Szabolcsi Alexander

Átmeneti idő

Tanulmány Huszárik Zoltán Szindbád című filmjéről

Az 1971-ben megjelent Szindbád Huszárik Zoltán első debütáló nagyjátékfilmje. A film alapját Krúdy Gyula életműve, irodalmi világa és pontosabban az általa kidolgozott Szindbád karakter szolgáltatja. A film már a saját korában is kiemelt helyzetből indult, hiszen az egyik első tudatfilm/mentális utazás film, amelyben egyszerre érvényesül az időfelbontásos elbeszélésmód és a szubjektív forma. Tanulmányomban a film lehetséges értelmezéseit, formavilágát és struktúráját vizsgálom meg. Ezen belül is kiemelt figyelmet szeretnék fordítani a film idő- és térkezelésére, illetve magára Szindbád karakterére.

Az elemzést szeretném ott indítani, ahol a film is kezd: a nyitójelenetnél. Már maga az első jelenet előre megmutatja a néző számára, milyen értelmezési keretben foglaltatik a film világa. Egy virágról indít a film, szuperközeliben, majd olajcseppek, pacák és foltok követik a látványt, egy percre kimerevedik a kép egy préselt virágon, és már megy is tovább. Így már itt közli a film, hogy a hangsúly a részleteken van, amik folyton elmosódnak, éppen csak kivehetőek, de már el is tűntek: mind csak pillanatnyi és időleges. A részletektől nem látjuk az egészet, arra csak következtetni tudunk vagy csak sejteni azt, hogy mit is látunk. Illetve erre jön rá a film során többször is használt montázstechnika. Vagyis a képek gyors vágással való váltakozása, cserélése, amivel a nézőben asszociatív módon képzeteket ébreszt. A film nem elmeséli Szindbád történetét, hanem megmutatja azt.

A film időkezelése egy örök jelenidejűséget feltételez, amelyben a jelen pusztán csak a szubjektum által megteremtett emlékben egyszerre jelen van annak múltjával, és jövőjével. A szubjektum egy olyan helyzetbe helyezi önmagát, ahol az emlék során képes annak jelenében mozogni, miközben az azt megelőző múltat, és az emlék következményeit is észleli. Egy átmeneti időben él, ahol a jelen sosem észlelhető, mert a jelen sosem volt a szubjektum tárgya. A szubjektum abból jön létre, hogy emlékezik, így a tárgya az emlék, és nem a(z) (akkor) megélt jelen. Ezt erősíti, hogy a film „véletlenszerű” jelentsorrenddel rendelkezik, vagyis bármelyik jelenet felcserélhető a másikkal, így maga a jelen időpontja sosem kikövetkeztethető. Az idő retrospektíven alkotja meg magát, a néző által egy nem ismert időpontból. Folyamatosan visszatekintünk, valahonnan, valamikor.

Lezárás nélküli mellérendelő mondatok sorozataként jön létre az idő, ahol mind kapcsolatosan alkotnak egy fő mondatot, amelynek alanya és állítmánya a halál. A szubjektum az értékvesztett halálból tekint vissza – ott, ahol a test (az idő) elmúlik, de a tudat végtelen és kiteljesedő – az emlékek világába. Ez a film fő motívuma: az emlékezés, ahogy a szubjektum egy személy, tárgy, helyszín vagy érzés esszenciája köré felépít egy annak megfelelő időt és teret. A filmben ez két jelenettípus váltakozásával történik. Az egyik a tiszta jelenet, amiben általában egy rövid történetszálat ismerünk meg, a másik pedig az ezzel párhuzamosan futó vagy ezt felváltó (gyors)montázs, amelyben a képzettársításokkal alkotja meg a film a gondolati közeget, az asszociációt. Ezt a formarendszert fogja közre a halál kerete, ahogy a film elején Szindbád halottan utazik egy kocsin, és a film legvégén is holtan esik össze a templomban. A két semmi közt elképzelt lét filmje a Szindbád, ahol az időben folyamatosan és egyidejűleg bolyong a szubjektum, keresve az emlékezés célját.

A film térkezelése is az emlékezés motívumait követi. A külső és belső terek erős fókuszban vannak a filmben. Hiszen a külső terek általában nagyok és kietlenek, vagy csak kevés tartalmi jelleget hordoznak magukban, és általában a kompozíció és kamerakezelés is fokozza ezt az érzetet, hiszen sokszor ezek a külső helyszínek nincsenek kihangsúlyozva, a részletek elvésznek a képen, a karakterek nincsenek kiemelt helyzetben (nem középen állnak, nincsnek fókuszban), és ha hordoznak is tartalmi fontosságot, az általában az elmúlás érzékeltetése, mint a visszatérő temető helyszíne vagy a tematikus (őszi) felvételek. Ez hangsúlyozhatja a szubjektum elveszettségét a tájban, hiszen nem képes azt csak foltokban, nagy benyomásaiban megjegyezni, befogadni. A táj összbenyomását (esszenciáját) idézi fel a szubjektum, épületeket, hegyeket, embereket, réteket, mindent, ami ott lehetett akkor. Ezzel szemben a belső terek erősen stilizáltak és részletesek. Minden belső tér egyrészt szecessziós jellegéből fakadóan (túl)díszített, illetve ezekben a belső jelenetekben általában nők jelennek meg, amire tökéletesen reflektál a tér. Szindbád kivetíti az emlékezést, az adott nővel kapcsolatos emlékeit, érzéseit az emlékben megalkotott térre, hisz mind a kettő a keresés irányába mutat, egy, amely a célja (nő) és egy, amely teret ad neki (szoba). Így az emlékezés nem csak létrehozza a teret, amelyben játszódik, hanem eszközként használja fel az emlék céljának kutatásában.

De ki beszél a filmben? Azonos-e a szubjektum Szindbád karakterével? Nos, igen is és nem is. Amikor szubjektumról beszélek, akkor az általános emberi tudatra gondolok, amely nem csak Szindbád szintjén működik – Szindbád régi kalandjaira való visszaemlékezés – hanem az általános tudat szintjén, ahol az emlékezés eszenciája mindannyiunkban közös. Ha ezek alapján a film nyelvét követjük, nem Szindbád a történet elmesélője, hiszen ő is csak az emlékeinek egyfajta kivetülése. Mi, befogadók két értelemben közelíthetjük meg a filmet, egyrészt mint általános szemlélő kapunk teret, úgymond mint objektív, külső, a film terében és idejében nem létező értelmezők, de feltételezhetjük azt is, hogy mi Szindbád tudatával azonosulunk. Azzal a tudattal, amely visszaemlékezik és (újra)felfedezi a múlt (emlékek) történeteit, és amelyben önmaga (Szindbád) is csak egy szereplő. Tehát Szindbád tudata vagyunk, aki az emlékébe a múltbéli önmagát vetíti bele, távolságtartóan, objektíve, az emlékezést nyersen, önmagában vizsgálva.

Szindbád karaktere több oldalról is megvizsgálható. Egyrészt beszélhetünk Szindbádról, mint egy öreg, eltévedt, az életet kereső (volt) szoknyapecérről, aki a múltat újra és újra felidézi, és keresi azt, amely valaha ott volt, de sose találta, mert sosem volt jelen, mindig csak kereste. Hiszen a keresés, vándorlás határozza meg, a hiány, így a beteljesülés a megszűnést jelentené – a vágy beteljesülése annak elmúlását hozza magával. Ebbe pedig Szindbád sosem törődött bele. Ugyanakkor beszélhetünk a mesei, fiktív Szindbádról, akit a neve hívott életre. Az Ezeregyéjszaka meséi Szindbád-képéből kiindulva azt is feltételezhetnénk, hogy Szindbád nem más, mint a filmben szereplő nők (és általában a nők) alkotta „hős”, „lovag” a szerelem jelképe, akit mindig is szerettek és szeretni fognak és minden ballépése ellenére sem képesek elengedni. A vágyott szerelem abszolút, nyers megnyilvánulása. És végül, de nem utolsó sorban, Szindbád lehet a fausti ember letűnt korának képviselője, a felfedezhető fizikai és metafizikai határok kiteljesedésébe beletörődő, a jelenről lemondó szubjektum, amely csak a meg-nem-élt, a vágyott, az el-nem-felejthető örök keresésében folyton az emlékeiben kutat. A ’Mit hagyott a múltban?’, ’Ki volt ő?’ keresésében egyre inkább lényegtelenné válik, hogy ki is az itt és mostban. Szindbád az idő rabja, bekerítette az idő tere, és így pusztán a párhuzamos pillanatok nézője, amiben egyszerre jelen van, mert minden jelen (pillanat) magába foglalja a bizonyosság lehetőségét, az emlékezés célját, az el-nem-felejthető felfedezését, azt a tartó érzést, amelyet talán hívhatnánk egy elcsépelt szóval nosztalgiának. Szindbád karakterének olvasatai többoldalúak, egyszerre az idő, a nők és az emlékek rabja, egy olyan jelenben, amely folytonos és párhuzamos, egyszerre létező, mindig tartó világ. Az idő dialektikájában örök.

A Szindbád egy kétségkívül időtálló film, bármennyire is ironikusan hangzik ez a film témáját tekintve. Huszárik tökéletesen interpretálta és alkotta újra filmen Krúdy Gyula karakterét, nem csak megértve azt, hanem tovább építve, képernyőre égetve tökéletesítette.

Felhasznált irodalom:
Magyar Nemzeti Filmintézet archívumának oldala (https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/szindbad-1)
Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet online lexikona (https://www.mmalexikon.hu/kategoria/film/szindbad)
Kovács Ágnes, „Vörös tapétán tengerkék virágok”, Filmvilág 2019/4. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=13998&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=0)
Kelecsényi László, „A többi néma csend?”, Filmvilág 2012/11. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=11178&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=0)
Stőhr Lóránt, „A vágy játékai”, Filmvilág 2004/10. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=1593&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=0)
Gelencsér Gábor, „Az emlék: más”, Filmvilág 2012/08. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=11160&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=0)
Dániel Ferenc, „Pipet”, Filmvilág 2001/07. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=3369&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=50)
Szilágyi Ákos, „Kis magyar filmszexológia”, Filmvilág 1985/01. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=6218&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=100)
Zalán Vince, „Egy kelet-európai képíró”, Filmvilág 1982/01. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=7198&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=100)
Fábri Anna, „A bolondok kvártélya”, Filmvilág 1980/03. (http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=7952&gyors_szo=%257CSzindb%25E1d&start=150)

Szabolcsi Alexander vagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.