A "Kik vagytok ti?" alrovatában bepillantást nyerhetünk a színfalak mögött zajló életbe. Sokan bele se gondolnak, mennyi ember, és mennyi szaktudás rejlik egy-egy előadás mögött. Az író megírja, a rendező megrendezi, a színészek eljátsszák... De mi a helyzet a kellékekkel, jelmezzel, színfalakkal, hanggal, világítással, szöveggondozással?

Az alrovat részeiben mindig más-más feladatkörrel ismertetjük meg az olvasókat. Az első részben a drámainstruktor feladatkörével foglalkozunk.



Pintér Laura

„Helló, néző, gyere be, beszélgessünk!” – interjú Hirmann Blankával a drámainstruktori szakmáról



„A drámainstruktor művészeti szervezetekben, a közművelődésben és a közösségi élet színterein dramatikus tevékenységet, illetve színházi munkaformákat is magukban foglaló eseményeket tervező, szervező és megvalósító művészetközvetítő szakember.”[i] – olvashatjuk szakajánlóként a Színház- és Filmművészeti Egyetem honlapján. Kicsit túl általános, nem? Tegyük még hozzá azt, hogy többnyire a drámapedagógiában jártas, előadások feldolgozását segítő foglalkozások szervezőiről és lebonyolítóiról van szó, de valahogy még így sem kielégítő a meghatározás. A következőkben megpróbálom megsemmisíteni a fennmaradó kérdőjeleket, melyek a drámainstruktori létet övezik. Ehhez a tavaly diplomázott Hirmann Blankát hívom segítségül.


Egy kis bemelegítés: mostanában – szakmailag – hogy néz ki egy napod?

Nyilván leálltak a színházak, de én abban a szerencsés – gondolom, hogy kevés – százalékban vagyok, akinek jelenleg is van dolga. A Budapest Bábszínházban, azon belül a Mozgató programban, az intézmény színházpedagógiai műhelyében tevékenykedek. Próbálunk online jelen lenni – vannak például olyan művekhez kapcsolódó feldolgozó foglalkozásaink, amelyek a középiskolai tananyag részét képezik: szeretnénk belefolyni és egy kis színt venni a digitális oktatásba. Illetve pont most ment le januárban a Bábszínház a szobámban elnevezésű workshop-sorozat – amely már felnőtteknek szólt –, azzal a céllal – mint ahogy a nevében is benne van – hogy a bábszínházat a szobákba vigyük, ha már az otthon ülők nem jöhetnek el hozzánk. Tehát a napjaim jó drámainstruktorhoz illően elég hektikusak. De legalább van dolog, és tervezgetni, ötletelni is lehet a jövő évadra.


Egy kicsit térjünk vissza a gyökerekhez! Hogy kerültél az SZFE-re, valamint kimondottan erre a szakra?

Ez nem az egyetem legismertebb szakja, ugyebár. Gimi után még nem is hallottam erről, így meg sem fordult ilyesmi a fejemben. Csak annyit tudtam, hogy az emberek és a művészetek érdekelnek – tehát az irányultság megvolt. Tanultam itt, ott, amott… Épp az ELTE-n voltam magyar-angol tanárin, amikor találtam egy hirdetést az Örkény Színház színházpedagógiai műhelyéről (ma már inkább szabad egyetem), a Kaptár Programról. Megörülve, hogy végre valami nem csak a gimiseknek szól, jelentkeztem. Ott történt meg a nagy egymásra találás; következő tavasszal már jelentkeztem, és be is kerültem az egyetemre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy még akkor is nagyon keveset tudtam a szakmáról, de ebbe szépen lassan beletanul az ember.


Ha már eljutottunk az egyetemig, kanyarodjunk is rá arra, mit ad ez a képzés, mit jelent drámainstruktornak lenni. Mi az a három szó, ami először eszedbe jut a szakmáról?

Várj, megpróbálom összesűríteni… Nyilván először játék, vagy mondjuk úgy, hogy komoly játék. Aztán a kapcsolódás – mindenképp –, és… Már csak egyet választhatok? Talán a mélységek? Legyen ez, igen.


Induljunk el utóbbi mentén. Bővebben mit értesz ezalatt?

Főleg azt, hogy mi mindenre jó ez a szakma. Persze van egy leegyszerűsített kép, amit a külvilág lát, hogy vannak itt drámajátékok, és a többi. De közben ha csak az elmúlt négy évet nézem, mióta ezzel foglalkozom, elképesztő helyekre jutottam el, és elképesztő történetek részese lehettem. Vagyis olyan kapcsolódások – ez volt a másik szó – jöttek és jönnek létre, amik rendívül mélyek, de mégis meg tudnak maradni a játék szintjén. Az ebben való folyamatos hajózásra gondolok – ez nagyon izgalmas dolog.


Kapcsolódás… Alkotó és befogadó között, ez egyértelmű. De alkotó és alkotó között is? Csapatjátékosok vagytok?

Abszolút. Persze a színházban alapvetően is mindenki egymásra van utalva, de úgy érzem, hogy nálunk az a hol kisebb, hol nagyobb hierarchia, ami a szakmában jelen van, sokkal inkább elmosódik, sokkal nagyobb a partnerség. Ennek a fő oka az, hogy a fókusz, amiből kiindul minden az, hogy kíváncsi vagyok arra, ki van velem szemben, és ő mit tud beleadni ebbe a nagy közös egészbe. És ez az alapfeltevés, zérópont nagyon komoly kapcsolódásokat kíván meg.


Az elmondottak alapján talán kijelenthetjük, hogy a drámainstruktorban több színházi szakma, hivatás is egyesül. De mégis: hol helyeznéd el magatokat drámapedagógus, művészetközvetítő és színész között? Hol vannak a hangsúlyok?

Pont az a legjobb, hogy ez személyfüggő. A lényeg, hogy téged mi érdekel. Ha csak azt nézzük, hogy a mi osztályunkból mi lett diploma után, kerültek ki közülünk drámatanárok, de színészek is. Itt senki és semmi nem határol be: van egy hatalmas merítés, és te döntöd el, hogy abból mit veszel ki. Vagyis nincs százalékokra lebontható recept; az a meghatározó, te mennyit töltesz bele – és persze mit.


Tehát nem ijeszti meg az intézményeket ez a majdhogynem ismeretlen megnevezés. Könnyen el tudtok helyezkedni az egyetem elvégzése után, van „kereslet” a „kínálatra”?

Teljes mértékben! Vannak színházi társulatok, társaságok, akik kifejezetten ilyen típusú programokkal foglalkoznak – többek között a Kerekasztalra és a Kávára gondolok: ezek kifejezetten a részvételi, feldolgozó irányt képviselik. Természetesen nekünk is – mint minden diplomásnak – kreatívnak kell lennünk. Szerencsére ha megvannak a kvalifikációink, nem fognak elküldeni valahonnan csak azért, mert a papírunkon az áll, hogy drámainstruktor és nem az, hogy rendező vagy dramaturg.


Vadul gyakorlati tevékenységet folytattok, ugye?

Igen. Nem véletlenül van a Színműn ez a képzés. Egyébként párszor felmerült egyetemen belül, hogy miért itt kapott otthont, és erre ez a legegyszerűbb magyarázat: azért, mert ez zsigerileg gyakorlati dolog, nem lehet nagy csoportban oktatni. A képzés során alig tartózkodtunk az épületben: rengeteget jártunk ide-oda, egyfajta „field trip” hangulata volt az egésznek – és iszonyat sokat tanultunk azáltal, hogy beleláttunk a műhelyek belső dinamikájába, valamint megismerkedtünk azokkal az emberekkel, akikkel most dolgozunk. Lehet ezt papírról tanulni… Csak nem érdemes.


Mit gondolsz, mi tesz jó szakemberré valakit?

Azt hiszem, a legfőbb tulajdonság – furcsa kimondani, mert agyonhasznált szó, de nyilván, mivel egy alapvető értékről beszélünk – a nyitottság. Itt azért kell extrán nyitottnak lenni, mert a drámainstruktor szak viszonylag új és megfoghatatlan, így neked is fel kell vértezni magad arra, hogy valamelyest új és megfoghatatlan legyél.


Új és megfoghatatlan… Ez valóban így van: az első osztály 2017-ben végzett. Mennyire volt kísérleti jellegű a képzés? Hogyan alkalmazkodott az hozzátok?

Én a második osztályban voltam, és mindig úgy véltem, ebben nagyon nagy szerencsénk van. Ismertük a fölöttünk járókat, akik gyakran emlegették, hogy volt egy-két félrefogás, érezték a kísérletinyúl-jelleget. Természetesen nálunk is előfordultak malőrök, de komoly kommunikáció volt köztünk és az osztályvezető tanárok között: azonnal vissza tudtunk jelezni, és meghallgatásra is talált a véleményünk. Többször megesett, hogy céloztunk arra, mennyire hasznos volt egy kurzus, és már kaptuk is a második félévet, illetve fordítva: ha valami nem sikerült tökéletesen, együtt beszéltük meg, hogyan lehetne kiküszöbölni a hibákat. Még nálunk is jelen volt a „fluid” kísérletezés, de én ezt nagyon élveztem.


Legemlékezetesebb kurzus, oktató? Nyugodtan dobálózz néhánnyal!

Jó, mert egyet nem tudok kiemelni. Ami számomra meghatározó volt, már csak a jövőmet illetően is, az Végvári Viki bábos kurzusa volt – később alatta kötöttem ki, de eleve a bábműfaj is beszippantott. Szabó Vera óráit is nagyon szerettem: a vitaszínház kultúráját sajátítottuk el – de maga a záróelőadás már sajnos csak egy Zoomos próbálkozásként valósult meg a vírus miatt. Tőle hozzáállás szempontjából is sokat tanultunk. A karantén kapcsán eszembe jutott még egy rettentően izgalmas kurzus Somló Dáviddal. Egyfajta mozgásórát tartott nekünk. Az utolsó egyetemi napomon kivittünk néhány széket a Blahára, és félperformanszokat csináltunk – csodálatos volt.


Már megpendítettük, hogy szerencsére el lehet helyezkedni a drámainstruktori diplomával itthon, ráadásul több, szorosan a szakmátokba vágó társulással találkozhatunk – Káva, Kerekasztal, Kaptár, csak hogy párat említsek. Ezek elválaszthatatlanul magukban hordozzák a részvételi színház fogalmát. Utóbbit hogy kapcsolnád össze a tevékenységetekkel?


Úgy gondolom, a részvételi színház szellemisége átjárja azt, amit csinálunk. Mi abból indulunk ki, hogy míg a hagyományos színházban is megvalósul egyfajta kommunikáció néző és színpad között, ott mégiscsak van egy emelvény, egy függöny mint határ. Na, a drámainstruktornak az az alap kiindulása, hogy „Oké, de mi van, ha az ott nincs?” Mi van, hogyha a színház ennél több, és igenis az számít, hogy ki ül a nézőtéren? És vonjuk be! Tök izgi a Hamlet, de mi lenne, ha nem egy dán hercegről, hanem egy Deák téri hajléktalanról beszélgetnénk? Szóval azt hiszem, ez az alapfeltevés, hogy „helló, néző, gyere be, beszélgessünk!” Ez a szakmánk origója.


Hogy látod a korosztályok kérdését? Csak a fiatalokat lehet bevonni, vagy az idősebbek is hajlandóak játszani, részt venni egy ilyen párbeszédben?

Az elmúlt években az egész picikéktől az idősekig mindenféle emberrel dolgoztam. Nyilvánvaló, hogy a fiatalokra vagyunk kiélezve, hiszen ők a legfogékonyabbak és legérdeklődőbbek. De olyan esetekkel is találkoztam, amikor a nyugdíjas nénik tolták ezerrel. Természetesen senkire nem erőltetünk rá semmit, ha nem szeretne beszállni, nem kötelező – viszont aki nyitott az ilyesmire, azzal csodálatos sztorikat élünk meg.


A hazai hagyomány – drámainstruktori képzés, részvételi színház és minden ide tartozó fogalom – hogy áll a nemzetközi tendenciákhoz képest?

Nos, Németországhoz, a fellegvárhoz képest, ahol olyan szintű gondolkodásmóddal és anyagi támogatással találkozhatunk, amivel itthon egyáltalán nem, csak kullogunk… Egyébként viszont kimondottan színes a magyar szakma. Kicsit kevésbé összetartó, mint mondjuk Angliában – nálunk még nagy a zavar azzal kapcsolatban, hogy mettől meddig terjed a „hatáskörünk”, hiszen csupán harmincéves intézményes hagyományról beszélhetünk. Magyarországon sok kis sejt van, akik nem működnek együtt, de egyenként mindegyik más-más és óriási értéket képvisel – ez pedig elég előrehaladott.


Tehát van hova fejlődni, de jó úton haladunk. Csak el kéne oszlatni a kétségeket.

Talán igen. Meg néhány dolgot megfogalmazni. Máig élénken él bennem, amit az első tanév első hetén mondott az egyik osztályfőnököm, Golden Dani: „Na, srácok, ti vagytok az új nemzedék, a ti feladatotok, hogy helyre rakjatok dolgokat fogalmi szinten.” Mert szakterminológiája ennek a területnek nincs. Például a „drámainstruktor” is egy egyelőre a szótárainkban nem létező szó – így abszolút mi töltjük fel jelentéssel.


Ez felelősség és szabadság is. Van beleszólásotok abba, hogy a későbbi generációk hogyan fogják definiálni magukat.

Igen! Bár szerintem megmaradhatna a határok rugalmas kezelése. Tetszik, hogy nem kell egy dobozba belepakolni magam. Nagyon élvezem.


Említetted, hogy az egyetemi évek alatt rengeteg külső helyszínt jártatok meg. Ezek közül melyik volt a legmaradandóbb élmény?

Másodévben egy osztálykirándulás alkalmával eljutottunk Drezdába a Bürgerbühne Festivalra – ez lényegében egy részvételi és civil színházi programsorozat. Délután és este előadások voltak, délelőttönként viszont workshopokra jártunk más egyetemek diákjaival együtt, és mi is tartottunk prezentációkat. Tulajdonképpen félig fesztiválozók, félig résztvevők voltunk. Elképesztő, hogy beleláttunk, mi zajlik Drezdában és Európa-szinten. A kint töltött egy hét óriási tapasztalat és inspiráció volt az egész osztály számára.


Záróakkordként egy általános, talán kissé közhelyesnek hangzó kérdést tennék fel. Szerinted mit adhat a 21. században egy drámainstruktor annak az embernek, akivel kapcsolatba kerül?

Tetszik a megfogalmazás, mert ez egy nagyon 21. századi szakma, úgyhogy innen fognám meg a kérdést. Szerintem mi vagyunk a színház legfrissebb része, és ebből kifolyólag pont azt az igényt elégítjük ki, ami mostanra fejlődött ki, miszerint ne csak annyi legyen a színház, hogy az ember odamegy, beül és megnézi, amit adnak neki. Nyilván itt kezdődik a varázs, de mintha ennél egy picit többről is szólhatna ez. Mintha vágynának arra, hogy ne csak távoli eltartásban valósuljon meg az élmény, hanem menjen a nézők arcába. Azt hiszem, a drámainstruktor ebben segít, egyfajta híd. Vagy egy segítő kéz… Talán nem a legjobb kép, de kicsit úgy képzelem a szerepünket, mint a dadusét, aki az óvoda első napján megfogja a kezed és bevisz, mert te túlságosan izgulsz. A drámainstruktor az, aki megfog és berángat.


Végül is lebontjátok a színpadot, beemelitek a nézőt.

Igen. És lehet, hogy az a bizonyos kéz nem mindig kedves és gyengéd, hanem az arcodba vág valamit, de mégiscsak egy átjárót képez. Talán olyan is a drámainstruktor, mint egy sámán – kapocs két világ között.




[i] https://szfe.hu/elmeleti-es-muveszetkozvetito-intezet/












































Hogy ki Pintér Laura? Egy színházrajongó könyvmoly, aki beteges módon kijavítja a barátai helyesírási hibáit; akinek Babits Mihály az állandó férfi az életében, és gyakran látogat művészmozikat, amikor éppen nem gátolja ebben egy világméretű pandémia. Egyébként pedig szívesen foglalkozik mindennel, ami belefér (vagy nem) a művészet kategóriájába. Szóval színészkedik, táncol, és monumentális, megvalósíthatatlannak tűnő tervekkel áll elő. Nagyon szeret sütni is. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar alapszakos hallgatója (nem, nem lesz tanár, és nem, a McDonald’s-ban sem tervez elhelyezkedni). Ó, és piros pontot érdemel nála, aki használ központozást.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v