Bartók Kinga

Az élet maga

(Min Jin Lee: Pacsinkó, Alexandra Kiadó, 2017)




A Pacsinkó voltaképpen a flipper japán megfelelője. Adott egy tábla, rajta kis pöckökkel és zsebekkel. Ha a játék elindul, golyók kerülnek a táblára, amiket a kis zsebekbe kell beleügyeskedni. A valóságban azonban ez nem olyan egyszerű, mint ahogyan hangzik, és sajnos a nyerés esélye is elég csekély.

„…csak néhány nyertes lehet a sok vesztes mellett, ez a szabály. De az emberek mégis játszottak, mert remélték, hogy ők lesznek a szerencsések.” (457.)


Az 1883-ban kezdődő cselekmény egy majd száz évet felölelő családregény kezdete, amely 1989-ben ér véget. A koreai származású Szundzsa 16 éves korában meghoz egy olyan döntést, melyet nagyon kevesen tettek volna meg a helyében: teherbe esik egy gazdag japán férfitól, aki azonban nem tudja őt feleségül venni, mert Japánban a feleségével él. Szundzsa képtelen elviselni, hogy szerelmének másik családja van – hiába szeretne a férfi gondoskodni a lányról és születendő gyermekéről –, így elfogadja egy koreai lelkész házassági ajánlatát és Japánba emigrál vele egy jobb élet reményében.


Szundzsa életet ad egy fiúnak, Noának, majd egy másodiknak, aki már törvényes házasságának gyümölcse. A két fiú sorsa az akkori Japánban minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen, hiszen a japán társadalom tagjai a kívülről érkező koreaiakra koszos, gyarmatosított, munkakerülő népségként tekintettek. Ugyanakkor nemcsak a testvérpár számára tűnik lehetetlen vállalkozásnak a japán társadalomba való integráció: Szundzsa hiába érik felnőtt nővé az évek során, dolgozik ugyanolyan keményen – ha nem keményebben, mint egy férfi –, illetve neveli minden odaadásával és szeretetével gyermekeit, nem tudja teljesen leküzdeni a japánok által kreált előítéletekből származó megkülönböztetést és gyűlöletet a koreaiakkal szemben.

„Szundzsa feléjük tolta a kiskocsiját, azt remélve, hogy beveheti magát a kekszesstand és a szójapástétomos (…) közé.

Nehogy már bebüdösítse itt a levegőt! – reccsent rá az idősebbik kekszáru. – Menjen át a túloldalra! – És a halas részleg felé mutatott.” (182.)


Két fia, Noa és Mozaszu különböző módon igyekszik a maga módján beilleszkedni és megbirkózni a társadalmon kívüliségből fakadó kegyetlen élethelyzetek nehézségeivel. A narráció megengedi, hogy minden szereplővel azonosulni tudjunk, elénk tárulnak legbensőségesebb gondolataik, megértjük cselekedeteik indítékát és emiatt empátia lobban bennünk irántuk. Végsősoron ez a könyv célja: a társadalom peremén élők felé való együttérzés felélesztése az irodalmon keresztül.


A könyv egyik alapvető hipotézise a gyökereink, hagyományaink megőrzésének kérdése olyan helyzet(ek)ben, ahol ez szinte lehetetlennek tűnik. Szükséges-e önmagunk és őseink hagyományainak feladása az elfogadás, sőt: az életben maradás reményében? Mennyit képes egy ember tűrni élete során, megalázkodni, dolgozni embertelen mennyiségben azért, hogy életben tartsa családját? A mű által tematizált kérdések célja, hogy rámutasson: nem szabad csupán a felszínt kapargatni és néhány pillanatnyi tétova gondolkodás után kijelenteni: „szerencsés vagyok, hogy én nem egy ilyen korban élek”.


Min Jin Lee szereplői harcot vívnak az általánosítás ellen. Szundzsa kisebbik fia többször említi a könyv során, hogy véleménye szerint nem a japánok rosszak, hanem az emberek etnikumtól függetlenül, és nem szabad egy egész nemzetet néhány ezer, tízezer ember viselkedése, hitvány ideológiája miatt elítélni. Számtalan példa él erre a történelemben. Lényegében egy önmagát gerjesztő folyamatról beszélhetünk, ugyanis ha a japán társadalom nem állatfajként tekintett volna a koreaiakra, azok nem szorultak volna gettókba, mely végső soron olykor rákényszerítette őket olyan dolgok elkövetésére az életben maradásért, amelyekből az előítéletek származnak.


A könyv szerkesztésmódjának egyik különlegessége az aspektusok váltakoztatása, ami által még könnyebb az együttérzés. Fájdalmas azonban olvasni, hogy a gyerekek képtelenek a megbocsátásra az anyjuk felé, holott mi, olvasók, pontosan ismerjük az anya minden cselekedete mögött húzódó indokokat.


A történet előrehaladtával Szundzsa alakja mindinkább kezd a háttérbe helyeződni, helyette fiai, unokái kapnak hangsúlyosabb szerepet, bár a történet vége felé érezhető egyfajta vontatottság, s úgy gondolom, nem kapott elég nyomatékosítást, a család által megtett út, tehát az, hogy honnan hová jutottak végül el tagjai.

Mindemellett az írónő bravúrosan hozza párhuzamba szereplőit néhány igen fontos bibliai alakkal. Szundzsa férjének keresztény hite az ok, amiért a fiúk és az unokák is egy bibliai személy japánosított formáját viselik. Nem lehet véletlen, hogy Mozaszu az, akin nem fog a japánok gyűlölködése, hiszen neve Mózes átirata, aki a szolgaság földjéről vezette ki népét.

„Erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlan” (Zsidókhoz írt levél 11,27)


A könyv szereplői közül egyedül Mozaszu fia, Szolom az, aki elegendő bölcsességgel rendelkezik ahhoz, hogy ne csupán a japánok szavait hallja, hanem a mögötte lévő fájdalmat és csalódottságot is észlelje, gondolva Hiroshima és Nagaszaki veszteségeire. Salamon volt az, aki magáénak tudhatott egy hasonlóan páratlan jellegű bölcsességet.

Mi végül is a Pacsinkó? Egy játék, egy kis szerencse, reménykedés és csalódás. Egy metafora az életre, melyet mindnyájan élünk.





















































Bartók Kinga vagyok, 23 éves. Sokszor elfelejtek dolgokat és rendszerint eltévedek, olykor még rossz vonatra is szállok. Mégis mindig jó helyre érkezem.

0 comments