Magyar Boglárka

Emberkönny

Férfi 1(Gábor)

Nő (Eszter)

Férfi 2(a koronavírus)

Helyszín: Szoba

Idő: 14 nap

1.kép

Férfi 1: Azt beszélték, értünk jött, persze én első perctől tagadtam ezt, hogy az nem lehet, de lehet, értünk jött, el fog vinni, gondoljak már bele kicsit jobban, ezt szajkózta Ő is. Nem, mondtam a négy fal közt bezárva, a szemébe néztem, szerelmes voltam, én nem akarok abba belegondolni, mennyi mindent csináltam és tettem le az asztalra, kösz, én kihagyom és bevágtam magam után az ajtót.

Hirtelen jött.

Először kopogtatni próbált az ajtón, csontos ujjai megzördültek a fán, lenyomni azonban nem tudta a kilincset, hát elment. Másnap eltorlaszoltam a bejárati ajtót. Asztalt, széket, toltam elé, paplanokkal és plédekkel fedtem be a réseket, feltekertem a radiátort és a redőnyt is lehúztam, megvédelek, ezt mondtam, és szorosan átöleltem Őt.

Így vártunk csöndben napokig.

Az első után résnyire húztam a redőnyt, beengedtem a napfényt. A második nap elhúztam a széket, a harmadik nap visszapakolgattam a porrengetegbe azt a sok könyvet, negyedikre a takarók is lekerültek a résekről.

Azt meg teljesen elfelejtettem. Mintha soha senki nem kopogott volna.

Úgy hittük, csak rémálom volt. Hogy az agyunk játszani akart velünk.

Aztán valahogy mégis bejött.

Kint álltam a konyhában, mosogattam a tányérokat, együtt dudorásztuk a kedvenc zenénket, nevetett, azt mondta, ez a zene az első találkozásunkra emlékezteti, amikor álltunk a sarki pizzériában, és ránéztem, emlékszem, válaszoltam, ez a szám ment a rádióban. Aztán sikított. Nagyon nagyot sikított. Ahogy megfordultam, ott állt a nappaliban, vézna volt, fehér, szinte sápadt, arcát orvosi maszk takarta. Őt tartotta a kezében. Az egész törékeny kis világomat. Eszter két hétig feküdt a kórházban, mire… mire…

Férfi 2: Meghalt.

Férfi 1: Meg.

Férfi 2: Nem jön vissza.

Férfi 1: Nem. És lánykérés se lesz.

Férfi 2: Te most azt akarod mondani, hogy mindent elrontottam, ugye?! Ahelyett, hogy például meghívtatok volna a jövendő esküvőtökre, nem baj, tudom, hogy én nem számítok. Ő meg ki? Ő az a lány?

Férfi 1: Nem ismered fel az áldozatodat?

Férfi 2: Tudod, sokan vannak. Egy élet ide vagy oda…

Férfi 1: Tisztelettel beszélj róla a jelenlétemben!

Férfi 2: Oké, haver, de ezek csak számok.

Férfi 1: Nem vagyok a haverod!

Férfi 2: /nem szól/

Férfi 1: Ezek nem „számok”, hanem életek. Életek, amik hónapokkal vagy hetekkel ezelőtt boldogan sétáltak utcán, vásároltak be a vasárnapi ebédhez, vagy tudom is én, amíg meg nem jelentél az életükben! Az életünkben!

Férfi 2: Változatosság?

Férfi 1: Tedd le azt a képet…

Férfi 2: Miért? Hadd nézzek már körbe, ha már így… egy légtérbe kényszerültünk…

Férfi 1: Azt mondtam, tedd le…

Férfi 2: Ne legyél már ilyen ideges!

Férfi 1: TEDD LE!

Férfi 2: Tessék, most ripityára törted, remélem örülsz…

Férfi 1: Annak örülnék, ha nem szellőztetnéd itt feleslegesen a szád, hanem fognád magad és elhúznál innen!

Férfi 2: Ja, hát az nem úgy megy. 14 nap, emlékszel?

/kifele/

Férfi 1: 14 nap. Ennyit adtam neki, 14 napig maradhat, se többet, se kevesebbet, aztán ki kell tennie lábát az otthonomból. Örökre.

Jó. 14 nap, és olyan messzire húzol, amennyire csak lehet.

Férfi 2: Akkor megállapodtunk?

Férfi 1: Ne nyújtsd a kezed, úgysem fogom meg.

2. kép

/kifele/

Férfi 1: Nehezen telt a karantén első pár napja. Csendben voltam. Nem ettem. Nem beszéltem senkivel, ha bárki telefonon akart részvétet nyilvánítani, nem hallgattam végig. Csak ültem a sötét szobában és meredtem a semmibe. A gyűrűt nézegettem. Próbáltam elfogadni az ürességet. Az meg a sarokban csak beszélt és beszélt…Először a negyedik nap estéjén készítettem normális ételt.

Tessék, rántott hús, egyél, ha már a nyakamon maradtál.

Férfi 2: Na, ezt már szeretem! Nem mindenhol fogadják ám ilyen csupaszívvel az embert, ha te tudnád, hány helyről rúgtak már ki páros lábbal, egy óra alatt se tudnám felsorolni. Hm, ez finom. Ez mi rajta, ez a barna kis morzsa, ami olyan ropogós a bundáján?

Férfi 1: Zsemlemorzsa…

Férfi 2: Zsemlemorzsa! Csodálatos!

Férfi 1: Hát, ha téged lenyűgöz a zsemlemorzsa, a liszttől egyenesen hanyatt dobnád magad.

Férfi 2: A lisztet ismerem, ne nézz már idiótának!

Férfi 1: Idiótának? Soha…

Férfi 2: Jó, akkor nézz. Nem érdekel különösebben.

Férfi 1: /nem szól/

Férfi 2: Miért vagy feketében?

Férfi 1: Semmi közöd hozzá.

Férfi 2: Hát… Még jó pár napig itt fogok élni veled, nem? Akkor mégis csak van hozzá közöm.

Férfi 1: Nem, nincs hozzá semmi közöd! Tűnj vissza a sarokba!

Férfi 2: Jó, ahogy akarod.

/kifele/

Férfi 1: Aznap éjjel is vele álmodtam. Az eljövendő esküvőről. Ragyogtak a lámpák, csillantak a fények. Éjfél volt. Táncoltunk. Mélyen egymás szemébe nézve azt suttogtuk, hogy szeretlek és ahogy ott léteztünk és öleltem hosszú pillanatokig a zene ritmusára lépkedve, megváltozott minden. Eltűnt a fény. A csillogás. A fehérség. Betörtek az ablakok és az ajtók. A fehér falakról vér kezdett folyni, a fény bordóra változott, a szemei elsötétültek, nem látszott a kékség, csak a lángok a pupillája körül. Az volt a legfélelmetesebb, hogy vérző szemeivel is csak tovább mosolygott, aztán valami kiragadta a szorításomból, röhögve kacarászva vitte el, én elnémultam, hiába akartam kiáltani és megmenteni, utánakapni, hogy megmentsem.

3. kép

Férfi 1 /lihegve felkel/

Férfi 2: Jókor. Készítettem kávét.

Férfi 1: /nem szól/

Férfi 2: Hahó, azt hittem szereted a kávét, tele volt a szekrény zacskókkal…

Férfi 1: Ki engedte meg, hogy ahhoz hozzányúlj, mi? Válaszolj! Válaszolj te szerencsétlen! Ahhoz a kávéfőzőhöz egyetlen ember érhetett hozzá, aki már sosem fog, hát szépen mondom, tartsd távol magad a dolgaimtól, kössz és ne nyúlj semmihez!

Mindig ágyba hozta a kávét vasárnaponként. Feketén. Ahogy szeretem. Az ő kedvence a málnás volt tejszínhabbal. Pedig a kávéra nem is illik tejszínhab… Piros pöttyös bögréből itta. /sír/

Férfi 2: Én csak kedves akartam lenni.

Férfi 1: Kedves? Te? Nem fogod egyetlen csésze kávéval megváltani a világot, ezzel legyél tisztában.

Férfi 2: Sokat néztelek ám titeket, tudod? A szokásaitokat. A kultúrátokat. Annyi de annyi helyen jártam már mindenfele a világban, millió és millió szót hallottam már, láttam öleléseket és érintéseket, láttam a rohanó időt és vele a rohanó, dolgozó embereket. Az egészet olyan üresnek éreztem. És most itt vagy te.

Férfi 1: Ami semmiben nem változtat azon, hogy mi vagy. Értetted?

Férfi 2: De változtat. Igenis változtat. Például szóba állsz velem. Senki nem tette még ezt velem, senki!

Férfi 1: Ezt tedd fel. Tedd fel! Ezt is. /maszk+kesztyű/ Most pedig maradj távol tőlem, értve?

Férfi 2: /doboz, fényképek/ Amúgy eszem ágában sem volt megölni a lányt.

Férfi 1: Mi van?

Férfi 2: Mondom nem akartam! Nem akartam megölni a lányt, na. Ez az igazság…

Férfi 1: Te képes vagy… te itt… még van pofád ezt elém lökni, mint holmi csontot egy kutya elé? Érzed te annak súlyát, mivel dobálózol?

Férfi 2: Azt hittem, miatta vagy szomorú, és ha ezt elmondom, akkor az segít.

Férfi 1: Nem, nem segít. Visszahozza őt? Nem! Fogok tudni beszélni vele vagy hallani a hangját? Nem! Akkor meg?

Férfi 2: Bocs, nekem még nem volt dolgom veletek…

Férfi 1: /nevet/ Mi az, hogy nem volt dolgod velünk? Bekapcsolnám a TV-t, az egész média tőled zengne! Mit akarsz még?

Férfi 2: Tudom, de…

Férfi 1: De? /kést vesz elő/

Férfi 2: Csak… Én nem így akartam. Az meg minek?

Férfi 1: /kés a kezében/ Ó, majd megtudod! Beszélj! Gyerünk, hallani akarom az utolsó szavaid, szarházi!

Férfi 2: Én csak élni akartam, mint bárki más! Esküszöm! Én ilyen vagyok! Én csak veletek létezek!

Férfi 1: Ezen könnyen segíthetünk… /közeledik/

Férfi 2: Állj meg! Nézz körbe! A Föld… a bolygó, ami életetek színtere, évtizedek alatt lakhatatlanná fog válni, ha így haladtok! A levegő szennyezése a vizek és erdők élővilága…

Férfi 1: Ha így, haladsz, a holnapot se fogjuk megélni, nemhogy a világpusztulást. /közelebb megy/

Férfi 2: Tényleg nagyobb baj vagyok, mint az ausztráliai erdőtűz, a gyárak kéményei az orvvadászat, az éhség, az erdőirtás? Az óra körbejár. Mindennek meglesz az ára!

Férfi 1: Meglesz, minden meglesz, én nagyon szigorúan betartom a rendet itthon, és veled kezdem! /kés a levegőben/

Férfi 2: De most, hogy otthon vagytok, talán… talán jobban odafigyeltek egymásra. Rájöttök, hogy vannak idősebb rokonaitok, akiket évek óta fel sem hívtatok. Az autók és velük együtt a kipufogógáz is pihenőre vonul. Hagyjátok a természetet és magatokat kicsit elmélyülni, ha már olyan szépen sikerült elkezdenetek kipusztítani az egyetlen és utánozhatatlan, mindent jelentő világotokat! Egy pillanatra megálltok és elgondolkoztok, jó irányba haladtok-e. Nem csak kint, hanem itt bent is. Vagy ez neked nem fontos? A kapcsolataitok egymás közt és a természet védelme, a gondolatok, a múlt, amiből soha nem tanultok semmit, az nem fontos?

Férfi 1: Miért akarsz te ennyire emberi lenni?

Férfi 2: Mert mindezek ellenére annyira csodálatosak vagytok és egyediek! Az ember, aki olyan sok mindent feltalált és megalkotott, az ember, aki érez, tanít és tanul. Jobb esetben…

Férfi 1: Ezért élősködsz rajtunk?

Férfi 2: Ezért. Emberről emberre élek, meg vannak számlálva a napjaim, és amikor valakit…

Férfi 1: Megfertőzöl…

Férfi 2: Igen, megfertőzök, akkor, egy kicsit ember lehetek. Egy kicsit azt hallom, látom, ízlelem, szeretem és csinálom, amit ti. Csak egyetlen apró pillanatra. És ez a világ legcsodálatosabb érzése, tudod? Embernek lenni!

Férfi 1: Ugyan, mit tudsz te az emberi érzésekről? Mit tudsz te rólunk, a gondolatainkról a tudásról… Sosem lehetsz olyan, mint mi!

Férfi 2: Akkor sem fogom tétlenül nézni, hogy mit csináltok a világgal!

Férfi 1: Ne hidd, hogy közülünk senki nem akarja jobbá tenni a világot. Csak kicsit kevesen vagyunk hozzá.

Férfi 2: Hét és félmilliárd ember neked kevés?

Férfi 1: Látom, tényleg foghíjas a tudásod. És ez így is van rendjén. Mert a mi szemünkben te… egy gyilkos maradsz. Bizony. Rohadtul az maradsz!

Férfi 2: Az előbb még…

Férfi 1: Mi volt az előbb? Tudod, ha nem léteznél, Eszter, és soktízezer ember még mindig élne! Még mindig ember lenne, csakhogy a te szavaiddal éljek. /sötét, zseblámpa, könyv/

Férfi 2: Tudod, ha nem léteznétek, nem lenne rám szükség.

Férfi 1: Mondtál valamit?

Férfi 2: Semmit… /takarózik, alszik/

Férfi 1: Drága Eszter! Ez napról napra egyre nehezebb. Amikor azt mondtam, emlékszel, kint ültünk a teraszon, hogy nekem senki másom nincs rajtad kívül…Tényleg igaz volt. Bár tudnám, hol jársz most… Nagyon hiányzol mellőlem és ha csak egy kívánságom lenne a világon. csak egyetlenegy, téged hoználak vissza, hogy minden ott folytatódjon, ahol abbamaradt…Tudod

mit? Én meglátogatlak. Csak egy kicsit. Egy pillanatra meglátogatlak… /alszik/

4. kép

Eszter: Kelj fel!

Férfi 2: Nem csináltam semmit… Jesszus…

Eszter: Csönd! Ezt add oda neki!

Férfi 2: Úgysem fog hinni nekem. Te is tudod, hogy nem fog.

Eszter: Csak csináld! Muszáj megtudnia…

Férfi 2: Sosem foglak megérteni benneteket. Fura dolgaitok vannak, de mit tudok én az emberi cselekedetekről. Biztosan azt akarod, hogy elolvassa?

Eszter: Csak add majd oda neki, rendben?

Férfi 2: De mikor?

Eszter: Majd, ha eljön az ideje. Tudni fogod

5. kép

Férfi 1 /takarít/ Ma mész. Estére letelik a 14 nap.

Férfi 2: Nem lehetne, hogy még pár napig…

Férfi 1: Felejtsd el!

Férfi 2: Egyébként minek ez a felhajtás? Idebent nem érhet bajod.

Férfi 1: Kuss. Mivel a nyakamon vagy, igenis érhet.

Férfi 2: Te dolgod.

Férfi 1: Nem kérdeztelek.

Férfi 2: Kemény a padló.

Férfi 1: Szomorú, akkor menj be a konyhába.

Férfi 2: Miért, ott kényelmesebb?

Férfi 1: Nem. de van padlófűtés.

Férfi 2: Mi ez a vírusos könyv? Elég izgi, ha valakiről könyvek szólnak. Azt írja, a vírusok örökítő anyaga a DNS vagy RNS, antibiotikummal nem gyógyítható. Ez végül is igaz. Azt mondja… obligált parazita, ami annyit tesz, hogy gazdatest nélkül nem tud létezni. Ja, ez is igaz. Többet tud rólam ez a könyv, mint én saját magamról.

Férfi 1: Te tudsz olvasni?

Férfi 2: Nem, csak ismerem a betűket. Szóval, honnan van?

Férfi 1: Eszteré volt.

Férfi 2: Könyvtárosként dolgozott?

Férfi 1: Nem, te idióta. Orvos volt. Kutatóorvos.

Férfi 2: És mit kutatott?

Férfi 1: Hát például az olyanokat, mint te! Meg ellenszereket. Meg védőoltást fejlesztett. Ilyesmi. Mesélt néhányszor a munkájáról, a könyvek még az egyetemről maradtak meg.

Férfi 2: Sokan vannak olyanok, mint ő?

Férfi 1: Nem, belőle csak egy volt.

Férfi 2: Nem úgy… sokan kutatják ezt az egészet?

Férfi 1: Igen. És ha Eszteren múlt volna, már létezne ellened védőoltás, hidd el!

Férfi 2: Úgy beszélsz, mintha én tehetnék mindenről.

Férfi 1: Nem tartottam még elég litániát arról, hogy igen, tényleg te tehetsz mindenről?

Férfi 2: Nekem is ugyanolyan nehéz, mint neked!

Férfi 1: Ugye most csak viccelsz?! Mit tudja azt a magadfajta, mit tudja milyen érzés elveszíteni valakit… A világ közepét! A mindenséget! Az embert, aki a fényt hozta az életébe, aki egyik nap élt, másnap meg már… nem. Nehéz, tudod? Úgy hívják, gyász. De hisz pont neked kellene a legjobban tudnod, nem? Vagy nem néztél még végig elég halált és temetést, hogy megtanuld?

Férfi 2: Nagyon… sötéten hangzik.

Férfi 1: Az is. Sötét. Fekete. Szomorú és kétségbe esett, és kilátástalan és dühítő.

Férfi 2: Ezt meg honnan tudod?

Férfi 1: Mi az, hogy honnan tudom?

Férfi 2: Amiket elmondtál az előbb. A szomorú, dühítő dolgot. Megtanultad?

Férfi 1: Azt nem tudni kell. Még csak megtanulni se lehet. Te erre természetesen nem vagy képes, mert hiába akarod, hiába vagy jelen mindenhol, sosem leszel olyan, mint mi! Nem csinálsz mást, csak kihasználsz minket! Tudod mit jelent ez a szó? /egyre közelebb megy/ Nézz csak körbe az egész világon! Bezártak az iskolák, a színházak, a könyvtárak, zárva vannak a határok, a múzeumok, a szemhéjak, a szívek, mindenki otthon ül és vár. Baráti társaságokat, testvéreket és családokat választottál el egymástól! Nincs kultúra, nincs szabadság, kirándulások, semmi, csak ez a szörnyű tél és csend és hó és halál, pedig már rég tavasz van odakint! Több, mint huszonháromezer ember halt bele abba, hogy te makacsul, önző módon létezhess! Vagy te ezt nem vetted észre? Hogyan is vehetted volna, te mégis csak egy gyenge, szemmel láthatatlan apróság maradsz nekünk, embereknek. A láthatatlan gyilkos, mi, aki soha nem fogja megtudni, milyen embernek lenni!

Férfi 2: Nem!

Férfi 1: De bizony!

Férfi 2: Te ezt nem értheted!

Férfi 1: Nem érthetem meg egy olyan primitív életforma silány kis életét, mint a tied? Dehogyisnem! Hol vagy te hozzánk képest!

Férfi 2: Lehet, hogy egyszerűek vagyunk, mégis egyetlen mozdulattal programozzuk át az egész szervezeted, hogy nekünk dolgozzon!

Férfi 1: Ha ilyen nagy a szád, gyere! Gyere, próbáld ki, milyen az én szervezetem! Ja, hogy nem megy? Miért nem engem vittél, mi? Miért nem én haltam meg helyette?

Férfi 2: Mondtam már, hogy nem akartam!

Férfi 1: És te azt várod, hogy elhiggyem, mi?

Férfi 2: Valamit nem mondtam el, amit…

Férfi 1: Amit? Beszélj! Ki vele, te mocsok!

Férfi 2: Beteg volt, csak nem mondta el, tessék, itt a levél, a kezembe nyomta, hogy adjam oda, ha itt lesz a pillanat, most itt van, olvassad, ő írta, ő hagyta neked! Bontsad már!

Férfi 1: Drága Gábor! Emlékszem, amikor a teraszon ültünk és te azt mondtad, én vagyok az egyetlen számodra az egész világon, emlékszem, és bánom, hogy nem beszéltem neked a betegségemről, ami az elmúlt hetekben uralkodott el rajtam…

Eszter: A legalkalmasabb pillanatot kerestem, hogy elmondhassam, aztán késő lett. Emlékszel, hogy olyan hosszú estéket töltöttem a kórházban? Vizsgálatok voltak, vérvételek, miért ájulok el és esem össze folyton. Aztán megállt. Csak megállt, tudod? Nem akart már tovább verni. Hát, most már tudod. Az orvosi papírokat maradéktalanul megtalálod az asztal legfelső fiókjának alján. Nehéz dolog, ha az ember szíve megszakad.

Férfi 1: De tudd, hogy örökre szeretni foglak akkor is, ha most egy életre megharagszol rám ezért. Csókol: Eszti

Férfi 1: Nem! Hazugság! Te írtad, ugye? Te voltál, te szarházi! Ez, nem lehet, hogy én ebből semmit nem vettem észre! Ilyen nem létezik, kérlek mondd, hogy ezt az egészet csak álmodom!

Férfi 2: Látod? Nem én öltem meg. Én csak segítettem. Megfogtam. Addigra már megállt a szíve.

Férfi 1: Nem törődtem vele eléggé. /összeesik/

Férfi 2: Mi bajod van? Mi történik?

Férfi 1: Fázom. Kezdek belázasodni…

Férfi 2: Nem. Nem, én már nem akarok ember lenni!

Férfi 1: Tartozol nekem ennyivel!

Férfi 2: De én nem akarok többé itt lenni! Én nem akarok már létezni sehol!

Férfi 1: Ezt már végig kell járnod. Tudod, a tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget. Emberi akarsz lenni? Akkor ez alól te sem vagy kivétel. Egyre nehezebb a mellkasom. Szerinted a vízzel teli tüdőm el tudja oltani bennem a tüzet? Miért félsz? Sokszor csináltad már, nem? Gyere, próbáld ki, milyen vagyok! Hogy mit látok, szeretek, hallok, ízlelek, mondok, gondolok, fojtok el, gyere, pörgessük meg egy kicsit az időt. Nem fog fájni! Erre vágytál! Ne félj, gyere közelebb! Mutatok neked valamit. Látod ezt? Ez egy karikagyűrű. Ezzel szokták az emberek összekötni az életüket azzal, akit a világon mindennél jobban szeretnek. Eszter imádná. Tudom, hogy régóta szeretett volna igent mondani nekem. Majd most…

/köhög/

Férfi 1: Ugye odaát majd könnyebb lesz?

Férfi 2: Nem foglak megölni. Ez mi? Miért folyik a szemem?

Férfi 1: Ez drága barátom, egy könnycsepp. Amit pedig odabent érzel, az a szomorúság és a kétségbeesés elegye. Furcsa, igaz? Milyen nehéz tud lenni odabent a mellkas… Milyen forró a homlok…

Férfi 2: Muszáj?

Férfi 1: Menj oda a fiókhoz és vedd ki a papírokat. A levéllel együtt tépd szét.

Férfi 2: Sajnálom.

Férfi 1: Ne sajnáld. Nem haragszom. Szép halál lesz. A lehető legeslegszebb. Együtt csináljuk. Egy, kettő…

/sötét/

És akkor egyesültünk, hogy meglátogassalak. Végül maradtam. Messze mentem a világból, el, egészen addig, amíg míg ki nem hűlt a láz és el nem múlt a fájdalom, és akkor meghallottam a hangod Boldog lettem újra, az egyik apró darabja pedig velem maradt. Egy kicsit mégis ember lett belőle, velem.

Eszter: Gábor?

Férfi 1,2: Hozzám jössz feleségül? /térdelnek, F1 kezében gyűrű/

Vége

Megszületett. Azóta él, próbál, tapos, akar, szeret, ölel, gyűlöl, elfojt, kipróbál, tanul. Film-színház szakos az Eltén. Szereti. A rántott húst is szereti.