Túry Melinda

Akinek Einsteinről jut eszébe elrakni a hajkefét

(Elif Batuman: A félkegyelmű, Magvető, 2019)



A tizennyolc éves Selin egy teljesen idegen világba csöppen, mikor 1995 őszén megkezdi tanulmányait a Harvardon. A hallgatói lét sajátosságai mellett az e-mailezés is olyan újdonságot jelent számára, melyen kezdetben nem könnyű kiigazodnia. A félkegyelmű főszereplő-narrátora fanyar humorral számol be mindennapjai apróbb-nagyobb eseményeiről, melyek mellett érzéseit, levelezéseit, valamint könyvekről, filmekről és az egyes órák anyagáról alkotott véleményét is megosztja velünk. Elif Batuman önéletrajzi ihletésű regényét olvasva betekintést nyerünk egy bölcsész szakos kamaszlány fejébe, aki a nyelvet és különböző narratívákat vizsgálva próbálja megismerni és értelmezni a világot, a körülötte lévőket és önmagát.


A regény első részében Selin a tanév, a másodikban pedig az azt követő, Magyarországon töltött nyarának történéseiről mesél. A könnyed, bizalmas és ironikus stílusú, különböző idézetekkel tarkított, tananyagról és házi feladatokról, esetenként egészen jelentéktelen eseményekről való beszámolók akár Selin naplóbejegyzései is lehetnének, de a szöveg nem dátumok szerint tagolódik, és néha olyan részeket is tartalmaz, melyek mintha egy távolból visszatekintő én utólagos megjegyzései lennének. Hogy az elbeszélő hangjában egyszerre érezni a mindennapjait éppen megélő, és az emlékeit érettebb fejjel rendező Selint, talán annak az eredménye, hogy A félkegyelmű az írónő egy korábbi regénye alapján készült, melyet huszonhárom évesen a saját kamaszkoráról és egyetemi éveiről írt. A Politics and Prose Bookstore 2017-es, YouTube-on elérhető videójában Batuman elárulja, hogy korai szövege nagy segítség volt számára az egyetemi világ és lét pontos és részletes megjelenítésekor, majd jót nevet azon, hogy huszonévesen azt hitte, elég távolságból tudja szemlélni és elbeszélni ifjúkori bolondságait.


A könyv címe nem csak Dosztojevszkij művére vagy általánosságban a szerzőnek és Selinnek egyaránt kedves orosz irodalomra utal, hanem az említett életkor jellegzetességeire, a szélsőséges, fájdalmaival is mulatságos, nehézségeivel is könnyed mivoltára is – ezt a mottóként használt Proust-idézet is alátámasztja. Felnőtt fejjel gyakran gondoljuk kínosnak, viccesnek és érthetetlennek ifjúkori meglátásainkat, lépéseinket és viselkedésünket – Batuman képes a „félkegyelmű” tizenévesek perspektívájából lát(tat)ni a világot, hiteles képet adni a folyamatokról, melyek ebben a nehézkes időszakban egy irodalmi érdeklődésű lány fejében és lelkében végbemehetnek. A regénynek pedig éppen ez a célja: hogy visszarepítse olvasóját az egyetemi miliőbe, és a zavart, kérdésekkel teli, részben gyermeki, részben viszont nagyon is érett elsőévesek szellemébe. Az írói ambíciókkal rendelkező főszereplő maga is azt vallja, hogy „ez a történetírás lényege: kitalálni egy olyan eseményláncolatot, amely valamiképpen megfeleltethető egy bizonyos hangulatnak – annak, ahogyan létrejött, és annak, ahová vezetett” (75.).

A regény tehát – noha az egyetemi világba való beilleszkedés és egy idegen országban töltött nyár valódi kalandoknak számítanak életünkben – nem annyira a cselekménye, mint inkább a felelevenített atmoszféra és érzések, valamint a szellemes, intelligens, sőt, helyenként filozofikus gondolatmenetek miatt érdekes olvasmány.


Batumannak van bátorsága ahhoz, hogy megannyi, látszólag felesleges részletet benne hagyjon a műben, így tehát egyforma jelentőséget kapnak a felnőtté válás és az útkeresés nehézségei az olyan mozzanatokkal és párbeszédekkel, melyeket például a naplónkba lejegyeznénk, de bizonyos távolságból már teljességgel elhanyagolhatónak bizonyulnak. Ez a technika érzékeltetni tudja Selin mindennapjainak és lelkivilágának bámulatos, ugyanakkor nagyon is magától értetődő sokszínűségét, valamint az igyekezetet, mellyel az elbeszélő válaszok után kutatva mindent alaposan megvizsgál – de csak akkor működhet hibátlanul, ha a regény hossza optimális, és/vagy a stílusa akár önmagában is képes ötszáz oldalon át fogva tartani az olvasót.


Hasonlóan kockázatos szerzői húzás, hogy a magyar fiú, akibe a főszereplő belehabarodik, egyike a kevés egyértelműen antipatikus karaktereknek. Ivanban semmi kifejezetten vonzót vagy érdekeset nem találni, így az, hogy Selin folyton az ő üzeneteit várja és elemzi, hogy a kedvéért angolt tanít a nyáron Heves megyében, hogy minden a fiú körül forog, pedig – ahogy lány maga is bevallja – alig ismeri őt, az elbeszélőt is ellenszenvessé teheti. Azonban úgy gondolom, a legtöbben inkább együtt érezhetünk Selinnel, amennyiben felidézheti számunkra, hogy milyen diákként hasonlóan görcsös és (visszagondolva) indokolatlan módon imádni valakit.


A fiatalok kapcsolata nem csak arra világít rá, hogy kamaszként milyen nagy eséllyel választunk szerencsétlenül, hanem az internetes ismerkedés, flörtölés és kapcsolattartás kapcsán felmerülő problémákra is. Van, hogy valakivel remek élmény – kézzel írt vagy elektronikus – üzenetekben kommunikálni, élőben mégsem találjuk a hangot, ráadásul személyes interakció híján könnyen beleeshetünk a hibába, hogy partnerünk üzeneteit túl nagy fantáziával olvassuk, és személyiségét saját vágyainknak megfelelően képzeljük el. Az online térben esetenként egészen máshogy fogalmazunk és viselkedünk, mint személyes társalgás esetén, melynek egyebek mellett az a biztonság- és szabadságérzet az oka, mely az előbbit oly vonzóvá teheti. Mindezt az egyetem pszichológusa is jelzi, akit Selin – ahogy gyakran az oktatókat és diákokat is – kissé flúgos figuraként ábrázol, aki persze semmiképp sem tudja enyhíteni benne a (nagyon is emberi) érzést, mégpedig azt, hogy őt senki nem képes megérteni. A jelenet összességében komikus és ironikus, ettől függetlenül a férfi alapállításai helytállók, és aktualitásuk csak nőtt a kilencvenes évek óta.


Selin részben azért keres fel egy pszichológust, mert jó ideje aludni sem bír, annyira zaklatják kommunikációs nehézségei és a nyelv működésének kérdése. Akár csak az irodalmi műveket, Ivan e-mailjeit, sőt az orosz nyelvtankönyv szövegértés-gyakorlásra szánt és egyébként borzalmas olvasmányát is valami mély és végső jelentés után kutatva elemzi és boncolgatja, mely fogódzóként szolgálhat neki a szerelemben és általában az életben. Lassan sejteni kezdi, de kezelni még nem tudja, hogy a nyelv nem képes élményeinket teljes pontossággal visszaadni, leírt és kiejtett szavainkat ráadásul minden befogadó a maga módján értelmezi. Számos nyelvészeti kurzusra beiratkozik, abban bízva, hogy ezek megtanítják pontosan fogalmazni, megérteni másokat, és elkerülni minden félreértést. Azonban – ahogy ezt az utolsó bejegyzésben csalódottan leszögezi – a lingvisztika sem segít neki elboldogulni a világban, ahol (mint mindannyian,) „ismeretlen és kétértelmű dolgokkal [van] körülvéve, elhalmozva” (117).


A lány nem csak azért szeretne jól bánni a szavakkal, mert reményei szerint akkor kevésbé érezné magát elveszettnek és magányosnak az emberek között, hanem mert a tehetségét illető kétségeitől függetlenül is biztos benne, hogy írónak kell lennie. Azt állítja, ez egyelőre inkább „állapot volt, nem cselekvés. Nem volt számomra világos, hogy pontosan mit kell ehhez tenni.” (500), bár a második félévben megnyeri az egyetemi szépíróversenyt. Győzelmét nem a története értékeinek, hanem a mezőny gyengeségének következményeként fogja fel, és felteszi az egyszerre humoros és komoly kérdést, ami sok szerzőben felmerülhetett már: „Miért írunk mindannyian rossz történeteket? Mikor leszünk jobbak?” (205)


Ahogy Selin szemlélődik és naivan rácsodálkozik a világra, számos hasonló – egyszerű, de annál lényegesebb – kérdést fogalmaz meg, melyek berögzült szokásainkra, vélekedéseinkre és a sablonokban való gondolkodás értelmetlen vagy egyenesen nevetséges mivoltára mutatnak rá szellemesen. „Az emberek többsége vajon képes szembenézni a múlttal és normális szexuális életet élni?” – kérdi, mikor barátnőjével azon tűnődnek, mint jelent „normálisan” élni (94.). „Ilyen lenne az egész élet – szomorúnak kell lenned, ha nincs barátod?” (469.) – elmélkedik a párkapcsolatoknak tulajdonított jelentőségről. „[M]iért nem lehet minden az, ami, miért kell mindig hiányolni valamit?” – merül fel benne a romantikus dalszövegek kapcsán, mikor egy partin abból áll számára a tánc, hogy valahányszor felkérik, úgy csinál, mintha épp akadna valami fontos teendője, és közben azon gondolkodik, „hogy minek kell ezt csinálnunk és meddig fog még tartani” (270.). Korábban arra is utal, hogy szinte elvárásnak érzi, hogy egyetemistaként szenvedélye legyen a bulizás, ő viszont egyáltalán nem érti, mi ez „az ivással kapcsolatos megszállottság” (215.) a fiatalok körében.És az vajon miért van, hogy egyesek a jelen megélése helyett folyton a jövőről beszélnek, és így teljes életüket „az átmenetiség érzete” (496.) jellemzi?

Selin egy összetett, élethű karakter, akinek a személyisége úgy hordoz magában ellentmondásokat, hogy az nem szerzői hibára utal. Habár próbál beilleszkedni és olyannak tűnni, mint a többiek, azért büszke is rá, hogy kívülálló marad, és noha jellemzi valami általános határozatlanság és elveszettség, számos élethelyzetben bizonyítja, hogy igenis képes döntéseket hozni és feltalálni önmagát. Továbbá, még ha Ivan valamilyen szinten jogosan is vádolja azzal, hogy túl könnyen befolyásolható, a regény maga bizonyítja, hogy a lány a legkülönbözőbb témákban és szituációkban is tud önálló, értelmes véleményt alkotni, sőt nemegyszer megkérdőjelezi, ami az órákon elhangzik, vagy ami magától értetődőnek tűnik – igaz, inkább írásban, mint szóban.


Fontos még megjegyezni, hogy írói beállítottságának és az állandó olvasásmellékhatásaként Selin hajlamos a saját életét történetként, személyét pedig szereplőként elgondolni. Bár nem mind viselnénk előnytelen és vékony kabátot, csak mert az Gogol köpönyegére emlékeztet minket, serdülőként (különösen) jellemző ránk, hogy fel-felpróbálunk szerepeket, miközben önmagunkat keressük és érvényesülni próbálunk. A legtöbben bizonyára akkor is együtt érzünk vele, mikor azt kívánja, bárcsak megnézhetné „hogy fog alakulni ez az egész, mint amikor az ember előrelapoz egy könyvben” (134.). Mindemellett Selin valóban egy könyv elbeszélője és főszereplője, tehát az említett részek metanarratív elemekként gazdagítják Batuman művét.


Nyilvánvaló, hogy a regény második, nagyrészt hazánkban játszódó felét a magyar olvasóközönség egészen máshogy közelíti meg, hiszen számunkra nem csak arról szól, hogy az elbeszélő kisebb-nagyobb kalandokat él át egy idegen országban, hanem visszajelzéseket ad társadalmunkról és kultúránkról. Kétségkívül érdekes, hogy végignézhetünk a heves megyei kisfalvakon, és egy pillanatra még Budapesten, Eger városán és Szentendrén is egy török származású amerikai lány szemével, aki egyébként Ivantól hall először Magyarország ottomán-megszállásáról. Selin ugyanis a magyar diákokkal ellentétben úgy tanulta, hogy „a hunok törökök voltak”, és hogy a török és magyar nép „hasonló nyelvet beszélt”, tehát rokonsági, nem pedig ellenséges viszonyban állnak és álltak (116.). Általában vicces és tanulságos, ahogy a mindennapok során előkerülnek a kisebb-nagyobb kulturális különbségek, ráadásul a nyár alatt, egy hosszú felhívjam-vagy-ne-hívjam szakasz után Selin és Iván hullámzó és céltalan kapcsolatában is történnek komolyabb változások.


Számomra azonban mégis az első rész a lebilincselőbb. Sajnos a regény felétől egyre nő az olyan epizódok száma, melyek semerre sem viszik a történetet, s melyeket az elbeszélésmód sem ment meg attól, hogy unalmassá vagy erőltetetté váljanak. Illetve engem személy szerint jobban lekötött a megjelenített egyetemi világ, annak szituációi, mechanizmusai, karakterei és az ezekkel kapcsolatos gondolatmenetek, mint a folyamat, mely során Selin szembe találja magát magyar valóság egyes aspektusaival.


Batuman humorba burkoltan, de komoly kritikát fogalmaz meg, vagy legalábbis sugall a magyarokról, akik a Harvardon megismert szereplőknél is bogarasabbnak tűnnek. Egyesek üvöltve próbálják megértetni magukat, ha nem tudnak angolul, mások azt hiszik a külföldi nem tudja „hogy kell felkapcsolni a villanyt vagy elfordítani a csapot” (415.), nemegyszer részegesek, rámenősek, görcsösek vagy rosszindulatúak, és kevéssé gusztusos nemzeti ételeiket tejföllel, Selint pedig ízléstelen szuvenírekkel árasztják el. Ezeknél is érzékletesebb az elbeszélő véleménye, miszerint „itt mindenkinek a magyarság a rögeszméje” (373.), valamint, hogy a leghasznosabb magyar szavak szótárában csupa panaszos példamondatot találni. Fontos leszögezni, hogy Batuman az egyetemi és a magyar falusi miliőt is támadás nélkül kritizálja és parodizálja – csupán arra kíván rámutatni, hogy milyen abszurd, nevetséges, szomorú, gyönyörű, szórakoztató és érthetetlen a mai világ és benne az ember. Ezzel a céllal pedig érdemes megírnia A félkegyelmű folytatását, viszont az a mű – a fent említett videóban a szerző maga is belátja – már nem árt, ha tömörebb lesz.


























Túry Melinda felelősségteljesnek és lelkiismeretesnek tartja magát. Fontosak számára a könyvek, a jó beszélgetések és a nagy séták. Muszájnak érzi, hogy írjon, olvasson, jógázzon, tűnődjön, véleményt alkosson, és egészségesen étkezzen. Érdekli, mi történik mások és a saját lelkében, és hogyan lehet érzéseket, gondolatokat és hangulatokat kifejezni, megfogalmazni. Szeret fordítani, filmet nézni, napon feküdni, vízközelben lenni. Fejlődni vágyik, harmóniát keres.

0 comments

Recent Posts

See All