Szabolcsi Alexander

Egy barkochba ontológiája

Marianna D. Birnbaum – Apu (Magvető, 2020)



„Ez a múlt sosem múlik el…” (97.)


Vannak traumák, amiket sose lehet feldolgozni – akár egyéni, akár közösségi, történelmi, nemzeti traumáról van szó. Csak abban reménykedhetünk, hogy napról-napra kevésbé jut majd eszünkbe, elfelejtjük, egyre kevesebbszer jön szóba. Végül pedig lesz egy nap, amikor már senki nem lesz itt, hogy meséljen a traumáról: ekkor talán végleg megszűnik. Marianna D. Birnbaum Apu című kötete megpróbálja egy abszurd korszakban leélt élet traumáját elmondani, mindezt egy, a 20. század háborús Magyarországán élő édesapa visszaemlékezésein keresztül, naplószerű formában.


„Az egyetlen, ami biztonságot jelentett, az az otthonunk volt. Azt jöttünk vissza megkeresni, és boldogok voltunk, ha akár romokban is, de valamit megtaláltunk. Az emlékeinket kerestük, mit tudom én, mit!” (51.)


A könyv fő szervezőeleme – a napló műfajából adódóan – a retrospektív sorsteremtés. Az elbeszélő visszatekintve, utólagosan ok-okozatokat keresve és teremtve alkotja meg (vagy alkotja újra) élettörténetét. Bár ez a jelenből megteremtett múlt evidens lenne bármilyen más napló jellegű elbeszélésnél, itt fontos a történelmi párhuzamban vizsgálni ezt. Mert az Apa visszaemlékezései során a második világháborút és következményeit, valamint az ’56-os forradalmat és az azt követő kivándorlást, otthon- és hazavesztést, tehát ezt az abszurd időszakot próbálja meg önmagában kronologikusan és következetesen rendszerezni. Ebből adódóan a mű elsődleges értelmezési pontja az egymásra épülő, egymás nélkül nem létező traumák destrukciója, amely alapvetően a történelmi kontextusból jön létre (holokauszt, államosítás), ugyanakkor nem bontja fel kulturális traumafeldolgozás – már amennyiben beszélhetünk ilyenről – szerkezetét és konvencióit, nem meséli újra a holokausztot vagy az államosítást, természetesnek veszi, hogy ezt az olvasó ismeri. Így a helyzet fontossága és súlya megmarad, de a narratíva inkább a személyes (megélt) traumákra koncentrál, és más hasonló témájú regényekkel ellentétben nem beszél hosszasan vagy részletesen a holokausztról és annak abszurditásáról. A történelmi helyzet csak kontextus marad, sosem kerül az elbeszélés fókuszába, ezzel egyensúlyt teremt az édesapa közeli, megfogható traumái és a korszak traumái között azzal, hogy a korszakosakat nem állítja kontrasztba az egyéniekkel szemben – ezáltal mindig az apán van a hangsúly.


A szöveg egyik legérdekesebb fókuszpontja az Anya és a lány karaktere, bár egyik se jelenik meg aktívan a történetben (az Apa csak mesél róluk, vagy a lány esetében beszél hozzá), mégis mind a két karakter az otthon érzésének, közegének egyfajta megélése: az Anya mint a soha el nem engedett, de sokszor megtagadott (megcsalt) otthon, és a lány mint a vágyott, de soha el nem ért otthon (a továbbélés lehetősége). A női szerepek (már amennyire ezt szerepnek tekinthetjük) csak az Apa lelkiismeretének igazolására vagy tisztázására szolgálnak, önmagukban női hangokként sosem szólalnak meg annak ellenére, hogy a szöveg idejében (amikor az Apa elmondja a történetet), mind a ketten jelen vannak az apa életében, ahogyan a szöveg is többször megjegyzést tesz a jelenlétükre: „Anyu felébredt, és hallom jön kifelé, hogy begurítson a hálószobába.” (62.). Így az apa szerep (az Anyánál mint szerető, a lánynál mint nevelő) sosem teljesül be maximálisan; nem csak az elbeszélés, hanem az Apa karaktere is tudatosan kiszorítja őket a saját visszaemlékezéseiből, így a saját (újra)konstruált valóságában ragad.


Az elbeszélésnek ugyanakkor véleményem szerint vannak problémái. Kezdve a bevezetővel, ami kerettörténetként, kontextusként fogja közre az elbeszélés lényegét, az Apa visszaemlékezéseit. Ez a kerettörténet mint kontextusteremtő elem megállja a helyét, bár szinte csak egy romantikus gesztussal (a napló mint a véletlen folytán megtalált szöveg) vezeti be magát a törzsszöveget. Viszont ennek a keretnek a legnagyobb problémája mégis a kidolgozatlanság, vagyis az, hogy csak félig képes jelen lenni. A történet elolvasása után az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy a történet elején megszólaló női hang (aki az Apa lánya), miért nem reflektál az Apa visszaemlékezéseire, miért marad egyoldalú ez a szöveg, hol marad az a női hang, akinek ez a szöveg feltételezhetően szól?


Bár maga a történet tekintve, hogy az Apára fókuszál, teljes marad így is, de a felmenő karakterét tovább árnyalhatta volna, ha a lánya szemszögéből is megismerjük a történetet. A direkt némaság is beszédes lehet, de itt mintha csak az elején lenne jelen, majd eltűnne a történet során az Apa lánya, akinek (feltételezhetően) ez az elbeszélés szól. Egy, az apától eltérő hang nem csak dinamikusabbá tette volna ezt a szöveget, hanem komplexebbé is. A kerettörténet fontossága így, hogy csak a szöveg elején mint bevezető jelenik meg, szinte értelmét veszíti.


Az elbeszélés másik problémája az, hogy túl önkényes és egyértelmű. Az édesapa pont a könyv elején mondja el, hogy hol nőtt fel, és hol tanult, a könyv végén pedig azt, hogy éppen kórházban van és milyen a jelenlegi helyzete. A szöveg időkezelése tehát lineáris, hagyományosabb szólamú, és bár helyenként próbálja fenntartani a szöveg a spontaneitás látszatát, ez sem teljesen kidolgozott, néhol túlságosan kézenfekvőek a bizonyos történeti elemek bizonyos helyei és előfordulásai.


Mindezek ellenére nagyon jól használja a szöveg a hangsúlyokat és az árnyalásokat, sosem válik túl részletessé vagy szűkszavúvá, ömlengővé vagy tényközlővé. Az Apa beszéde életszerűnek és a helyzethez illően pontosnak hangzik, sokszor megkérdőjelezi magát, egyes eseményeket újra és újra felemleget, továbbá szűkszavúan, de kommentálja az elbeszélésben jelenlegi helyzetét is, ezzel élőbeszédszerűvé válik maga a szöveg is. A szöveg narratívája sosem feledkezik el arról, hogy az Apa pozíciójából beszél, ezt a szálat nem emészti fel a történelmi szituáció és a traumafeldolgozás sem.


Nehéz az Apuról teljes képet festeni, mert mint elbeszélés megállja a helyét, az édesapa történetét megfelelő hangsúlyokkal, jól adagolt történelmi háttérrel és átélhető élethelyzetekkel mutatja be, de mégis olyan érzése van az olvasónak a könyv végén, mintha valami hiányozna belőle, mintha csak a szöveg felét olvasta volna el. De talán ez is az Apu egyik tanulsága, hogy semmi nem mondható el teljesen, valami mindig kimarad, és ahogyan a történelem, úgy az egyén is nézőpont szerint változik. Az emlék, a szó, az ember mindig töredék, így az Apu története is az. Egy naplót sosem lehet lezárni.

















Szabolcsi Alexandervagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v