Tomcsányi Sára

Nem kacsalábon-forgó palota

(Miranda Cowley Heller: Papírpalota, 21.század Kiadó, 2021)

A „booktok”, vagyis a TikTok azon része, amin a felhasználók könyveket mutatnak be, friss olvasmányélményeikről számolnak be és olvasnivalót ajánlanak, a sokszor ijesztően akkurátus algoritmusnak köszönhetően biztosan nem ismeretlen e kritika olvasóinak. Ha valaki használja ezt az alkalmazást és az irodalom szerelmese, ezt az információt bizonyára tudja róla minden social media felülete is – ehhez alkalmazkodva ilyen jellegű tartalmakkal látja el, paradox módon elvéve az időt a valódi olvasás elől. Ehhez illeszkedve a könyvesboltokban is úgy reklámoznak bizonyos könyveket, mint „a TikTok szenzáció”. A magasirodalom persze nem ismeri az ilyen és ehhez hasonló kategóriákat, sőt nem is lenne hajlandó befogadni jellemző jegyei közé. Ennek ellenére mindenképpen úgy gondolom, hogy ez egy markánsan jobb oldala a sokat szidott legújabb közösségimédia-felületnek, ugyanakkor a Papírpalota kapcsán el is gondolkodtatott a jelenség. Miranda Cowley Heller első regénye is hasonló kategóriájú TikTok-szenzáció, velem is ott jött szembe először, és mikor már a sokadik dicsérő videót dobta fel az oldal, muszáj volt nekem is elolvasnom. Ennek ellenére számomra a regény egy gyönyörű borítójú, majdnem 400 oldalba csomagolt csalódás, ami szépirodalom és Netflix-sorozatszerű izgalmak egymásra halmozása között egyensúlyozik.


Számomra szép kép az irodalom, mint a mindenhol utat találó művészeti ág, ami a lapokon túlnőve képes akklimatizálódni az új kor igényeihez és a túlélésért a TikTok világába is bemerészkedik. Persze kérdéses, hogy ez nem egyfajta meghunyászkodás-e. A Papírpalota tökéletes korrajz prózaírás szempontjából, ugyanis minden egyes oldalán történik valami egészen váratlan, vagy egy múltban történt új és meglepő információ birtokába jut az olvasó. Nagyon a mai olvasói igényeket igyekszik kiszolgálni, megfelelni nekik. Ez lenne a népszerűség új iránya? Tényleg ennyire komolyan fenn kell tartani az érdeklődést, illetve „csak” ilyen módszerekkel lehet? A szerző, Miranda Cowley Heller sokáig az HBO igazgatóhelyetteseként dolgozott és több sikeres sorozat (Deadwood, Maffiózók, Drót) elkészítésében is részt vett. Ez a fajta megközelítés nagyon érződik első regényén.


A történet főszereplője Elle, aki férjével, Peterrel és gyerekeivel Cape Codon tölti a nyarat, a családi nyaralójukban, amit még nagyapja építtetett. Cape Cod olyan az amerikai társadalomnak, mint nekünk a Balaton, ott nyaralni státuszszimbólum, az odavágyódás pedig egész évet végigkísérő állapot: „Amint belépek a verandára, elönt a vágyakozás, higanyként száguld végig a gyomorszájamból a honvágy.” (15.) A nyaralót a családtagok egymás között csak Papírpalotaként emlegetik, ami utalás vékony falaira, padlására, ahová télen beköltöznek a pelék, az egerek, ahol minden sarokban megbújnak a pókok, egyszóval itt is uralkodó a „nem tökéletes, de legalább a miénk”, kötelező hétvégi házas-attitűd. A helyszín fontossága nem merül ki a jól hangzó, tömör címben: egyfajta állandó viszonyítási pontot jelent múlt és jelen nyarai között a felnövés viharos tengerén. Állandó a nosztalgia állapota, a nyaraló megszemélyesített státuszában Elle életének néma ismerője.

A legelső jelenet a történet vége, a másnap reggel, amelynek előző éjjelén Elle megcsalta férjét gyerekkori szerelmével és legjobb barátjával, Jonas-szal: a kéj és a szégyen egyszerre jelenik meg. A meg nem élt szerelem miértje és mikéntje lassan bomlik ki előttünk, a fokozatos információadagolás egyfajta satírozást, árnyékolást ad a kezdeti egyvonalas rajznak, egy összetett problémakör húzódik meg az egyszerűen elítélendőnek gondolt aktus mögött. A történet retrospektív elbeszélésmódban tárul elénk, a múlt idősíkja váltakozik az ominózus előző éjszaka történése utáni 24 óra leírásával, ami pedig az addigi létből való kibillentettséget jelenti, a személyes szégyen megélését, a „hogyan tovább”-ot. Ám ezt nem sikerült a legszerencsésebben kiviteleznie az írónőnek, ugyanis első látásra két különálló szálon fut a történet, ami aztán kaleidoszkópszerűen még további idősíkokra és személyekre esik szét, többek között Elle édesanyjának, nagymamájának és családja egyéb tagjainak életét elmesélő részekre. Közben pedig az olvasó összekötésre való képességét sürgeti a cselekmény kibontása: a régmúlt nyarakat idéző szál eseményeiből érthetjük meg az első jelenettől kibontakozó szerelmi háromszög árnyaltságát és a választás nehézségét. Sokszor követhetetlen a múltbeli idősíkok közötti váltás, lehetett volna valami sokkal egyértelműbb jellel elkülöníteni a múlt különböző szeleteit, nem csak évszámokkal. Nehézséget jelentett és kizökkentőnek bizonyult az ezek közötti sok ugrás, narrációs személyváltás, logikailag sem kapcsolódtak ezek például feltétlenül a jelen eseményeihez, ami egyfajta kapaszkodót jelenthetett volna. A történet családregényszerű mivolta mindenképp felfelé húzza minőségi megítélését, Elle felmenőinek, különösen családja nőtagjainak traumái erősen befolyásolják testvére, Anna és saját gyerekkorát, életét is. A két lánytestvér közötti kapcsolat és barátság egyébként messze kiemelkedik bármelyik másik, regénybeli viszony leírása közül, realisztikus, plasztikus és érzékletesen ábrázolt.


Számomra az a legszerethetőbb dolog a próza műfajában, és főleg a hosszú prózai műfajokban, hogy nem kell minden mondatban történnie valami egetrengetőnek. Van idő magamba szívni az olvasottakat, elidőzni egy-egy szépen megformált mondaton, eltalált jelzős szerkezeten – a Papírpalota pedig igencsak bővelkedik a hangulatkeltő képekben. Ha viszont minden bekezdésben kihúzzák az olvasó alól a talajt, akkor egy pont után nem lehet már hová fokozni az izgalmakat. Egy ilyen regénynek sokkal nehezebb fenntartania az érdeklődést, sőt: önmagukban vizsgálva megrázó jelenetek süllyednek a monotónia mocsarába, ha a felvezetetlen szörnyűség válik a normává. A szöveg nagyon erősen vizuális: nincsenek hosszú, belső monológok, amiket pedig a cselekmény és a választás miatti őrlődés erősen indokolna, sem pedig karaktereket árnyaló beszélgetések, csupán egy-egy kiragadott, hatásos jelenet pár odavetett szóra redukált párbeszéddel.


Sokszor támad olyan érzésem egy-egy sorozat nézése közben, hogy a vágással ugyan véget ért a jelenet, de lehetetlen, hogy egy bombaként ható, váratlan kijelentés után hirtelen közmegegyezésesen másnap reggel legyen. Ilyenkor mindig elgondolkodtat, hogy például a múltbeli traumák bedobása után a beszélgetés résztvevői néma egyetértésben hátat fordítottak egymásnak és hazáig szaladtak, vagy mi történt pontosan utána? Az életszerűségtől ennyire elütő szerkesztésmód a cliffhanger-hatás miatt a mozivásznon valahol elfogadható, ám ha ez egy könyv minden második lapján visszatérő motívum, az már kezdi az idegesítő kategóriát súrolni.


Milan Kundera mondta, hogy a regény az első oldalon szerződést köt az olvasóval, azaz nem elég, ha az író alapvetően a lebilincselő történetmesélés képességének birtokában van, hanem tudnia is kell élnie a meggyőzés erejével. A Papírpalota esetén valahol a regény közepén következik be egyfajta jelentős minőségi javulás, ami, még ha nem is a Kundera-féle kritikus látásmóddal olvasunk, kicsit későn érkezik.


Az a legbosszantóbb az egészben, hogy megvan a lehetőség az igazán jó regénnyé emelkedésre: szimbolikus, már-már mesebeli helyszín, sötét titkok, gyilkosság, bűntudattal való együttélés, lelkiismeret-furdalással átitatott érzelmek, a múltbeli eseményekig visszabontott szálak, generációkon átöröklődő traumák, végzetes döntések. Valahogy a fókuszpont mégis elcsúszott; a regény lezárásának tudatában nem olyan hatásos a szerelmi háromszög feszültségének regényen átívelő felvezetése sem. Megvan az ígéret valami többre, de mégsem tud beteljesülni és erős részleteihez méltóan kiteljesedni.








Tomcsányi Sára vagyok, 2002-ben születtem Budapesten. Időm nagy részében legszívesebben egy Jane Austen-i univerzumban lennék, bálokon táncolnék megjegyezhetetlennek tűnő táncokat, vagy hosszú ruhában járnám a kíméletlen angol tájat. Egyébként másodéves hallgató vagyok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, esztétikát tanulok, valamint a magyar minor bolondítja meg a hétköznapjaimat. Számomra a boldogságot a listaírás, az Újholdasok, a csípős tészták és a hársak alatti, barátokkal teli asztal jelentik.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png