A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.



Szabó Máté reflexiója

Zöldi Meliton: anatómia


vérzek. duplacsövű sörétesek néznek

ki a fejükből keserédesen

és unottan.

a tábla előtt állok. vigyázok,

véletlenül se ejtsek ki

semmit a számon.

a tanárnő hallgat.

az idő dobog.

néznek. nézlek.

mindezt megelégelve az első kérdésre

zsonglőrködöm két szemgolyóval.

kacsintás a szemteleneknek.

ezután a bordák közé

nyúlok, megérintem a tüdőket.

a légvételek szünetelnek.

de a szívvel lesz hibátlan a felelet.

odalépek a padodhoz. ezt akarják a hangok.

tócsában fekszik a táskád. ez a kedvenc színed.

a tanárnő zavartan kiveszi a kezedet

a mellkasomból, visszaakaszt a tartóra

és a szertárba vonszol.

nem érted. szemöldököddel

kérdőre vonsz,

nem haragszom.

ciánnal teli a szám.

szép vagyok.

mosolygok rád.




Belekezdve a versbe, a legszerencsésebb olvasásmód bontakozik ki. Egy olyan párhuzamos menetel a sorok kettős regiszterével, amely finoman, de teljes mértékben támogatva van a vers által. Ez a kezdősorok és -versszakok „duplacsövűsége”, a markoló keserűség és a játékos édesség kettőssége. Határozottan figyelemreméltó, ahogy az író ezt a dualitást egészen a vers közepéig fenntartja, melynek csúcsa és egyértelműen legnagyobb bravúrja a „kacsintás a szemtelenekre” sor, melyben szinte (pozitív értelemben) önleleplezően összesűrűsödik a vers minden játéka. Ekkor azonban, mintha megijedt volna attól, hogy a játék visszafelé sül el, folyamatos hátrálásba kezd az egyre komolyabb, keserűbb, és zavarosabb helyzetekbe. Bár nincs közvetlen hátraugrás, mert a következő két strófában szintén figyelemreméltóan finom koherenciával köti össze az elemeket („tüdőbe nyúlás” – a levegő elvétele, illetve felelet – hangok), mégis, egyre nehezebben kivehetőbbek a szituációk, a lírai szándék, illetve a beszélő ki- vagy miléte.


A szemgolyókkal való zsonglőrködés, mint kreatív és igen erős kép a perspektívaváltásra azt indukálja, hogy a beszélő elválik önmagától, és ezentúl egy önmegszólító beszédmódot is felvesz. Mindenesetre tisztán csak innen értelmezhető a táska behozatala, melyet a vers végén a kérdőre vont szemöldökök (a táska ráncai?) és a mosoly reciprok mozdulata is megerősít.


Mindez azonban továbbra is felvet olyan kérdéseket, amelyek a versszituációból nem derülnek ki, minthogy a vérzésen kívül mi a tócsa szerepe és a kedvenc szín relevanciája. Egyáltalán, miért osztódik a lírai én egy táskára? Valamint, bár a vers elejére jellemző pontossággal el van rejtve a második strófában, hogyan, és miért pont a cián jelenik meg, ha sörétesek ütötte sebbel kezdődik?


Összességében a vers induló bravúrja egy határozottan magas szintű teljesítmény, mely egy ponton törésvonalhoz ér, éppen amikor egy akciófolyamat kezdődik, melynek ilyen szintű részletességét akár el is lehetne hagyni, különösen, ha az leválva a vers dinamikus játékáról, valami önpusztítóan komolyat kíván artikulálni.







Azt mondják sokat hazudok: Áron a harmadik nevem. Ez igaz. 22 éves vagyok. Ez még egy ideig. Az ELTE BTK-n tanulok, ez remélem tovább. Gyerekkoromban két évig őriztem egy darab mohát. Ó igen. Bízom az irónia szervezőerejében. Nemigazán. Érdeklődési köreim: versek, kutyák, náci filozófusok.

0 comments

Recent Posts

See All
Kollázsok6.jpg
arrow&v