A heti tárca szavai:

ananász, falióra, kolibri, SPAR, tér, hálószoba, könyviszony, zene, karfiolég, süsü, hangszóró, film



Beke Sára D.

Gregor



Rohadt hülyén érzem magam. Ha valaki most benyitna. Milyen szerencse, hogy nem fog. Egy ideje nem jön senki és én sem megyek. Számba veszem, ami még megmaradt, ami még nem ment el, tévé, Netflix, zene, de már ezt is unom. Mindent végignéztem már, mindent meghallgattam, mindent tudok és semmit sem. Ha kimondom, kicsit olyan, mintha valaki felolvasna nekem. Aztán valahogy mindig félbeszakad a beszélgetés. Elfelejtettem hogy kell. Zavar a személyiségem. Egyszerre vagyok unalmas és idegesítő. Pont, mint minden más ebben a nyomorult lakásban.


A hálószobába hetek óta nem megyek be, először kihoztam onnan minden bútort, aztán bevittem mindent, amire nincsen szükségem, például a könyveket. Ez körülbelül akkor történt, amikor rájöttem, hogy az eddigi igazságok közül semmi sem bizonyítható, és elvesztettem a hitem a társadalomban. Hülyén éreztem magam, de ez tűnt logikusnak, szóval mindent bepakoltam abba az öt négyzetméternyi térbe. Szerintem beköltözött valaki. Magamban Gregornak hívom. Még nem beszéltünk.


Anyám néha felhív, megkérdezi, mit hozzon a sparból. Hamar félbeszakad a beszélgetés, leteszi. Én megint hülyén érzem magam, és felsorolom, mi maradt még. Egy ananászkonzerv, három szobanövény, tej, karfiol, a csillár, a nappali közepén az éjjeliszekrény. Megint nézek valamit, mondjuk a Süsüt. A gyerekkorom sem létezett. Azon gondolkodom, vajon anyám tudja-e, hogy ez nem a valóság. Gregor biztosan.


Rohadt hülyén érzem magam. Hetek óta nem jártam ebben a szobában, és most itt fekszem a padlón, a könyvek között, és elmagyarázom egy bogárnak, mi maradt. A poszter a madarakról, látod, ezek kolibrik, a függöny, a kézfertőtlenítő, a kormány. A falióra, nézd, már elmúlt nyolc, aludhatunk.










Szabolcsi Alexander

Kisközért




Akkor most te vágod hozzá a téglát. A lány felállt a kanapéról, majd izomból Vologya tarkójához csapta a téglát. Vologya arccal előre zuhant a padlóra. A koponyája kissé megnyílt. A lány a szőnyegre ejtette a téglát, Vologya helyére ült, és bekapcsolta a tévét. Leeresztettem a könyvet az ölembe, és felültem a kanapén.

Nem mennél le a boltba? Úgy ennék egy ananászt. Elnyomná a bogyó ízét.


Elkezdte hangosítani a tévét, fehéredésig nyomta a gombot, egészen addig, hogy a hangszórók már recsegtek. Valaki rázni kezdte a fűtőcsövet valamelyik emeleten. Rezegtek a sarokban, mint egy lekötött kolibriszárny. Néztük mind a ketten, közben ordított a film a tévében.


A falióra szerint még tíz percig akció van a boltban. Azt még talán elérem. Magamra kaptam a farmerdzsekim, és lekocogtam a lépcsőházban. Kint karfiolég fogadott, a kéken úszó ősz-gömb hajak, bárány-uszkárok, cigarettafüst és csatornagőz. Valamit otthagytam.

Visszaliftezek a hetedikre. Az akciót már biztos lekésem, de lesz lejárt ananász, a túlzsúfolt gyümölcssziget alján mindig van. Benyitok az ajtón, Vologya köszön, megkérdezi mit hoztam. De meg se várja mit mondok, egy téglát mutat, ami ma pont előtte esett le az égből, milyen szerencse, hogy nem a fejemre esett. És még el se tört. Hazahoztam, ez lesz az első tégla az új házunkhoz.


Ekkor a hálószobából egy lány jön ki, kihozza a könyvemet, és a kezembe nyomja. Közben lehámozza rólam a farmerkabátot, és mondja, majd ő lemegy a boltba, nyugodtan pihenjek. Vologya mosolyogva forgatja a kezében a téglát. Leheveredek a kanapéra olvasni.















Schillinger Gyöngyvér

Ortorexia nervosa




Mi van itthon, kérdezi. Nem száll ki a paplan alól, ott tölti a napot, minek felkelni. Konzerves bab, cukor, liszt, romlott grillcsirke, zacskó aszalt ananász. Olaj. Szerinte ebből kijön egy ananászos kuglóf meg babfőzi. Akkor ezt úgy érted, hogy nem mész le a boltba. Ő csak azt mondja, hogy vannak dolgok, amik nem érnek annyit. A SPAR-iszony egy létező jelenség, nem csak úgy kitalálja, és ugye amíg van itthon kaja, addig. Miről beszélsz, kérdezem, ezt mondhatnám csúnyábban is, mi az isten bajod van. A falióra kotyog a paplant felhúzza a szeméig.


A fogaim összecsikordulnak, mit kell ilyenkor csinálni. Az ágya körül pszichokönyvek, laptop, fél pár koszos zokni. Én nem leszek olyan, ezt régebben elhatároztam, olyan, mint a többi. Akkor prezentálod a főzeléket, kérdezem, mert én elmegyek a kiadóba. Ábrándos képet vág, a laptopján matat, kevés vagyok ehhez, a nevelés csődje, pont az nem akartam lenni, aki ilyeneket mond, mint a rossz anya egy régi, rossz filmben.


Majd rendel valamit, ne aggódjak, az evésnél vannak fontosabb dolgok, azt már nem hallom, hogy mi, a tudatom összeszűkül, ma is tizennégy órát fogok dolgozni, és már el is késtem. Eszik vajas kenyeret. Látott a hűtőben fél karfiolt, nagyon vicces, mondom, egyed azt. Tőlem. Egyébként is mi ez a rugózás a kaján, nem érti, az egészségmánia egy betegség, ortorexia nervosa, túl sokat olvasol, ezt se gondoltam, hogy valaha kimondom, vár bent fél tucat új kézirat, korrektúrák, a Süsüt újra kiadjuk, valami feljavított illusztrációval, rémes.


A hálószoba besötétítve, akkor ez lesz egész nap, kérdezem, bólogat, már csak a képernyőt nézi, véleménye kifejtve, ennyi, akkor én veszem a kulcsom, kabátom, egyébként hazudtam, mert van még egy túrórudi, és ezt jól elviszem magammal. Ugye még nem vagyok öreg és unalmas, ugye nem, közben a paplan alól csak int nekem, és mielőtt rácsuknám az ajtót, hangosan elkezd dübörögni egy régi szám, a You drive me crazy.














Karcagi Ágnes

Döntések




A legkomolyabb döntéseimet általában hétfő délután hozom meg a spar melletti Lidlben. Itt dől el minden. Amikor belépek a bevásárlóközpontba, akkor mindig izgatott vagyok, de végtelenül bizonytalan. Fel fogom tudni érni az akciós kakaóport, vagy nem? Lesz olyan, aki segít majd levenni, vagy mindent egyedül kell csinálnom?


Ananász pipa. Kicsit drága volt, de ez a bevásárlásnak az a szakasza, amikor az ember még mer kockáztatni. Közben a hangszórókból megint az a béna Billie Eilish zeneszám szólt. A hálószobába kell egy új paplan. Mindig kell valami új. Azzal a paplannal is úgy kezdtük, mint a legtöbb exszel, hogy holtodiglan holtomiglan, de feladta és kiszakadt. Van ilyen. Találtam egy nagy kolibri madarakat ábrázoló darabot. Na itt már elgondolkodom pár dolgon. Nem vagyok ehhez túl öreg? 10 perccel ezelőtt még simán beraktam volna a bevásárlókocsiba. Változom. A bevásárlás legvége a legnehezebb. Ott állsz a felsorakoztatott bonbonok között meghurcoltan, végig küzdve az egész kocsisort és döntened kell. Csoki vagy nem csoki? Csoki! Ha az ember ennyi időt eltölt egy ilyen helyen, sok lesz a tapasztalata és a végén már pontosan tudja, hogy mire van szüksége. Kár, hogy az elején ezt még nem tudom. Sok felesleges dolgot cipelhetek haza a szatyromban.


Aztán persze útközben letörik a karfiol vége, a téren kiszakad a rizs. Remélem lesz itt mostanában esküvő. Egy süsü gyerek a cipőmre lép, és leválik a vége. Azon kapom magam, hogy kiabálok vele. Régen ezen nevettem.


Otthon már csak egy filmre van erőm, mivel a kiújuló könyviszonyom miatt mostanában nem olvasok. A falióra 10 órát üt. Ezt is túléltem, ezt is átéltem. Arra gondolok, hogy mit fogok ott hagyni legközelebb a boltban, hogy ne szakadjon le a vállam. De vajon lesz-e erőm ott hagyni, amit már nem tudok elbírni?