Pozsgai Anna Flóra

Az erkölcsök színpada

Hahotázás, mámoros tekintetek, hamiskás kacajok…

A kiváltságosok tömény cigarettafüstje könnyeden úszta körbe a királyi udvartól legnehezebben megközelíthető nyilvánosházat, ahol az erkölcs és etikett színpadon művelt szabályai minden egyes pohárral elfogyasztott vörösbor után sajátos értelmezést kaptak a nemes fényűzők körében. A pompás társaságot ugyanis a királyi társulat kecsesebbik fele szolgáltatta. Köztük is a legszemrevalóbb az ünnepelt színésznő, aki miatt az arisztokrata férfiak titkon átkozódtak feleségeik mellett, ha az a bizonyos függöny előugrott az előadás közben, s rút módon elrejtette előlük e modorosnak tetsző szépséget.

– Oh, mademoiselle, oh, Mathilde árulja el nekem, honnan jön kegyedből ez a magasztos erkölcs, ez a feddhetetlen szűzies ábrázat? – kérdezte Arthur, ki a Napkirálynak volt szegről-végről rokona. S e kékvérűség nemcsak az ereiben látszott meg, hanem ábrázatján is, melynek elfolyó kerekségét a királyi lakomákon való rendszeres részvét biztosította.

Mathilde nem is ügyelve erre a kérdésre – melynek válasza számára magától értetődő volt – odahajolt Arthur gömbölyű, narancssárga képéhez, és oly csókot lehelt rá, hogy a jelmeze kiegészítőjeként használt anyajegy, mely a szája feletti zugban helyezkedett el, hirtelen átvándorolt a pókhasú, zömök kis nemes kerekedő pofájára. S addig ott is lakott, még másnap asszonya szúrós tekintete le nem ugrasztotta onnan.

Mire Arthur összeszedte bátorságát, hogy viszonozza Mathilde kedvességét, addigra a színésznő elébe egy másik férfi állt.

– Mondja csak mademoiselle, miféle szerzet ez a Moliére?

A színésznő meglátva a jó adottságokkal megáldott urat – ki pozíciója szerint a király egyik tanácsosa volt – megigazította rizsporos parókáját, mit az aznapi előadás sikere zilált szét, s nyájasan így szólt:

– Amennyiben tehetségének mibenlétére kíváncsi, azt megmondani nem tudom. Annál inkább tudok beszélni a színészi erényről, mely az illendőségből és a pontos szövegtudásból áll. Számunkra a Moliére-féle csodás ihletettség olyan nektár, melyből mi nem csepegtethetünk. Egy kis titkot azonban még elárulhatok. Tudta-e, hogy a legrútabb vétség, amit csak el lehet követni egy színházban az, ha hátat fordítunk a közönségnek, akár csak egy pillanatra is? (…) Oh, bár uraságának ezt nem kell mondani, hiszen egy hölggyel is hogyan tudna másképp bánni, nemdebár?

Mathilde mindezt olyan titokzatos kacérsággal mondta, hogy egy pillanatra úgy tetszett, mintha a benne rejlő Szűz Mária kezet fogott volna az ördöggel.

– C’est ridicule! Hallatlan! – ordította a tanácsos.

Ezen torokból szakadó kiáltásra még a csapos is kiejtette a pénzérméket fukar kezéből, melyeket oly gondosan számolt a kékvérű vendégek megjelenése óta.

– Azt meri állítani kegyed, hogy e pökhendi alkat, e rút hazudozó, ki minden tisztességet sárba tipor, ki meggyalázza az egyházat, s vele együtt mindent, ami szent… ez… ez lenne kinek darabjai a királyi színpadra érdemesnek tartatik?

Mielőtt Mathilde megdermedt ajkaiba újra szót csiholhatott volna, a helyiség másik részéből felugrott egy csinos küllemű ifjú, s felkiáltott bátor, borvirágos hangon:

– Ugyan mitől fél urasága? Netán attól a tükörtől, melyben megláthatja önmagát Moliére által a színpadon? Attól, hogy hófehér harisnyája beszürkül az igazságtól?

– Árulás!!! – vörösödött el a tanácsos, s mérgében elhajította a kezében tartott poharát, amellyel pont Arthur kerek képét találta el. Arthur ezt a megaláztatást konstatálva, melyet a mademoiselle előtt követtek el ellene, nem hagyhatta további tettek nélkül. S jól rátaposott a tanácsos lábára, melyet a tanácsos hirtelen felindulásából viszonzott.

A csinos ifjú látva az eseményeket, úgy érezte, meg kell védenie a merész köpcöst, akinek minden bizonnyal cselekedetének kiindulópontja a hasonló nézeteikből fakadt megállapítása szerint. S ezzel a gondolattal összekötve egy csattanós sallert mért a tanácsosra.

A tettek tetteket követtek, a mademoiselle-ek sikoltoztak, a poharak a levegőbe repültek, a harisnyák megszakadtak, a szőrös vádlik kivillantak, a pofonok elcsattantak, a kékvérűek belilultak… S ezáltal oly színház kerekedett a nyilvánosházban, melynek létrejötte csakugyan Moliére nevét hordozta magában.

Pozsgai Anna Flóra vagyok, a Nincs színházi rovatának egyik tagja. Magyar szakon tanulok, azon belül színháztudományt, de színházzal való kapcsolatom már akkor megkezdődött, amikor kislánykoromban előszőr megtapasztaltam, hogy egy kézre húzott figura is milyen hihetetlen történeteket tud elmesélni. Azóta az ezerarcú Dionüszosz sok mindent megmutatott nekem magából, de még bőven vannak számomra ismeretlen oldalai. A célom az, hogy erre a felfedezésre másokat is magammal tudjak vinni az írásaimmal, és megmutathassam, hogy a színház nem ott ér véget, ahol a függöny legördül.