintha az ember nem születni érkezne, egyszerűen csak van, és meghalni tanul. Mintha a kép befogadója sem megszületni tudna itt, csak törlődni, mert ha minden felismerést igényel, akkor talán semmit nem is kell célzottan felismerni.

Ebben a zsigeri káoszban olyannyira nem függ semmi semmitől, hogy a kép káosza és a tapasztalás káosza némileg semlegesítik egymást. Így adódik feltétlen tere a már említett személyességnek, amely egyetlen szervezőelvet jelölhet ki magának az értelmezéshez, mégpedig azt, hogy módszeresen leszoktatja személyét – jelen esetben engem – a cselekményről, ily’ módon pedig a fókuszpontok kijelölése helyett fókuszváltások válnak lehetségessé.

A jobb alsó sarokban bámészkodó – tömeget imitáló – sziluettek és a velük farkasszemet néző „sötét” különc feszültsége épp mintha analógiát nyújtana az önértelmezés során elképzelhető cselekmények társadalmi jellegére és az önmagunk iránt őrzött intimitásra, e kettő surlódására. Mintha napjaink különféle bizonyosságkereső szokásaiban épp utóbbi maradna alul, ezzel a személyeset téve számunkra a legidegenebb tényezővé. Ironikus, hogy a „sötét” különccel majdnem egyvonalban – közvetlenül a nőalak felett – bukkanunk egy markoló kézre.

Mintha mindnyájunk keze lenne, mely kétségbeesetten akar szorítani valamit, roppanásig, mindegy, hogy mit, mindegy, hogy valóban bizonyosságról van-e szó, csak épp helyettesíthesse az Ént, aki jelen esetben nem „mindig valaki más”, hanem egyszerre tud lenni „minden” és „más” is.

Thoma Csaba

A gondolataink és mi

Szerintem mindenki átélt már életében olyan helyzetet, amikor nincs hatalma a gondolatai és a szavai felett. A világ csak kavarog, semmiben sem lehetünk biztosak. Egyik gondolat a másikat üti ki, amire tegnap azt hittük, igaz, mára hazugsággá válik. „Mi a véleményem? Nincs? Hát pedig kell, hogy legyen.” A változások nem állnak meg, mi egyre elveszettebbnek érezzük magunkat. Jó lenne ilyenkor kikapcsolni az agyunkat, aludni küldeni egy picit, de ha próbálkozunk, egyre csak rosszabb lesz. Akárhogy keresünk szilárd talajt, mindig kicsúszik alólunk. Mindenkivel megtörtént, és mindenki jól ismeri.

Ehhez az érzéshez tudnám hasonlítani a képet. Egy ember szerepel rajta, minden élményével, gondolatával és emlékével, amit megfigyelünk. Mi vagyunk rajta a szem, a kavargó történések befogadója, egy független, passzív vizsgálódó, aki csak átéli a körülötte kavargó gondolatokat, de semmi hatása nincs rá. A gondolatok így vagy úgy, mindig csak történnek vele, megjelennek, és a másik pillanatban már mintha nem is lettek volna, köddé válnak, eltűnnek. Ez a körforgás, a gondolatok, tettek, emlékek tengere alkotja az embert, és a személyiségét, ami körülveszi.

A kép ketté választja az „én”-t, (amit a szemmel jelöl), és a gondolatait. Az „én” csak egy csöndes vizsgálódó, akinek nincs befolyása a körülötte történő dolgokra, csak átéli a gondolatokat és a történéseket, nem alkot róluk képet, és nem akar magának rosszat, se jót, nem szenved, és nem is boldog. Nyugodt, és nyugodtan figyeli a keringést, emlékek sorozatait, megfigyeli a hibáit és a jó tulajdonságait, de sohasem állapítható meg róla, hogy ki is ő valójában. Létezik, és mégis mintha ott se lenne. Sokszor nem veszünk róla tudomást, és hagyjuk eltűnni őt. Helyette a gondolatainkat, véleményeinket és tetteinket nevezzük el saját magunknak.

A kép üzenete szerintem az, hogy a tetteink, a gondolataink semmit sem mondanak rólunk. Felvehetünk akármilyen szerepet, legyen az vicces, goromba, liberális, antiszemita, extrovertált, introvertált, művész vagy zseni – ezek a dolgok mind csak álarcok. Ez a sok vélemény, és különlegessé válási vágy, csak kapaszkodó, hogy ne vesszünk el ebben a nagy körforgásban, ami olyan félelmetesen gyors és rettentő számunkra. Néha jobb hátradőlni, elengedni mindezt, és csak gyönyörködni a világban, az érzésekben, amik körülvesznek minket. Hisz nem vagyunk egyedül, mindannyian csak forgunk körbe-körbe ezekben az érthetetlen érzelmekben a végtelenségig. Egyenként gyönyörű csodák, mégis végtelenül egyformák és különbözők, úgy kavargunk, mint lehullott őszi sárga falevelek a szélben.