Pintér Laura

Úgy lesz, ahogy van Háy János: A Herner Ferike faterja



Tele vagyunk megragadhatatlan fogalmakkal: élet, halál, szegénység – ki mondja meg, mik ezek? Mindannyiunk tudatában másképp rakódik le a szellemi hordalék, így az igazság viszonylagossá válik (, már ha a 21. században egyáltalán élhetünk ilyen szitokszóval). Talán egyetlen olyan valóságdarab nevezhető meg, amely földközeli szintre képes emelni az elvont eszméket: a számok halmaza.


Megkísérlek Háy János A Herner Ferike Faterja című drámájához is ezen az úton közelíteni. Mostanában amúgy is népszerű dolog statisztikai adatokra redukálni az életet; senki nem róhatja fel, ha az azt leképező irodalommal is ily módon járok el.


A mű olvasása közben igencsak hamar feltűnik, hogy milyen gyakran jelenik meg a szar szó különböző képzőkkel, ragokkal és jelekkel ellátva. A pontos szóelőfordulás 67. Nem sokkal marad le a bazmeg, a külföldiek által az elsők között elsajátított magyar kifejezés fonetikus alakja (ebből 50 darabot találunk a szövegben), illetve a kurva – többnyire melléknévi pozícióban –, melyhez a még mindig előkelő 47-es számot rendelhetjük hozzá. Ezen adatok a matematika tudományának leghevesebb támadói számára is tagadhatatlanul beszédesek: a rendkívül nagy gyakoriság tulajdonképpen körvonalazza is a dráma alaphangulatát.


Egy vidéki kisvárosban egyszerű közmunkások árokásás helyett szakadatlan életükre, a falura, a fővárosra és egymásra panaszkodnak – röviden így foglalható össze a cselekmény. Az első felvonás második jelenetét bevezető szerzői utasítás kísértetiesen hasonlít erre a megfogalmazásra: „A három férfi az utcán a lapátokra támaszkodva bambul”. Ennek fényében egyértelmű, hogy Háy alkotása remekül illeszkedik az elmúlt évtizedeknek az akciót a minimumra redukáló és a dikciót előnyben részesítő drámairodalmába, melynek gyökerei tulajdonképpen a csehovi időjárás- és szamovárcentrikus dialógusokban keresendők, és amely Beckettnél születik újjá. Akkor kaptunk egy magyar Godot-ra várvát? Végül is igen; ennek ellenére vadul hazai, az identitásunk elevenébe vágó szöveggel van dolgunk. A már-már hungarikumnak számító provinciális miliő olyan nemzeti motívumokból tevődik össze, mint a Kádár-korszak „mindenkinek van munkája, de senki sem dolgozik” életérzése, a lelki traumák kocsmázással való orvoslása vagy a folyamatos siránkozás, a semmivel meg nem elégedés. Íme, a magyar valóság: ez sem jó, az sem jó, „ha ennél szarabb világ lenne, akkor már nem lenne. Mert ez pont annyira szar, amennyire szar lehet”.[1] Mint a zsidó Misi bá’ traktorja, ami ha csak kicsit lenne rosszabb, már nem is működne.


Senki ne higgye azonban, hogy A Herner Ferike kimerül a felettébb realista panaszáradatban! A három főszereplő – Krekács Béla, Banda Lajos és Herda Pityu – bergsoni létfilozófiai kérdéseket tárgyal ki az árokparton, mindezt úgy, hogy ők maguk sem veszik észre, milyen nagy igazságokkal dobálóznak. Zseniális húzás Háy részéről a primitív közmunkások szájába adni olyan folyamatosan taglalt, de eddig meg nem válaszolt kérdéseket, mint az élet értelme, a halál utáni szféra, illetve az eleve elrendeltség megléte vagy épp hiánya. És akkor arra még rá sem tértünk, hogy van-e Isten, pedig a mű alcíme Istendráma két részben. A legszebb az egészben az, hogy az egyszerű emberek egyszerű megfogalmazásai révén közelebb kerülünk a megoldáshoz, mint bármelyik filozófust olvasva.


A lételméleti boncolgatás tulajdonképpen már a szereplők felsorolásánál megkezdődik, még ha ez csak később, az olvasás előrehaladtával válik is egyértelművé. A három központi figura nevét ugyanis összesen 9 ember viseli – és ez nem elírás. A Krekácsok, a Bandák és a Herdák körében a keresztnevek generációról generációra öröklődnek. E mozzanatot többletjelentéssel ruházzák fel a karakterek visszaemlékezései, melyek megjelenítik saját gyermeki énjüket és apáikat is. Az idősíkok közötti folyamatos ugrálás alig lenne észrevehető a szerzői megjegyzések hiányában, mivel a névvel a személyiség is átadódni látszik: a dráma jelenéhez képest 30 évvel korábban játszódó egységekben a felmenők megnyilvánulásai nem sokban különböznek a mi közmunkásaink csevegésétől. Olyan érzésünk támad, mintha a jellemvonások ősidók óta a Bélákba, Lalikba és Pityukba lennének kódolva. Tehát megszületünk, élünk, majd meghalunk – de semmi nem változik. Az individuum folyamatos körforgásra kárhoztatott, melyben nincs hatalma önmaga felett. Az elviselhetetlen tehetetlenségre a karakterek többször reflektálnak sajátos módon, elvontságát mindennapjaikból ismert elemek segítségével téve érthetővé. A kozmikus ciklikusságot a tél elteltével újra betemetődő árokhoz vagy a fűnyírás után ismét visszanövő fűhöz hasonlítják. A banálisnak tetsző magánmitológia megteremtése a predesztináció miatt érzett feszültség feloldására is tökéletes: újra és újra kézbe kell venni a lapátot és elölről kell kezdeni a munkát, ez pedig „kurva szar”.


Eleve elrendeltség, körforgás, fű… Mintha már találkoztunk volna e hármassal máshol is. És valóban: talán rémlik a középiskolai szövegkorpuszból egy hasonló témát boncolgató vers. Habár nincsenek információink arról, hogy Háy János Babits-rajongó lenne (reméljük, az), nem mehetünk el szó nélkül az Esti kérdésre való rájátszás mellett. A poeta doctus így kérdez: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?[2] Krekács Béla pedig így állít: „benne van a dolgokban az, ami majd lesz. Mint a fűnyírásban, hogy visszanő".[3] Utóbbi kijelentéshez képest a Babits-idézet annyiban mozdul el, hogy az állandó körforgás jelenségét alapvetésnek tekintve annak értelmét, funkcióját kérdőjelezi meg. Ezen apró különbség ellenére is egyértelmű a két alkotás közti kapcsolat. Ha úgyis elszárad a fű, minek nő vissza? Ha úgyis visszanő, minek nyírjuk le? Ha Herda Pityu néven volt már egy apa, és – minden bizonnyal – lesz majd egy fiú is, akkor mit számít a most létező ember? „Mert most az istennek nem mindegy, hogy én vagyok-e itt vagy a faterom”?[4]


Ahogy Banda Lajos mondja: „geci dolog félbehagyni valamit”.[5] Nos, Háy pontosan így tesz a dráma végén: feldobja a filozofikus labdát, de nem csapja le – ezt az olvasóra bízza. Legjobb lesz hűnek maradni módszeréhez és ezt az elmélkedést is lezárni. Előtte azonban felhívnám a figyelmet arra, hol találkozik a három közmunkás velünk, olvasókkal: az élet nagy kérdéseire adott válaszokban legalább akkora hiányosságaink vannak, mint nekik. Mondhatni „feleletben szegények” vagyunk – ami lehet, hogy már így is marad. Hisz Babitsnak sem sikerült változtatni ezen.


Akik pedig nehezményezik, hogy arról a bizonyos Herner Ferikéről és apjáról egy árva szó sem esett ezen irományban, azoktól elnézést kérek. E szegény, szemfüles szerzetek kénytelenek lesznek elolvasni a drámát.





[1] Második felvonás, harmadik jelenet
[2] Babits Mihály: Esti kérdés
[3] Első felvonás, hatodik jelenet
[4] Első felvonás, tizedik jelenet
[5] Második felvonás, tizedik jelenet







0 comments

Recent Posts

See All