Noblet Péter

„Azt hiszem, a magamfajta embereknek nem illik nagyon hazafiasnak lennie”: John Osborne Dühöngő ifjúsága hatvan év távlatában

Vajon mit jelenthet a magyar közönségnek egy Közép-Angliában játszódó történet, amely több, mint hatvan éve került először színpadra? Első ránézésre talán semmit. Azonban ahogy a kezemben forgatom az Európa Könyvkiadó angol-magyar, dupla nyelves, 1990-es kiadását, arra kell rádöbbenem, hogy ez a látszólag jelentéktelen dráma a magyar közönség számára, mégis csak rejthet valamit, amire az ötvenes évekbeli magyar fiatalok nem fektettek feltétlenül hangsúlyt, ellenben fontos tanácsokkal, illetve útmutatással láthatja el a huszonegyedik századi magyar ifjúságot.

Dühöngő ifjúság. Ahogy a színdarab címe is érzékelteti, a dráma nem egy passzív rezisztencián alapuló társadalmat vesz mintául, hanem sokkal inkább egy energetikus, élettel teli fiatal, a húszas éveikben levő korosztályra utal. Mit él meg az, aki éppen a könyvet a kezébe veszi? Ötvenhatot, a rendszerváltoztatást vagy éppen a jelen nehézségeit. A düh okát nyilván a kor szabja meg, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mik a céljaink. Osborne áttörő sikerű drámája 1956-ban látott napvilágot, melyet két évvel rá követett Ottlik Géza magyar fordítása. A darab számos kérdést vet fel, mellyel még a mai napig sem sikerült megbirkóznia sem az angol, sem a magyar társadalomnak. A Brit Birodalom bukása utáni űr mellett, számos más kérdés is a darab középpontjába kerül: kultúra, nemzeti identitás és hovatartozás, valamint az oktatás.

Annak érdekében, hogy megértsük, hogy mit is jelent ez a düh, mélyebbre kell ásni az egyes korok társadalmi és politikai problémáiba. Mit tudunk? 1956, Anglia. A problémák kül- és belpolitika. A Brit Birodalom nincs többé, a szuezi válságnak köszönhetően, ami nemzetiközileg sokkal inkább előnyben volt részesítve, mint az akkori magyarországi helyzet. Ebben a tekintetben Magyarországot súlyosabban érintik a külpolitikai események. Osborne mellett több brit drámaíró is szolidaritását fejezte ki az 56-os forradalommal kapcsolatban, köztük az irodalmi Nobel-díjas Harold Pinter is. Ez az írásba foglalt szolidaritás, illetve passzív állásfoglalás, persze nem volt elég világpolitikai szinten. Mindenesetre a fiktív analógia működött, akárcsak ha Osborne későbbi művére a Hazafit nekünk!-re gondolunk, amelyből az Oscar-díjas Szabó István készített filmadaptációt Redl ezredes néven, mely a Dühöngő ifjúsághoz hasonlóan a hovatartozás és identitás kérdését feszegeti az első világháborús ezredes, Alfred Redl szemszögéből. Amit viszont sikerült elérni, ha nem is igazságszolgáltatást, az az igazság felszínre hozása és a hamis ideálok és ideológiák lerombolása. Ahogyan a Brit Birodalom mitikus idealizálása megdőlt, ugyanúgy a Szovjetunió csábító gondolata is megszűnt a brit liberálisok szemében, az akkori események tudatában. A régi ideálok megdőltek, és a hagyományok és kulturális értékek megőrzése már nem jelentettek elsődleges célt.

Viszont mit jelenthet mindez magyar szemmel? Az akkori brit álláspont már érthetőbb, ahogyan az is, hogy miért nem tudtak Magyarországon eltekinteni egyes ideológiáktól. Viszont mégis mit jelent ez a mai magyar fiataloknak? Van-e düh és lehet-e kezdeni vele valamit, vagy csak ez is ugyanúgy az irodalom fiktív világán belül marad? Mert ez a színház cselekedeteket kíván és aktív részvételt. Akármennyire is csak a múltba tekintünk, azt kell észrevenni, hogy a jelenhez szól mindig az előadás: a jelen fiatalságához, a dühöngő ifjúsághoz.

Akárcsak az ötvenes évek Angliájában, ahol a háború után egyfajta kulturális elidegenedés történt, hasonlóan Magyarországon a rendszerváltoztatás utáni harmadik évtizedben egyre inkább észrevehető egy elhatárolódás a korábbi erősen meghatározó nemzeti identitástól. Ki a magyar? Bár Magyarország is mintha Anglia példáját követve, egyfajta kulturális homogenitás irányába tendálna, mégis érződik a rossz szájíz: ha nem magyar, akkor mi? Mi az, ami meghatározza a kilétünket, az identitásunkat? Maradjanak a régi szokások, vagy kapjanak teret az újak?

A változás iránti szükséget leginkább a darab főszereplője, Jimmy és a felesége, Alison édesapja, az ezredes, közötti konfliktus mutatja. Míg az ellentétek nem torkollanak direkt konfrontációba, addig az ellentétes nézetek a jelennel és a jövővel kapcsolatban nyilvánvalóvá válnak az egyes párbeszédekből, Jimmy és Alison, valamint az ezredes és Alison között. Alison rátapint a lényegre a második felvonásban: “neked az fáj, hogy minden megváltozott. Jimmynek pedig az fáj, hogy minden a régi.”. Ez a rövid jelenet a darabban talán jelentéktelennek tűnhet, azonban részletesen felvázolja a kor problémáit. A kiöregedő régi világ képviselőit állítja szembe az új, radikális változásokat követelő fiatal nemzedékkel. Az igények és elvárások mások, viszont a fájdalomban és elkeseredettségben mindketten osztoznak.

Ez az elkeseredés és kiláthatatlan helyzet fűti a fiatal főszereplőt, Jimmyt, aki dühkitöréseiben próbál változásokat hozni a múlt emlékeiben élő korban. Az ezredesnek túl sok a változás, Jimmynek nem elég: „jó, jó, jó. Hát szeretek enni. Szeretek élni is. Mit fáj ez nektek?”. Jimmy társadalmi helyzete nem részesíti előnyben a törekvéseit. Az egyéni szenvedése nem tud új szintre lépni, és kollektívan fellépni Anglia értékrendszere ellen. Ez az elszigetelődött társadalom, és annak ifjú tagjai nem képesek egyként működni. Míg az idealizált kép megdőlt, addig képtelenek aktív cselekedetekre sarkallni egymást, így hiábavaló kísérleteik dühös megnyilvánulások formájában jelennek meg.

Ebben az elszigeteltségben vagyunk most is. Akik fellépnének egyedül vannak, fizikailag elszigetelve egymástól és a reális megoldásoktól, mások meg túlságosan is elkényelmesedtek, belesüppedve a passzív létezésükbe. Ahogy Alison kifejti a darabban: „egyikünkben sem lobog pusztító szenvedély”, legyen szó szexualitásról, politikai állásfoglalásról vagy a társadalomban betöltött szerepről. Hiányzik az identitás, az aktív kijelentés. Ha nincs miért változni, akkor hiába van düh, és elégedetlenség, nem fog a megfelelő cél felé irányulni. „Fogalma sincs róla, hogy hol van, és hová igyekszik.”. Jimmy törekvései hiábavalónak tűnnek. Egy rossz korban, rossz álmokkal próbál teret hódítani. A helyzete változatlan marad, elidegenedve a társadalomtól, és az újítások utáni vágya kielégítetlen marad.

Hogy mit tud adni a magyar ifjúságnak Osborne drámája? Ha nem is megoldásokat, de legalább egy lehetséges kiút felé tud vezetni. Az út nincsen meghatározva, viszont a változás lehetősége megvan. Persze az efféle radikális változások mindig is aktív részvételt igényeltek. A változások eredendő oka, a düh, az elégedetlenség, a harag és a fájdalom. Az, hogy ezek az érzések mennyire tudják betölteni a társadalmi elidegenedést, illetve kulturális üresedést csak idővel derülhetnek ki. A magyar ifjúságnak pedig szintúgy próbálkoznia kell, kísérletezni, hogy milyen dühösnek lenni, és hogy ezt a dühöt, a megfelelő irányba tudják terelni. A célt, ami felé tartanak, meg kell találni, hogy kellő mértékben és megfelelő időzítéssel haladjon a kor egy reményteli jövő felé, amely új lehetőségeket nyújt az eljövendő nemzedékeknek.

Felhasznált források:
Osborne, John. Dühöngő ifjúság / Look Back in Anger. Európa Könyvkiadó, 1990.

Ki vagyok? Noblet Péter. Egyetemista, az angliai Warwick Egyetem irodalom és színházelmélet szakos hallgatója. Mi érdekel? A különböző kultúrák és nemzetek. A nemzeti identitás, trauma, dráma, konfliktus, provokáció, radikalizmus és persze maga a SZÍNHÁZ!