A heti tárca témája.:

"Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korin, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: - Azok ott hattyúk?" (Krasznahorkai László- Háború és háború)

Beke Sára D.

Jó éjt, Korin

Nem hattyúk voltak. Gyuri krákogott, én próbáltam megszokni a fényt. Három napja nem húztuk el a függönyt, de mostanra muszáj lett szellőztetni. Korin szerint biztosan madarak. Ezen kezdtünk vitatkozni, a mondat első felével nem foglalkoztunk. Gyuri még mindig nem mondott semmit, csak két köhögés között valamit a friss levegőről. Az ablak jó, végre nem csípi a szemem a füst, és Korin sem próbált még kiugrani. Nem vagyok benne biztos, hogy nem érdekli a zuhanás meg a csattanás, de legalább már nem beszél róla. Udvarias. Gyuri nem bírja az öngyilkosokat.

Amikor kedden felvetettem, hogy menjünk le a tavakhoz, Korin bement a hálóba és nem engedett be senkit vagy három órán át. Hallottam, hogy sír, vagy legalább próbál. Gyurinak nem szóltam, amikor hazaért. Vacsorára kijött, megevett egy fél szendvicset, aztán kihányt az ablakon, elhúzta a függönyt, és visszament a szobába. Szarok a bányatavaidra.

Biztos, hogy hattyúk. De lehet, hogy kacsák, mondja Korin. Szerintem csak egy nejlonzacskó. Gyuri köhög, nem tudom, hogy lehet így cigizni, legalább ő nem köhögi vissza a reggelit. Akkor most már nem akarsz meghalni, kérdezi, én örülök, hogy beszél kicsit. Korin megrázza a fejét, meg sem szólal, de már hazudik, milyen udvarias. Szerintem amúgy darvak, mondja Gyuri, aztán elnyomja a csikket az ablakpárkányon. Korin kinyúl, egy pillanatra megdermedek, most fog kimászni, de csak a csikket veszi el és kidobja a kukába.

Szerdán hajnalban bementem a hálóba, Korin madarakat festett a falakra, azok ott hattyúk, kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak megsimogatta a homlokom, csupa festék lettem. Gyuri rég aludt a kanapén, akkor ma én alszom a konyhakövön. Jó éjt, Korin.

Akkor lemegyünk a tavakhoz, kérdezi Gyuri, megfogja a kezét, most csönd van, kezd lehűlni a szoba, be kéne csukni az ablakot. Inkább maradjunk, mondja Korin, szeretném azt hinni, hogy azok hattyúk, nem akarom tudni az igazságot. Nem lenne olyan szép, ha én lebegnék ott, nem?

Schillinger Gyöngyvér

A befejezésen gondolkodom

Napok óta ír valamit, monitor fölé görnyed, regény lesz, kérdezem, de nem néz fel mosolyogva. Abbahagyja, szótlanul begyúrja a keksztésztát, azt, amit én szeretek, nagyjából gombócokat formáz, kisüti, megeszik fél tepsivel. Közben ír. Laptop a konyhapulton. Ja, van keksz, mondja. Kinéz az ablakon, elszánt fejet vág. Kint már le kéne vágni a füvet, mondom, sokáig nem válaszol. Igen, a fű.

Vannak napok, kezdek bele valami homályos mondanivalóba arról, hogy mit érzek, magyarázkodásom elnagyolt vagy inkább túl részletes, mit is akarok közölni. Közlöm veled, hogy ez így nem mehet tovább. Gépel, keksz, bólint, aha, gépel. Valamit mondok arról is, hogy mintha egy másik dimenzióban létezne, és az merőleges az enyémre, a kettő nem találkozik, mit gondol erről, mondhatnám, hogy mi van már megint, de ott még nem tartunk.

Bevetted a gyógyszeredet, kérdezem, aha, mondja, még egy aha, és nem tudom, mi lesz. Elmegy fürödni. Fényes délután. A laptopját lezárta, próbálgatom a jelszavakat.

A kádban elfekszik, most nem szégyellős, szétteszi a lábát, a mellét nem takarja el, piros a teste a meleg víztől, piros az arca is, könnyes vagy izzadt vagy mindkettő. Leülök a kád szélére, felém biccenti a fejét, szép életem van, mondja. Mire gondolsz, kérdezem, hallom magamat, ezt a gyanakvó hangot, nem jó, visszafordul előre, megint az elszánt nézés, mintha jeleket olvasna ki az univerzumból, az ő világában persze.

Odakint nyirkosodnak a levelek, nehéz lesz füvet nyírni, rohadt ősz, gondolhatnám, de iszonyúan süt a nap, egyszerre nyár és levélhullás, üres gyógyszeres doboz. Recept a hűtőn, ki kéne váltani.

Már annyi mindent csináltam, nem, kérdezi, az arca elmosódott, felolvadt a gőzben, nem válaszolok, nem is várja, fejben is azt a valamit írja, egyszer vége lesz, mondja, tenyerét az arcára teszi.

Kimenekülök a gőzből, át a teraszon, őszi levegő és napsütés, madarak, amiket nem ismerek fel, kék és fehér és fekete tollak, szép, de mit jelent ez, ki is mondom, végignézek a kerten, mit jelent az, hogy szép. A fűben törött műanyag és egy borotva, valaki fentről dobálja a hulladékot lefelé, és azt játsszuk, hogy visszahajítom az erkélyükre.

A lakásban már minden csupa gőz, ázik a keksz, felpöndörödik a recept széle. Egyszer vége lesz, mondogatom, újabban magamban beszélek.

Horváth Florencia

Megyek előre, talpam alatt ropog, falevél vagy csigaház, nem tudom, csak a hangjából próbálom kitalálni, nem állok meg megnézni, porzik az út. Egy feladatom van még ebben az életben. Nem gondolok arra, mi lesz utána. Ruhámon szakadások, az arcomba csapódó ágak felkarcolták a bőrt, többen utánam kiabáltak, hogy vérzek, nem tudok most ezekkel törődni. Már egyébként is felesleges. Napok óta nem ettem, hajnalonként a levelekről nyalom le a harmatot, ennyi folyadékot tudok csak bevinni a szervezetembe, egyszerűen többet nem képes befogadni. Becsengethetnék valamelyik házba, de nem akarok zavarni. Nem akarom a figyelmet, a sajnálatot, a másra is fordítható időt magamra vonni, inkább megyek, ezzel is értékes perceket nyerek. Legyalogolom az időt, ezt mondom magamban, muszáj valamit, ami tartja bennem a lelket, persze legbelül tudom, nincs túl sok esélyem. Megyek és futok, nem pihenek, már húsz éve ez van. Még egyszer sem ültem le. Tudom, hogy közel van. Nem érdekelnek a folyók, a szakadékok, beleugrom mindbe és átkelek, egyik sem akadály. Tudom, hogy nagyon közel van, de a fáradtság egyre erősebben érződik tagjaimban. Rohanok előre, néha lassítok, aztán kétszer olyan gyorsan futok és futok és futok és futok. Előre nézek, ami látóterem szélein történik, minden vakfolt. Tudom, hogy mindjárt odaérek, már látom felsejleni partjait. Homok, mindenhol homok, tényleg megpillantom. Óriás víz, ez a legmagányosabb tenger. Végtelennek tűnő felszínének közepén az egyetlen élőlény, hófehér hattyú. Odaúszom hozzá, lerántom a mélybe, fojtogatom. Próbálom kitörni a nyakát, letépni a szárnyait, közben a tetemére gondolok, hogy hogyan úszom ki vele és hogyan égetem el. Nem tudom elpusztítani. A hátára ülök, átölelem a nyakát, lehajtja fejét, kezemhez dörgöli. Könnyek a szemében, elindul velem a túlpart felé. Így kell szabadulni.

Odüsszeusz megtudja, hogy irodalmi hős lesz

Szabó Benedek

Küzdelem az elmúlással

Korin azzal a félelemmel állhatott szemben, ami a legmélyebb, közös félelmünk. Történelmünk során több módot találtunk már arra, hogy ezt a félelmet valahogy feloldjuk. A vallások java része is e köré szervezi magát, a halál utáni létünk ugyanis fel tudja oldani a rettegést azzal, hogy azt más keretrendszerbe helyezi. A keresztény hagyományban például a halál után nemhogy nem elmúlás következik, hanem üdvözülés, de ez persze bizonyos feltételekhez kötött. Így másik nagy félelmünkkel, a céltalanság kérdésével is leszámol azzal, hogy életfeladatot kínál.

A keleti vallások esetében viszont lefokozódik az élet. Ott a monoton újratestesülés miatt el is inflálódik, így a végső elmúlás, vagyis a testesülés szükségének megszűnése már ajándéknak tűnik. A keresztény hagyománnyal szemben itt nem a nemlét a törvény és az élet a kivétel, hanem éppen fordítva van. Az elmúláshoz való viszony átfordítása pedig szintén gyógyír lehet számunkra. Hasonló módszerrel dolgozik több filozófiai irányzat is. Egyes egzisztencialisták lefokozták a földi létezést, és azt a létből való kiszakítottságra fordították át. Ezzel a művelettel a halál, ami eddig az elmúlással volt egyenlő, most a létbe való visszakerülést jelenti.

Annak fényében, hogy a halál és az elmúlás gondolatával annyi különféle vallás, tudomány, filozófia foglalkozik, joggal jelenthetjük ki, hogy általános bizonytalanságunkat valamilyen bizonyossággal szeretnénk feloldani. Korinnak mindenféle bizonyosság nélkül sikerült ez a feloldás, egy pillanatra legalábbis egészen biztosan. A hattyúk erről viszont semmit sem tudtak.

Tóth Szilárd

Csak egy mondatot még hadd mondjak a filozófiáról!

Akkor mondom, hogy ennek az egész spontaneitásnak hogy nem lesz értelme: nem hinném, hogy olyasmit kéne tennem, itt és most, most és hirtelen, szabadon és élvezettel, ami világos, szabályosan értelmezhető egy adott tartományban – hovatovább –, hanem rá kéne feküdnöm a spontaneitás olyan típusú melegágyára, ahol nem csak a spontaneitásnélküliség, vagyis az előre leszámlázott jövőkép konvergál a zérus felé, hanem az emberélet maga is értelmetlenné válik úgy, hogy elfelejtünk előre gondolkodni abban az értelemben, hogy én, az, aki elhatározta, hogy ő bizony boldogságot listába nem véve fog most olyanképpen cselekedni, hogy abban nem lesz köszönet, bár, ha jobban belegondolok, így csak előre köszönhetnék, ami magát a spontaneitáshiányt döntené olyan dugába, ahonnan már igazán semmi, de tényleg semmi értelme nincs az egésznek abban az értelemben, abban az értelmezési tartományban – gondolva itt többek között a hirtelen, most, és, itt, most s a többi –, ahol én most vagyok oly módon, ahogyan azt egészségem engedi, megszabja, és kerülve itt az előre látja kifejezést a szisztematikusság okára nézve, tehát elsimítva ezek alapján arra juthatunk, hogy annak sem lenne különösebb konzekvenciája (gondolva itt arra, hogy nincs értelme előre látni helyzetünket, a jövőbe tekinteni s így tovább), ha most simán, itt és most, most és hirtelen, szabadon és élvezettel mondjuk megdöglenék, vagy ha úgy tetszik, amolyan cifrázott kifejezésmóddal élve meghalnék, de ahogyan a jövőbe való tekintés sem, s eképpen a spontaneitás hiánya sem érdekel, úgy az sem, hogy esetlegesen meghalok-e, pedig úgy látszik, erre van igény a jövőre nézve.

Szerzőink

Beke Sára D.:2003-ban született, Piliscsabán él és ír, esetenként bejár iskolába is, mielőtt még leérettségizne. Háromszor hívták meg a sárvári irodalmi táborba. 13 éves kora óta ír verseket. Szövegeit a Pannon Tükör, KULTer és a Műút publikálta, megjelenés előtt áll az ÚjForrás folyóiratnál.

Horváth Florencia: 2002-ben született Celldömölkön. Az ELTE elsőéves hallgatója magyar alapszakon. Verseket, slam poetry-szövegeket és prózát ír. Publicisztikai munkájáért Aranytoll-kitüntetésben részesült. Számos írótáborban és pályázaton vett részt és nyert díjat. Verseit eddig az Alföld, a Pannon Tükör, a KULTer, az Irodalmi Szemle, a Contextus, a Magyar Napló, A Vörös Postakocsi és a Nincs közölték, valamint megjelent a Szóvarázs és a Tükörben című antológiákban is. Kritikái a Bárka Online oldalán jelennek meg, cikkeket ír az ELTE Online, a prae.hu és a KULTer.hu oldalára.

Schillinger Gyöngyvér: jogász és író

Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.

Tóth Szilárd: 2002-ben születtem, Szabadkán, ahol Kosztolányi. Egyelőre Zenta (Bolyai TGK – képzőművészet szak) és Szabadka között minduntlan ingázó… és vajdasági. Szabad olyat mondani, hogy prózában utazom? Verseket én már nem írok, az másoknak jobban megy, csupán prózát. Ja, jut eszembe, újságírással is. Jelentek meg novelláim erre-arra, hamarosan a HÍD-ban. Az ember életében csakis a könyvek az állandók. Elképzeléseim szerint egy napon majd elméleti nyelvész leszek (mondjuk fonológus).