top of page

Helmrich Márton

Hiúságok hiúsága 

(Kemény Lili: Nem, su/cursale könyvek, 2024.)


Kemény Lili nehéz feladatot vállalt első önálló prózai művével: egy verseskötettel és egy műfordítással a háta mögött, harmincévesen önéletrajzot írt. Nem könnyű jól csinálni ezt a műfajt: el kell érni, hogy a szerző ne kibírhatatlan, fecsegő nárcisztikusnak tűnjön, aki tényleges mondanivaló vagy az elbeszéléstechnika megújításához szükséges tehetség hiányában tárja fel önmagát az olvasó előtt. Úgy vélem, jó esetben a szerző saját élete csak ürügy, hogy mellette valami másról, fontosabbról és érvényesebbről szóljon. Számomra úgy tűnik, Kemény Lilinek ezt nem sikerült teljesítenie, a Nem pedig ennek a kudarcnak állít monumentális emlékművet.

Kétféle olvasó képe rajzolódott ki előttem Kemény Lili művének elolvasása után: a „készületlen”, laikus olvasóé és a felkészült, ideális befogadóé. Bizonytalan voltam, magamat melyik kategóriába soroljam, úgy éreztem, kissé mindkettőhöz tartozom. Elképzelem a Nem laikus olvasóját (azt hiszem, az irodalmi szövegek olvasóinak elég nagy része ide tartozik), aki valószínűleg olvasott már önéletrajzot, nem rettenti el a műfaj. Sőt, felkelti az érdeklődését a lehetőség, hogy az olvasás során elmerülhet egy valamilyen okból érdekes személyiségben. Ugyanakkor nem költő gyerekeként nőtt fel, nagy eséllyel nem bölcsész és nem is járt az SZFE-re, így nincs a kisujjában a teljes szépirodalmi és filmes műveltség és valószínűleg szabadidejében nem a lacan-i pszichoanalízisről diskurál a barátaival. Mit tud kezdeni ez az elképzelt laikus olvasó a Nemmel?

Úgy vélem, leginkább semmit. Valószínűleg már az első ötven oldalon idegesíteni kezdik az olyan kifejezések, mint a „Mercutio-szindróma” vagy a „Térey-Peer-tengely”, felhúzza a szemöldökét a gyakran nevetségesen túlírt mondatokon (személyes kedvencem: „...önmitizáló- és szappandinamika büntetlenül korrodálta egymást a keltetőkamránkban” [30.]), megfájdul a feje az oldalankénti átlagosan öt-hat megemlített regény, dráma, film, író, költő, színház- és filmrendező nevétől, melyekhez vagy tud kapcsolódni, vagy nem. Úgy sejtem, legtöbbször nem, és ez az érzés egyre erősödik, ahogy haladunk előre a könyvben. Ugyan hány olvasó képes arra, hogy ráérezzen, milyen az „a globális, oroszos, nokturnális sárga”, ami „Chantal Akermannál, Sharunas Bartasnál talán ott van” (161.), vagy milyen lenne az a film, ami olyan, „mint Chris Marker Sans soleilje és Makk Károly Macskajátéka egybeöntve”(84.)? Kemény önéletrajzában a szereplők egy humánműveltségi vetélkedő versenyzőiként viselkednek. Mindenki folyamatosan olvas, filmet néz, vagy éppen Debord-olvasókörön vitázik Tamás Gáspár Miklóssal. Mintha az értelmiségi- és művészlét groteszk, túlhajtott paródiáját olvasnánk. A megidézett műveknek ráadásul semmilyen szerep nem jut azon kívül, hogy a karakterek óriási, már-már lehetetlen műveltségét alátámasszák. Laikus olvasóknak (és a tájékozottabbak nagy részének is) reménytelen feladat kapcsolódni ezekhez az utalásokhoz, ha nem töltik kisiskolás koruk óta idejük jelentős részét a magaskultúra befogadásával. A folyamatos cím- és névdropping miatt ráadásul teljesen súlytalanná válik az egész: egyik említett műről vagy személyről sem tudunk meg többet egy-egy ráaggatott jelzőnél: nem tudjuk, melyik rendező filmjeit szereti Kemény Lili és miért, vagy melyik könyv hatott rá legerősebben. A könyv szereplőinek életében a művelődés egyszerű, tét nélküli versennyé silányul: minél több alkotást befogadni minél rövidebb idő alatt. Ennek következtében az olvasó úgy érezheti, mintha a szerző tőle is hasonló életstratégiát várna el a mű sikeres befogadása érdekében. Ám annak ellenére, hogy önéletrajzi regényről van szó, arról sem tudunk meg túl sokat, hogy a főhős melyik életszakaszában mit gondol a világról, milyen céljai vannak az alkotással, mit jelent számára a szerelem, vagy éppen milyennek látja az őt körülvevő társadalmat. A szűnni nem akaró elbeszélői fölényességet tapasztalva nem csodálom, ha a laikus olvasó végig sem olvassa a könyvet. Úgy érzi, ehhez ő kevés, és a frusztráltságtól dühösen hagyja félbe a regényt.

Azonban az (általam elképzelt) ideális olvasónál sem jobb a helyzet. Igaz, ő olvasott és látott mindent, „Edward Yanget, Tsai Ming-liangot, Tatit, Harmony Korine-t, Mike Leight-t, Tarrt, Xantust, Triert, Assayas-t, Lynchet, Antonionit.” (287.). A könyökén jön ki Badiou és Deleuze, bármikor szívesen elbeszélget „forradalmi militarizmusról, Wittgenstein terápiafelfogásáról, [...] idioszinkratikus gondolatok gondolásának lehetőségfeltételeiről” (309.) és így tovább. A műveltség mellett természetesen otthonosan mozog a magyar intellektuális és művészi életben, személyesen ismerte TGM-et,  ismerős neki  a modellváltás előtti SZFE világa, és tudja, mit jelent Zsótér Sándorral vagy Zsámbéki Gáborral együtt dolgozni. Úgy tűnik, az elképzelt ideális olvasó egyre jobban hasonlít a szerzőre, sőt az az érzésem, a Nem egyetlen kompetens befogadója maga a szerző, Kemény Lili. A többi olvasó csak vesztes lehet a könyvvel folytatott játszmában. Ez olvasható ki a szöveg naplószerűségéből is. Az ideálishoz közelítő olvasót ugyan nem távolítja el a műtől az abból sugárzó intellektuális gőg, de úgy érezheti, nem tudatosan szerkesztett önéletírást olvas, hanem életesemények monoton, terápiás napló jellegű sorjázását, egy szabadjára engedett egó végtelenített tripjét, amelyben sehonnan nem jutunk sehová, a végén valahogy mégis megszületik egy majd’ 450 oldalas regény.

Ráadásul a könyv kényelmetlen pozícióba kényszeríti a türelmes olvasót. Végig úgy érezheti, megfigyelőként kell viselkednie, megfigyelésének tárgya pedig Kemény Lili, aki teljesen öncélúan, bármilyen tudatos alkotói koncepció hiányában teregeti ki előtte életének legintimebb eseményeit anélkül, hogy műve éreztetné velünk két legfontosabb miértjét: tudniillik, hogy miért volt érdemes pont ezt a történetet pont így elmeséni.

Bartók Imre a Literán megjelent kritikájában egy, a regény referencialitásától elvonatkoztató olvasatot kínál fel az értelmezéshez: „Egész egyszerűen irreleváns, hogy Kemény Lili („Kemény Lili”) itt szerző, elbeszélő, főszereplő, személy, létező, az ismerősöm, az ismerősöm ismerőse, kitalált figura. A könyv igazsága, ha van olyan, nem ebben rejlik, hanem abban, hogy az itt megkonstruált elbeszélő miként értelmezi világát sajátjává, és mi hogy tudunk ehhez az értelmezéshez kapcsolódni, vagyis mi az, amivel saját világunkat és arról szerzett tapasztalatunkat gyarapítja.”[1] Bartók olvasatát – Gérard Genette-et parafrazeálva – így foglalnám össze: „Liliből író lesz.” A Nemet olvasva az elbeszélőnek a gyerekkorától kezdve rákényszerített írózseni-szerepből való kitörésének lehetünk tanúi, és ennek a folyamatnak a végpontja paradox módon maga az írás, a saját szerzői hang megtalálása.

Számomra kétséges, elbír-e egy ilyen olvasatot a regény. Véleményem szerint az areferenciális értelmezés sem a laikus, sem az ideális olvasónál nem működik: a szöveg olyan mértékben függ a valóságtól, hogy lehetetlen elvonatkoztatnunk tőle. Nem azt állítom, hogy Bartók értelmezése elképzelhetetlen volna (a fiktív Kemény Lili szerzővé válása még érdekes is lehetne), csupán azt, hogy a szöveg rengeteg, kizárólag egy szűk réteg számára értelmezhető valós elemet tartalmaz, emiatt képtelenség ezektől függetlenül viszonyulni hozzá. A laikus olvasóknak így hozzáférhetetlenné, az ideális olvasóknak pedig túlzottan ismerőssé válik a szöveg által reprezentált világ. Ugyan az önéletrajz egyes szereplői csupán monogrammal vagy megváltoztatott névvel szerepelnek, melyek a laikus olvasó számára nyilván feloldhatatlanok, az ideális olvasó számára viszont – ahogy Valuska Gábor a Könyves Magazinban közölt kritikájában kifejtette – megfejthetők, és ily módon a regény óhatatlanul az irodalmi-kulturális bulvár szintjére süllyed, az olvasó pedig a (számomra igen kellemetlen) kukkoló szerepét kénytelen magára venni. Nincs olyan látószög, olyan olvasási stratégia, amely megmentené a könyvet önmagától; attól, hogy a fővárosi fiatal értelmiségi réteg bulvárbibliájává váljon. 

Ebből kiindulva azzal is vitatkoznom kell, hogy a Nem „[...] hitelesen megrajzolt család-, társadalom- és korrajzként, [...] a mindannyiunkat közvetlenül érintő (kiemelés tőlem – H. M.)  valósághoz áttörő realista (kiemelés az eredetiben) műként áll előttünk.” Bartók szerint tehát nemcsak areferenciális, hanem „realista” olvasata is érvényes a műnek, én azonban úgy vélem, átfogó társadalomrajzként sem működik a szöveg: ahhoz csupán a társadalom egy vékony keresztmetszetéről és annak problémáiról ad bemutatást (bár tagadhatatlan, hogy ezt kimerítően és pontosan teszi).

2018-ban a Litera közölt kétrészes interjút Sipos Balázzsal, akinek fikcionalizált alakja a Nemben is központi szereplő. A beszélgetés fő témái az irodalmi közeg, az értelmiség, a reprezentáció voltak, és többek között arra a kérdésre is választ kerestek a beszélgető felek, hogy hogyan lehet kevésbé „egy szűk, értelmiségi csoport belügye az irodalom?”[2] Ezt magam is az egyik legégetőbb problémának tartom, ám sajnos a Nem egyetlen gesztust sem tesz e cél elérése érdekében. Minden benne van, ami szűk, értelmiségi és belügy, és hiányzik belőle minden, ami irodalom. A legszomorúbb pedig, hogy a könyv minden közhelyet (belterjesség, fölényesség) igaznak láttat, amit a „pesti, liberális értelmiséggel” kapcsolatban fel szokás hozni. Szembetűnő ellentmondás az elbeszélő kizárólagos és folyamatos önmagára való fókuszáltsága, ezzel együtt az önirónia és -reflexió teljes hiánya: ugyan az elbeszélő nagyrészt végig saját magával van elfoglalva (ez önéletrajz esetében nem meglepő), elbeszélt énjét mégsem tudja helyén kezelni a regény világában. Mintha nem lenne elég reflektált ahhoz, hogy mérlegelhessen: mi érdemes az elbeszélésre és mi nem.

A könyv utolsó nyolcvan oldala dokumentálja az egyetemfoglalás eseményeit. Ezek a részek kiemelkednek a műből, annak köszönhetően, hogy belső nézőpontból, egy résztvevő szemével írják le a blokád napjaiban az SZFE-n uralkodó viszonyokat, az ott működő csoportdinamikát és hierarchiát. Mégis az a gyanúm, a Nem néhány évtized múlva csupán az értelmiséget kutató szociológusoknak lesz érdekes: kirajzolódhat belőle egy 2010-es évekbeli, fiatalokból álló, budapesti szellemi-kulturális közeg képe, azonban az olvasók nagy részének az évek múlásával a mostaninál is hozzáférhetetlenebb lesz ez a hatalmas, ormótlan kudarcemlékmű.


[1] Bartók Imre, A tékozló hazatér Kemény Lili Nem című regényéről = https://litera.hu/magazin/kritika/a-tekozlo-hazater.html

[2] Sipos Balázs: Egy szűk, értelmiségi csoport belügye az irodalom? I. = https://litera.hu/magazin/interju/sipos-balazs-egy-szuk-ertelmisegi-csoport-belugye-az-irodalom-i.html








Helmrich Márton: 2003-ban született Székesfehérváron. Az ELTE magyar-történelem tanárszakos hallgatója, érdeklődési köre a régi magyar irodalomtól a kortárs prózáig terjed.

0 comments

Recent Posts

See All

댓글


hélóóó.png
bottom of page