Pintér Laura

Álmon innen, álmon túl

Calderón de la Barca: Az élet álom



Mi a titka a klasszikusok élvezetalapú olvasásának? Hogyan poroljuk le a két-, három- vagy akár négyszáz évvel korábban készült irodalmi alkotásokat? Van egyáltalán e műveknek a huszonegyedik századi befogadó számára is izgalmas, érthető, az azonosulás lehetőségét magában rejtő olvasata, vagy inkább ne is próbálkozzunk: a régi aktualizálása fából vaskarika volna? Nos, aki kicsit is nyitott a világra és a művészetre, az igen gyorsan az első lehetőség mellett teszi le szavazatát – régóta tudjuk, hogy az örökzöld műalkotások az emberiség olyan mély tudatrétegeiből merítik mitikus archetípusaikat, amelyek elévülhetetlen részét képezik az egyén érdeklődési körének. Calderón de la Barca leghíresebb drámája, Az élet álom felettébb könnyen beilleszthető a történelmi–művészeti folytonosság sodrába, hiszen számtalan elő- és utóképével osztozik az alapvető motívumokban. Így – ha eléri célját – ezen elemzés végén cseppet sem lesz meglepő, miért és hogyan hozhatjuk kapcsolatba a spanyol szöveget Platónnal, a Mátrixszal, az Eredettel vagy éppen Babits Mihállyal.


Don Pedro Calderón de la Barca 1600-ban jön világra egy előkelő madridi család gyermekeként. Jezsuita nevelésben részesül, teológiai tanulmányokat folytat, de a katonaságnál is megfordul; pályája elején Lope de Vega pártfogolja, majd a nagynevű előd nyomdokaiba lép mint udvari szerző. Később pappá szentelik, káplánként tevékenykedik, majd 1680-ban – akkoriban hosszúnak számító élet után – meghal. Elhunyta egyúttal a spanyol barokk végét is jelöli; ez nem meglepő, hisz a Lope-féle nemzeti komédia az ő munkásságában éri el csúcspontját. Színművei a közönségbarát szórakoztatás és a filozófiai mélységű gondolatok üdítő elegyét teremtették meg, mindezt finoman kimunkált költői nyelven, feszes dramaturgiával kísérve.[1]


A szerző leghíresebb alkotása kétségtelenül Az élet álom. Az 1635-ös szöveg cselekménye felettébb fordulatos és izgalmas – ez az érdekes karaktereken kívül a történések fokozatosan feltáruló okainak köszönhető. Egy merész ugrással azt is mondhatnánk, az ibseni analitikus dráma első nyomaira bukkantunk a barokk irodalomban. Többek között épp az adja a szöveg egyik frissítőnek ható vonását, hogy nem várnánk ilyen típusú dramaturgiát egy tizenhetedik századi szerzőtől – a főhős, az expozíció során börtönben raboskodó Segismundo hercegi származására, illetve fogva tartásának okára csak a mű későbbi pontján derül fény; a férfiruhában Lengyelországba szökő Rosaura motivációi és érdekes családi kötelékei sem tisztázódnak azonnal. A bizonyos szempontból modernnek tekinthető történetvezetés ellenére egy ízig-vérig barokk alkotással van dolgunk: a mű több szempontból monumentális.[2] A szereplők egyik végletből a másikba esnek, rendkívül magas hőfokon élik át érzéseiket, amelyek igen sokszínű skálán mozognak: a rajongástól a bosszúvágyon át az őrületig minden emóció képviselteti magát. A hosszú, de a cselekmény szerves részévé váló monológok valósággal eluralkodnak a drámai szövegen. Nyelvi megalkotottságuk hasonlóan grandiózus: a hősök tobzódnak a nagy kijelentésekben, miközben virtuóz módon zsonglőrködnek a különböző esztétikai minőségekkel: pátosz, komikum és tragikum egyaránt színesítik megszólalásaikat. A terjengősség unalmassá válhatna, ha nem párosulna erőteljes szóörömmel a változatos hasonlatok, felsorolások és a képes beszéd alkalmazása révén.


A barokk egy másik tipikus sajátossága is megjelenik a drámában. Habár nem válik uralkodóvá a szerencsekultusz (’sors’ jelentésben: a szó ekkor még negatív és pozitív tartalmakat egyaránt jelölt, a jelentésszűkülés csak később zajlott le), mégis említésre méltó a haldokló szolga, Clarín monológja az utolsó felvonásban, mint a hagyomány szép és beszédes felidézése: „Mert a tűzben s harci zajban / Biztonságotok nagyobb, / Mint a hegy legjobb szögében, / Mert nincs biztos menedék a / Végzet vak hatalma és a / Sors haragja ellenében. / Így hát bárhova szaladsz, / Bújsz is a halál elől, / Látnod kell majd, hogy megöl, / Ha isten parancsa az.”[3] A fátum, a végzet, vagy Isten akarata tehát nem kerülhető el, legfeljebb módosítható, hajlítható az erényes élet által.


Calderón műve mintapéldája a kontaminációnak: a fordulatos, kalandregénybe illő cselekményt és a lírai versként önállóan is működő monológokat drámai forma fogja keretbe. Utóbbi műnemen belül már igencsak nehéz volna egy műfaj alá besorolni az alkotást, hiszen a szellemes riposztok – amelyeket szinte minden esetben Clarín szólaltat meg – és a pozitív végkifejlet ellenére Az élet álom nagyon távol áll a vegytiszta komédiától: elég csak a zárlatra gondolni, mely a boldog megelégedést egyértelműen relativizálja.

Nyilvánvaló keveredés figyelhető meg az alkotás gondolati hátterében is. A barokkban nem ritka szinkretizmus, a különböző eszmei irányzatok, felfogások párhuzamos jelenléte elsősorban a Basilio királynak adott jóslat kapcsán mutatható ki. Míg a Segismundo herceg születését kísérő apokaliptikus napfogyatkozás, égzengés és földindulás az ószövetségi hét csapásra emlékeztet, addig a prófécia tartalma, miszerint a gyermek apjának gyilkosa lesz, eltéveszthetetlenül a görög mitológiára játszik rá, azon belül pedig a thébai mondakör részét képező Oidipusz-történetre. Vallás és antikvitás azonban remekül megfér egymás mellett, tágítva az alkotás intertextuális kapcsolathálóját.


Calderón innovációját, a vizsgált darab mélységét többek között az adja, hogy benne „véget ér a naiv cselekmény-dráma, úrrá lesz rajta a gondolat”.[4] E filozofikus tartalom pedig már a napjainkra szállóigévé vált címben felbukkan. „Az élet álom” teljes metafora nyilvánvaló azonosításnak tűnik, azonban a műben mindkét fogalom sokkal szövevényesebb, bonyolultabb és változatosabb jelentésrendszerbe ágyazódik bele, amelynek kibogozása nem egyszerű.


Mi az álom? Összefüggésbe hozhatjuk a képzelettel, a fantáziával, az ábrándozással, de a színházzal is – utóbbi egyébként is népszerű párhuzam volt a korszakban. Shakespeare óta „színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő”.[5] Ha az élet nem több puszta látszatnál, mimézisnél, valaminek a lenyomatánál, akkor legalább olyan szorosan kötődik a színházhoz, mint az álomhoz. Azzal, hogy világra jön az ember, elfogadja a rá osztott szerepet, fellépővé válik A nagy világszínházban (Calderón egy másik drámájának címe).[6] A kapcsolódási pont, az azonosítás alapja, hogy valamihez képest egy új szintként működik az álom (és a színház is). Arra, hogy pontosan mi ez a mögöttes szint, nehéz választ adni, és mindenképp mélyebb elemzést igényel.


Vegyük sorra, milyen különböző tartalmakkal tölti fel az álom szót az alkotás egy-egy szöveghelye! Mindenekelőtt elengedhetetlen része Basilio tervének: próbát tesz fiával, hátha hazudott a róla szóló jóslat, és bölcs, tiszteletre méltó, erkölcsös király lehet belőle. Kísérletképp trónra ülteti gyermekét, azonban tisztában van vele, hogy Segismundo alkalmatlansága esetén a fiú újbóli bebörtönzésével egyszülöttje teljes mentális megbomlását kockáztatná. Hogy országa érdekeit is érvényesítse, és a lehetséges keretek között apai kötelességeinek szintén eleget tegyen, úgy dönt, mesterséges álmot bocsáttat az ifjúra, mielőtt elfoglalja az őt megillető helyet a királyi palotában; és ha kudarccal végződik a próba, ugyanígy járat el. Ezáltal elhitetik Segismundóval, hogy sorsa jobbra fordulása csupán alvás szülte illúzió volt. A király magyarázó monológját a következő szavakkal zárja: „Mert, Clotaldo, akik élnek / A világon, mind álmodnak.”[7] Ezen általánosabb kijelentés finoman kitágítja az álom tudatrétegének jelentőségét; nyilvánvaló, hogy többről van szó, mint puszta eszközről a cél elérése érdekében.

A börtönből a palotába kerülő Segismundo oly hirtelennek és abszurdnak tekinti helyzete megváltozását, hogy azt ő maga is ébredésként értelmezi: „Mondjam: álom? Semmiképp sem. / Hogyha ezt mondom, csalok. / Nem Segismundo vagyok? / S nem vagyok, Úristen, ébren?”[8] Ezt követően a társadalmi szabályokkal először találkozó ifjú több ízben – börtönéveinek eredményeként, azaz teljesen érthetően – durván, erőszakosan, sőt állatiasan viselkedik: egy szolgálót kidob az ablakon, az álruhás Rosaurán pedig majdnem erőszakot követ el. Börtönőre és tanítója, Clotaldo, illetve édesapja számtalanszor figyelmeztetik, hogy ügyeljen viselkedésére: „nem tudod, hogy mindez álom!”[9] vagy: „talán ez mind csak álom, / Mégúgy hidd is, hogy valóság.”[10] Tehát az álom már az óva intés eszköze: egyrészt pszichés előkészítés az ilyen viselkedés mellett elkerülhetetlenül bekövetkező negatív kimenetelre, a börtönbe való visszatérés traumájára. Másrészt viszont egy transzcendentális síkot is hozzárendelhetünk a felszólításokhoz – az idősebb és tapasztaltabb férfiak a jámbor, becsületes magatartást azért tartják fontosnak, mert jelen helyzetük – nevezzük valóságnak – csupán egy másik szféra álma, azaz átmeneti, ideiglenes. E kettősséget néhány későbbi szöveghely megcáfolhatatlanul alátámaszt. Segismundo monumentális álom-monológja a második felvonás végén, újbóli rabsorba kerülése után hangzik el: „Úgy van: fojtsuk el magunk vad / S féktelen természetünk, / Becsvágyunk, szilaj dühünk, / Mert hisz hátha álmodunk csak. / […] Élünk és csak álmodunk / […] Tudja, hogy az ébredés / A halál álmába’ várja? / […] Mert álom a teljes élet, / Holmi álom álma csak!”[11] A drámai szöveg ezen pontján rendkívül tisztán rajzolódik ki, hogy az álom többrétegűsége mindenképpen egy másik szinthez képest jut érvényre. A monológ elején az álom és az élet egymás mellé rendelődik, mint két egyenrangú fél: a világot benépesítők születésüktől halálukig ábrándoznak a jobb, szebb és sikeresebb jövőről. Ehhez kapcsolódik az ébredés motívuma, amely ily módon a halál pillanatának felel meg, ezzel azonban ismét álomszerű létállapot következik be („a halál álma” metafora). A szintek totális és végleges megtöbbszörözését a felvonás- és monológzáró tőismétléses szóismétlés hordozza magában: az élet egy álom álma.


Mielőtt megkísérelnénk feltárni, pontosan mi lehet az álmon túli, mögöttes álom, érdemes bevonni az elemzői játékba más alkotásokat is, hiszen mint az már említésre került, a tárgyalt dráma előtt és után is számos mű foglalkozott a valóság mögötti állapotokkal. Origóként jelölhetjük meg Platón barlanghasonlatát.[12] Eszerint az életünk úgy viszonyul a dolgok, fogalmak igazi valóságához, ideájához, mint azok az emberek, akik egy barlangban lekötözve csupán a tűz fénye által a falra vetített árnyékokat szemlélhetik. Mivel születésüktől fogva ilyen állapotban vannak, az árnyképeket tekintik valóságnak. A szó szoros értelmében vett „valóságos” világ lakói szintén csak egy felsőbb szféra lenyomatát tapasztalják. A barlanghasonlat és a Calderón-dráma kapcsolata nemcsak gondolati (a megkettőzött életszintek elmélete), hanem konkrét szöveghellyel is bizonyítható: „Altatás volt dicsőséged, / Árnyéka csupán a létnek, / S szikrája a végtelennek.”[13]


Platónon, illetve a többszintűségen keresztül a filmművészet egy-egy darabja szintén összevethető Az élet álommal. A Mátrix, a Wachowski-testvérek 1999-es rendezése voltaképpen ugyanazt tematizálja, mint Calderón drámája: álom és valóság kettősségét.[14] Habár Slavoj Žižek tanulmányában felhívja a figyelmet a mozi egyes logikai bukfenceire és hibáira, a film azon érdeme elvitathatatlan, hogy egy ősi toposz vászonra vitelével bekapcsolódik a kultúra folytonosságába. Néhány évvel későbbi fejlemény Christopher Nolan Eredete (2012), amely még nagyobb hangsúlyt helyez az álomra és annak többszintűségére. A szereplők valóságot teremtenek az alvás mesterséges állapotában, amely kuszaságával olyannyira megtévesztő, hogy már-már az őrületbe – néha pedig a halálba hajszolja az egyént.


A rendkívül színes magyar művészeti paletta is büszkélkedhet hasonló témájú alkotásokkal. Babits Mihály A gólyakalifa című regénye a hazai klasszikus modernség egyik első kísérlete a lélektani regényre. A szerző kortársa, Karinthy Frigyes így nyilatkozott a szövegről a Nyugat hasábjain: „Kettősség! Ösztön és tudat – tér és idő – véges és végtelen – forma és tartalom – álom és halál – élet és lét – fájdalom és gyönyör […]”.[15] És valóban: ellentétek, párhuzamok, azonosítások regénye A gólyakalifa, amely rögtön a harmadik bekezdésben kísértetiesen rájátszik Calderónra: „Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!”[16] Az Ezeregyéjszaka meséiből kölcsönzött történetet megidéző nagyepika főszereplője, Tábory Elemér kamaszkorában ráeszmél, hogy egy testben két életet él: míg nappal módos és szerető családból származó, fényes jövő előtt álló fiatal, addig éjszaka egy tanulatlan, szerencsétlen asztalosinasból lett szegény díjnok. Noha Török Lajos és korábbi elemzők egyaránt figyelmeztetnek, hogy a mű több okból kifolyólag is ellenáll a pszichologizáló olvasatnak, mégis érdemes megemlíteni Schopenhauert, aki szerint „Az élet és az álmok: egyugyanannak a könyvnek lapjai”.[17] E megállapítás Elemér és alteregója kapcsolatára is vonatkozik, hiszen – eleinte valósnak tartott – „nappali életének” alakjai vissza-visszaköszönnek a díjnok mindennapjaiban is. Szintén a filozófustól származik a következő gondolat: „Hogy kevésbé lenne eleven és világos az, amit álmodunk, mint amilyen a valós szemlélet, az ilyen állítás nem is érdemel figyelmet, hiszen összehasonlításra még senki sem állíthatta egymás mellé a kettőt […].”[18] Álom és valóság ily mértékű szétválaszthatatlansága, hasonlósága Calderónnál is jelen van. Ezenkívül a főhősök reakciói is rokonítják egymással a magyar és a spanyol művet: a többszintű létformával való találkozást, annak felismerését mindketten traumaként élik meg. Abban azonban már különböznek, hogy mihez kezdenek a tudás birtokában, és szeretnének-e bármin is változtatni, ha pedig igen, mi az. Elemér és a díjnok célja a pszichés meghasonlást okozó kettősség felszámolása, ám míg előbbi az egyedüllétre, utóbbi az egyesülésre vágyik.[19] Segismundón azonban teljes mértékben eluralkodik a bizonytalanság: miután másodjára szembesítik származásával, már meg sem próbálja kideríteni, mi illúzió és mi való, csak arra törekszik, hogy tisztán és becsületesen éljen, ily módon mindkét eshetőségből a lehető legjobbat hozva ki. A herceg hozzáállását érzékletesen támasztja alá a következő idézet: „Ha ez álom, föl ne rázass, / Ha valóság, el ne altass, / S ha álom, ha valóság, csak / A jótett, más mi se fontos: / Ha valóság, önmagában, / S ha nem: híveket szerezni / Ébredésünk órájára.”[20] Sorsuk végkifejletében szintén eltér a két hős: Elemér álmában megöli díjnok-énjét, ezzel önmagát is elpusztítva, Segismundo jellemfejlődése viszont elnyeri jutalmát, amit annak is köszönhet, hogy „egy álom volt tanítója”[21]. A boldog befejezés ez esetben sem teljes: az ifjú hirtelen házassága, illetve, hogy az átélt ébredés-traumák örök bizonytalanságra, a valóság állandó megkérdőjelezésére és az álommal való összemosására ítélik, viszonylagossá teszik a mű zárlatát.


Egy kérdés még maradt: mi van az álmon, a mátrixon, a látszat-valóságon – nevezzük akárhogy – túl? Platón úgy véli, a magasabb rendű ideák világa; Az élet álom egyik lehetséges válasza az álom álma, a halál; a Wachowski-testvérek szerint egy lepusztult, apokaliptikus világ. És szerintem? Azt hiszem, a mindent magába foglaló én. Az egyén az egyetlen biztos pont, és az olyan fogalmak, képzetek, mint álom vagy valóság, csak benne rendelkeznek értelmezhető viszonyítási ponttal. Nincs értelme azon töprengeni, hol a határ valós és álomszerű között, hisz előbbit éppúgy szubjektív szűrőnkön átengedve, az elménkben éljük át, mint utóbbit. Lehet, hogy az élet álom, de az álom is élet; és mindkettő bennünk születik meg.





Felhasznált irodalom

Babits Mihály. A gólyakalifa. Bp., Scolar, 2021.
Pedro Calderón de la Barca, Az élet álom. ford.Jékely Zoltán = Klasszikus spanyol drámák, szerk. Benyhe János,. Debrecen, Európa, 1986, 449561.
Karinthy Frigyes Széljegyzetek a „Gólyakalifa” olvasása közben, Nyug1924/7, 7. sz., url: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00356/10800.htm.
Platón, Az állam, ford. Jánosy István, Bp.,: Gondolat, 1988, url: https://mek.oszk.hu/03600/03629/03629.pdf.
Arthur Schopenhauer, A világ mint akarat és képzet, Bp.,: Európa,
1991.
William Shakespeare, Ahogy tetszik, ford. Szabó Lőrinc, Bp., Európa, 1980.
Szénási Zoltán. A nő és a pénz izgalma”: A kettősségek szerepe Babits Mihály A gólyakalifa című regényének narrációjában = Szénási Zoltán, Örökkék ég alatt: Tanulmányok, Szombathely, Savaria University Press, 2016 (Kézjegy), 4150.
Szerb Antal, A világirodalom története, 3 köt. Bp., Révai, 1941 (A világirodalom története, 3).
Török Lajos, A gólyakalifa álma: Babits Mihály: A gólyakalifa =  „egy csonk maradhat”: Tanulmányok az 1920-as évek magyar irodalmából, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Horváth Csaba, Szitár Katalin és Török Lajos, Bp., Ráció, 20047, 885.
Slavoj Žižek, A mátrix: avagy a perverzió két arca = Mátrix filozófia, szerk. Ábrahám Zoltán, ford. Zsélyi Ferenc, Bp., Édesvíz, 2004. 290323.


[1] Szerb Antal, A világirodalom története, 3 köt. (Budapest: Révai Kiadó, 1941), 2:35.
[2] Uo., 35.
[3] Használt szövegkiadás: Pedro Calderón de la Barca, „Az élet álom”, ford. Jékely Zoltán, in Klasszikus spanyol drámák, szerk. Benyhe János (Debrecen: Európa Könyvkiadó, 1986), 554.
[4] Szerb., i. m., 35.
[5] William Shakespeare, Ahogy tetszik, ford. Szabó Lőrinc (Budapest: Európa Kiadó, 1980), II. felvonás, 7. szín.
[6] Szerb., i. m., 36.
[7]Calderón de la Barca, i.m., 487.
[8] Calderón de la Barca, i.m., 490.
[9] Uo., 493.
[10] Uo., 501.
[11]Uo., 523524.
[12] Platón, Az állam, ford. Jánosy István (Budapest: Gondolat Kiadó, 1988), 172174, url: https://mek.oszk.hu/03600/03629/03629.pdf.
[13] Calderón de la Barca, i.m., 519.
[14] Slavoj Žižek,A mátrix: avagy a perverzió két arca”, in Mátrix filozófia, szerk. Ábrahám Zoltán, ford. Zsélyi Ferenc, 290–323 (Budapest: Édesvíz Kiadó, 2004), 291.
[15] Karinthy Frigyes, „Széljegyzetek a »Gólyakalifa« olvasása közben”, Nyugat 7, 7. sz. (1924), url: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00356/10800.htm.
[16] Babits Mihály, A gólyakalifa (Budapest: Scolar Kiadó, 2021), 5.
[17] Török Lajos,A gólyakalifa álma: Babits Mihály: A gólyakalifa”, in „egy csonk maradhat”: Tanulmányok az 1920-as évek magyar irodalmából, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Horváth Csaba, Szitár Katalin és Török Lajos, 78–85 (Budapest: Ráció Kiadó, 2004), 79. Arthur Schopenhauer, A világ, mint akarat és képzet (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1991), 51.
[18] Uo., 49.
[19] Szénási Zoltán, „»A nő és a pénz izgalma«: A kettősségek szerepe Babits Mihály A gólyakalifa című regényének narrációjában”, in Szénási Zoltán, Örökkék ég alatt: Tanulmányok, Kézjegy, 41–50 (Szombathely: Savaria University Press, 2016), 49.
[20]Calderón de la Barca, i.m., 533.
[21]Calderón de la Barca, i.m., 561.











Hogy ki PintérLaura? Egy színházrajongó könyvmoly, aki beteges módon kijavítja a barátai helyesírási hibáit; akinek Babits Mihály az állandó férfi az életében, és gyakran látogat művészmozikat, amikor éppen nem gátolja ebben egy világméretű pandémia. Egyébként pedig szívesen foglalkozik mindennel, ami belefér (vagy nem) a művészet kategóriájába. Szóval színészkedik, táncol, és monumentális, megvalósíthatatlannak tűnő tervekkel áll elő. Nagyon szeret sütni is. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar alapszakos hallgatója (nem, nem lesz tanár, és nem, a McDonald’s-ban sem tervez elhelyezkedni). Ó, és piros pontot érdemel nála, aki használ központozást.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png