top of page

Szegedi Fanni

Hol a techno – underground vagy fősodor?


NINCS – könnyű dolgom. Mindenekelőtt leszögezném, hogy az underground elektronikus zene kultúrájáról kizárólag szubjektív felhanggal tudok szólni, az állításaim java is legfeljebb többszöri tapasztalaton alapuló személyes/szenvedélyes vélemény. Ugyanis, és ez a második előre tisztázni kívánt pozícióm, egy folyamatosan változó-alakuló, több párhuzamos koncepciót felsorakoztató irányzatról esik szó a későbbiekben. Harmadrészt pedig egy sajnálatos, de szükségszerű szűkítéssel kell élnünk – amit nyugodt szívvel fogok én magam felrúgni adott pontokon – annak érdekében, hogy mégis legyen mit felmarkolnunk.

A személyes érintettség esetünkben egyszerre előny és hátrány. Előny, mert alapvetően egy érdeklődő, nyitott és vakmerő alkatként definiálom magam, és amíg egyesek a sziklába szorult Excaliburt rángatják, én inkább megvárom, hogy mindenki tovább álljon, és felfordíthassam a követ: vajon mit rejthet az elnyomott, összepréselt világ? És hátrány, hiszen az ismereteimet a teljesség igénye nélkül (teljesen jogosan, ugyan ki lenne erre képes?) bővítem, ezért óhatatlanul átszaladhat a figyelmem egyes említésre méltó jelenségek, események és szereplők fölött. A hiányosságokért cserébe örömmel használom az itt leírtakat alapként a további adatgyűjtéshez a jövőre nézve.

Vastagon a posztmodernben született zenei irányzatról beszélünk, és mint az irodalom- illetve a filmtudomány műfajelméleti értekezéseiben hasonlóképp olvasható (és hogy ne tapossunk a gázra az ágas-bogas mellékutcákon, maradjunk annyiban, hogy még most le kell mondanunk az átfogó, szisztematikus kategorizálásról, de hozok a későbbiekben érdekes példát rendszerező kísérletre is), ahány hangszerkészítő, publicista, producer, promoter, raver betette a lábát az áramkörös ütemek világába, annyi meghatározás történt és a legtöbb esetben egyenértékűen relevánsak. John Rieder sci-firől szóló műfajelméleti tanulmánya nyomán nyugodtan használhatjuk a „fuzzy halmaz” fogalmat, magyarán „két kellően periférikus halmaztagnak nem kell közös tulajdonsággal rendelkeznie”. (1)

Ezen a bizonyos halmazon a szűkítésünk okán a techno címkéje áll, ugyanis az elektronikus zene számos műfajt magába foglal és folyamatosan gazdagodik, a fuzzy-elméletet tovább görgetve a techno-nak is „sérülnek” a határai, másképpen: pezsegnek, oszcillálnak… and so on – az eseményhorizont sem egy szabályos körvonal, néha be- és kikerülnek elemek, azaz trendek jönnek-mennek, hagyományok élednek újra, miközben bizonyos hangszerkészítő cégek termékei évtizedek óta biztosítják a jellegzetes hangokat/hangzásokat (2), szóval jelen esszé megpróbálja arcátlanul kihúzni a kötött pulóver szálát, mert a fonal maga is több szálból összesodort anyagtest – ebbe fogunk kicsit, mégis belegabalyodni. 

Értelemszerűen szűkmarkúan fogok bánni a techno univerzális keletkezéstörténetének bemutatásával is, nem csak azért, hogy ne repesszünk a főúttól túl messze, hanem mert jelenleg minket a közvetlen környezetünk feltérképezése fog előrébb vinni. (3) Közelítés céljából röviden foglalkoznék most a magyar techno első lépéseivel: meglepően, a nemzetközi szárnybontogatással szinkronban tartotta a ritmust, illetve sok történeti hasonlóság fedezhető fel a budapesti punk mozgalom működéséhez, pozíciójához viszonyítva. (4) A rendszerváltás és az ezredforduló utáni szórakozás iparosodásának és kapitalista kultúrafogyasztásának „varázstalanító” erejéről ugyancsak születtek tartalmas összegzések (5), én magam ezekből az évekből kiemelném a Budapest Parádé ikonikus, az egész országot megmozgató programját: már maga a név sem titkolja, hogy a legendás berlini Love Parade mintájára indult el az eseménysorozat, nevével ellentétben nem csak a fővárosiak népesítették be Budapest utcáit, de ami talán számomra a legszimpatikusabb vonás, hogy egy felvonulásról beszélünk, menetelésről, amely valahol kicsit forradalom-szagú, de inkább csak szimat szintjén. (Még ennél is fontosabb a szabad mozgás koncepciója, jelentőségéről később még esik szó.) A Love Parade hagyományát művelő, a Budapest Parádé koncepcióját újra-gondoló megmozdulás a ma ismert Pride, amely bár prioritásként a szeretet összes formáját támogatja, mindezt elektronikus zene kíséretében teszi, általában több kollektíva és stílus közreműködésével. Az első évtizedforduló a 2000-es években termelte ki a techno-t egy teljes fordulatnyi lendülettel, ugyanis 2010-ben született meg a Több technót a Parlamentbe! mozgalom, egyben partisorozat, amely a mai napig létezik, működik és időszakosan látogatható. Az első eseményt az országgyűlési választások időpontjához igazították, a mozgalom követelései egyszerre csalnak mosolyt az arcra, de mégsem jelenteném ki, hogy abszolút komolyanvehetetlen programpontokról lenne szó. (6) 

A jelen elektronikus-könnyűzenei szcénája koránt sem apolitikus, akármennyire is egy techno esemény funkcióját és az esztétikai befogadását tekintve a kiszakadás-tagadás élményét nyújtja és egyben el is várja. Megint redukálnunk kell a nyersanyagot, ugyanis a fesztiválok és a tömegrendezvények szaporodásával, a dance műfaj és pop összefonódása után (7) a techno mint szubkultúra óriássá nőtt (Tomorrowland) vagy kifejezetten popularista termékké vált (Burning Man), a fősodorban újabb és újabb alműfajok aprózták tovább és elégítették ki a közönségigényt. De ezt az ellentmondást egy dialektikus folyamatként, egy örök körforgásként tudnám a leginkább leírni: az underground valamiképpen mindig egy ellenkulturális helyezkedés, s minél erősebb identitással bír, annál jobban vonzza önmagára a bizonytalanok és/vagy a nyitottak tekintetét, ez óhatatlanul ún. „felhígulással” jár, s mikor már feszesre fúvódott fel a lufi (a lufi itt egy fontos, többértelmű szimbólum, aki érti, az érti), még a kidurranás előtt megjelenik egy erre reagáló elhatárolódás… s ez így gombolyodik le előre az időben. A ciklikusságban az örök visszatérés egyszerre tiszteletre méltó példája a hirtelen gyökértelenségek hagyományteremtésének. A 2020-as évekről részben helytálló, ugyanakkor részemről kockázatos megállapítás, hogy 1995-nek köszönheti hangzásvilágát, egyrészt mert az előző lábjegyzetben már említett Faithless örökzöld Insomnia-jának töretlen mámorában élünk, másrészt ebből az évből egy másik nagyon fontos szerzemény ugyanilyen meghatározó, ez pedig a Born Slippy (Underworld), amelyet főként az egy évvel későbbi Trainspotting c. film főcímdalaként ismerhetünk. Úgy érzem, hogy most végre egészen a lényeghez érünk, úgyhogy e két dal érintőleges elemzésével neki is kezdhetünk egy szociokulturális körtúrának 2023 Magyarország techno-univerzumán belül.

Az arra érzékenyeknek vagy a témában avatottaknak hamar feltűnik a hangulat, amit a fent említett dalok és szerzőik már nevükkel és a címekkel sugallhatnak. A körkörösség egyik mozgatórugója a kiábrándulás. Nem titok és nem is érdemes tagadni, hogy a techno-közeg lemoshatatlanul melegágya a kábítószerfogyasztásnak, de bátran és okosan kitágíthatjuk bármilyen indíttatású és jellegű menekülés utáni vággyá, ez persze nem jelent minden embert és minden eseményt, azért ne legyünk naivak. (8) A techno-t (vagy ahonnan leágazik, a house-t) sokszor hasonlítják össze a szívdobbanás élményével, nem véletlen, hogy a legelterjedtebb ütemtempó megegyezik a normál (és egészségesnek számító) vérnyomás átlagával, 120—140 BPM (beat-per-minute) között. Bár a szigorúan vett klubzene még mindig előnyben részesíti az „egészséges” sebességtartományt, az univerzális felgyorsulás a techno-zenéken is nyomott hagyott, a high speed raving nagy divatját éli, és ez megint visszakanyarít minket a szerhasználathoz. A pörgetők (amfetamin, kokain… gyűjtőnéven: uppers) alkalmazása általános, az Insomnia is egy óda az alváshoz, amit akaratlagosan távolít el magától az ember válogatott módszerekkel, a dalszöveg felmutat további jellemző mellékhatásokat és tüneteket (9). Ugyanez elmondható a Born Slippy-ről is, még ha sokkal explicitebb és imitatívabb testvérdalánál, azaz mutatja is a belső világ (kémiai) kaotikusságát, nem csak elmeséli (10). 

Bizonyos (már nem létező) kollektívák és (már nem működő) szórakozóhelyek fáradtságos munkával törekedtek a tudatosságra és ezt az igényt előidézni a résztvevőkben is. A VI. kerületi Lärm Budapest non plus ultra techno-klubjának számított, amíg a környező lakók sorozatos csendháborítási vádjai végül a bezárásához vezettek. (Majdnem) minden tulajdonsággal rendelkezett, ami egy ilyen helyszíntől elvárható: fekete falak intim, mesterséges fényekkel, hogy eliminálják az időérzéket; a vakufény tiltása ezen intimitás megőrzése érdekében; a hátizsákviselés tiltása a tánctéren, hogy mindenki szabadon mozoghasson; a kiabálás-kántálás-énekléstől való óva intés, hogy a zenehallgatás ne veszítse el központi szerepét az individualizálódással, excentrikussággal szemben; és nem utolsó sorban egy szeparált tetőtéri terasz, hogy az extatikus, felfokozott állapotok egy rövid cigiszünet során ne vegyüljenek a kevésbé nyitott utcai közeggel… 

A Lärm sajnálatos és szomorú végzete azonban nem törte meg a progresszió más előfordulásait: figyelemreméltó megoldás más szórakozóhelyeken a pszichológiai segítség biztosítása, beavatott-cinkos-jófej mentősök őrző jelenléte baj esetén az azonnali, akár valóban életmentő beavatkozásokhoz, informatív plakátok jelenléte, szőlőcukorhoz vagy magnéziumhoz való ingyenes hozzáférés. Láttam belépőhöz kapható, egészségügyicsomag-osztást is. A csomagba óvszer, szipka, nyalóka és rágó került. Ezek a módszerek egy bizonyos érzékenységről vallanak, céljuk nem a drogfogyasztás vagy chemsex (szex-orientált szubsztanciahasználat) prevenciója, esetlegesen a szerhasználók vagy az ismerkedők bármilyen mértékű elítélése, hanem a biztonság és a figyelemfelkeltés előtérbe helyezése a valódi szabad, önfeledt szórakozás érdekében. Ugyanis előfordul, hogy a résztvevők nem tudják, hogy mit fogyasztanak és az milyen jellegű, hatású következményekkel jár. 

Egy rövid kitérő erejéig hozakodnék elő a tagadhatatlan árnyoldallal, ami tendenciózus. Egy kedves, sokat látott barátom szerint a jelenlegi kábítószer-túlkapások a 15 évvel ezelőtti Berlin pontos mását tükrözik, mivel legalább ennyivel vagyunk lemaradva minden más szempont alapján is, a mostani vészmadár-szerep helyett próbáljunk megfigyelőként állni a helyzethez, hiszen, mint minden újdonság, ez is „felnő” és felelősségteljesebb lesz. A GHB, ismertebb nevén Gina az egyik legdeklaráltabban tiltott szer, a berlini klubok 100%-a bannolja még a birtoklását is, fogyasztása hónapokra szóló kitiltással jár a helyről, a randidroggal való visszaéléssel pedig örökös helyet bérelhetünk a feketelistán. A kontrollvesztés és függőség jelenthet pillanatnyi, felszínen rekedő vagy épp szimpatizáns kapcsolódást, de hosszútávon mind az interperszonális érintkezések, mind az egészségügy és magánélet destrukciójával járnak együtt. Mivel nem vagyok szakértője a témának, ezért javaslom minden érdeklődőnek vagy érintettnek a széleskörű tájékozódást és szakszerű segítség kérését, a lábjegyzetben megjelöltem néhány elérhetőséget. (11)

Ennél, persze, azért többről van szó, a tanulmány teljes hosszában lehetne értekezni a drog és a zene viszonyáról: a zene egy tisztán absztrakt érzékelési input, a hallás objektuma, a tudatmódosítás pedig a percepció és kogníció rendellenes, vagy inkább nem megszokott formáit tárja fel használója, a szubjektum előtt. Egyes elektronikus zenei darabok kifejezetten értelmezhetetlennek bizonyulnak a kábítószerfogyasztástól tisztes távolságban maradók számára, ez nem azt jelenti, hogy ezek a zenék nem találhatnak élvezetre a józan fülekben, de minden bizonnyal híján maradnak az értelmezési rétegek feltárásának. Nagyszerű példa erre az acid techno mint műfaj. Mint már nevéből is sejthető, természetesen van köze a szerhasználathoz. Ehhez egy fantasztikus forrást hoztam, amit minden elektronikus zene-kedvelőnek nem hogy szeretettel ajánlok, de kifejezetten javaslok böngészés céljából: Ishkur’s Guide to Electronic Music (12). Az Ishkur művésznevet viselő Kenneth John Taylor lenyűgöző munkát végzett, amikor a gépzene eredetét kutatta. A weboldal enumerál valamennyi szubgenre-t, kapcsolási rajzszerű térképként ábrázolva azt a következetes kalauzoláshoz: kiolvashatók belőle a műfajházasságok és -testvérpárok, allúziók, a kronologikus leágazások, topográfiai adatok, de egyes műfajok nevére kattintva egy szubjektív (esetenként szabadszájú, egyben rendkívül szórakoztató) leírást kapunk az adott zsáner háttértörténetéről és egyéb érdekességekről, mindez egy műfajspecifikus lejátszási listával illusztrálva. Ez a rendszer természetesen nem reprezentatív, ellenben hiánypótlóan alapos és terjedelmes. Nem találni két egyforma műfajrendező próbálkozást, mégis kiemelném az Ishkur-félét a belefektetett munka, az interaktív barangolás lehetősége és az átütő szeretet miatt, amit a weblap tervezője a zene iránt érez.  

A zene szeretete pedig unásig unhatatlan beszédtéma a szcénában, mintha itt is volna egy miheztartás. Egyesek az alázatot hangsúlyozzák, mások a technikai felkészültséget és profizmust, valakik pedig a műfaji tájékozottságot és a DJ-szettek szelekciójának diverzitását. Ebben az eldönthetetlennek látszó kérdésben az Aphex Twin mint jelenség lehet segítségünkre: a legendás producer és zenész, aki 1992(!) óta halmozza egymásra egyedülálló életművének egyesével is különleges darabjait, azt nyilatkozta egy interjú során, hogy tulajdonképpen ő maga sincs tisztában azzal, mit csinál, amikor zenél, „csak nyomogatja a gombokat”. (13) Érdemes ezt az állítást fenntartásokkal kezelni, hiszen Aphex Twin, polgári nevén Richard D. James kisgyermek kora óta rajongója az áramköröknek és már szemtelenül fiatalon tervezett, programozott és épített elektronikus hangszereket. Mondhatnánk, megtestesíti a zsenikultusz kortárs eszméjét, és ha nem is hisszük el neki, hogy találomra tekergeti a potmétert, ez a megnyilatkozás magában rejti a(z elektronikus) zeneszerzésről alkotott ítéletét. A művész nem tud teljes mértékben számot adni tudományáról, intenciói nem transzparensek, hanem intuitívak, amivel (szerintem) nincsen semmi probléma. Jól van ez így. Nem az az állításom, hogy a zseninek bármit lehet, hanem aki bármit megpróbál, abból válhat zseni. Erről az egész műfajnak nevezett halmazról azt gondolom, hogy maga az experi-mentalitás. A gépek bár kézikönyveknek megfelelő precizitással, azaz átláthatóan működnek, mégsem fogható fel teljesítményük maradéktalanul, legalábbis az olyan átlagembernek nem, mint én. Sokszor bukkan fel az a helytelen kritika, hogy egy techno-DJ dolgozzon tökéletesen és hibátlanul, felkészültségével bizonyítva alázatát a zene és a közönsége felé. Kivételek, ugye, mindig vannak, de a vájtfülűek tudják jól, hogy a hibátlan performanszok mögött igenis automatizált folyamatok zajlanak, legyen ez a SYNC gomb használata, ami mechanikusan illeszt össze két zenét, hogy tökéletesen egy sebességgel, ütempontosan, összecsendülve szóljanak. Személyes preferenciám, hogy a DJ-zés egyik legnagyobb öröme, ha a fülére hagyatkozik az előadó, ha ő maga fedezi fel a harmóniák világát, ugyanis ezen képességek mindegyike fejleszthető(!), az automatizálás a személyes-emberi fejlődés kárára mehet. Illetve nem mindig az a legjobb hangzás, ha az ütemek egymáson szólnak, egy kis eltérés, egy minimális csúsztatás hozhatja be az Eisensteintől jól ismert montázs képletet a zenébe: 1 + 1 = 3 (már ha az ember két számot játszik le egyszerre, mert ez lehet három, négy… and so on, aki pedig csak egy számot tud lejátszani egyszerre, az nem „zsoké”, hanem, és ezt szintén kölcsönzöm egy jó baráttól, „két lábon járó emberi playlist”.) Az esszenciálisan jó szetthez igenis hozzátartozik a hibázás, hiszen a jó zenész aktívan hall(gat)ja saját magát és a felismerés pillanatában korrigálja a diszharmóniát, ergo gondolkozik, miközben cselekszik. Az elektronikus zene azért is lehet olyan felháborítóan élvezetes, mert a gépek szövevényes munkája mögött ott egy ember, aki mindezt vezeti, irányítja és felügyeli, a gépek kiismerése vezethet el megismerésig, és a legszabadabb alkotási folyamathoz. 

Többször is előhozakodtam már a szabadság fogalmával, még pontosabban a szabad mozgással. A budapesti techno-események szervezői, legalább is az underground szcénából, a tolerancia elkötelezettjei. Az események hirdetései a közösségi média felületein előre figyelmeztetik a látogatókat a szabályok betartására. Egy techno buliban nincs helye a kirekesztés, megbélyegzés, zaklatás vagy gyűlölet semmilyen formájának. Hasonlóan a tiltott szerek birtoklásához és azok használatához, bizonyos szélsőséges megnyilvánulások, az agresszív és intoleráns magatartás is kizárást vonnak maguk után. Egy mainstream, felkapott belvárosi klubban mindennapos eset a lányok fogdosása vagy az ittas verekedés, rendbontás, akár különösebb következmények nélkül... Ez egy szignifikáns progresszió a technokultúrában, mivel a techno elsősorban a zenéről és a csoportkohézióról szól, ezért a biztonság és bizalom kulcsfontosságú fogalmak, hiszen az egész mozgalom a kirekesztettek szórakozási formájaként bontakozott ki, ahogy azt korábban már részleteztem. Hangsúlyozva a nézeteim szubjektív intencióit, egyes esetekben a tolerancia is képes irracionális méreteket ölteni, az egyik ilyen oximoron a „szolidáris kirekesztés”, mint például a csak nők, vagy csak férfiak által látogatható rendezvények. Egyelőre még nem tudok kiigazodni ezen az eljáráson, ugyanis magam is vettem már részt autentikus „szauna-bulin”, ahol alapvetően férfiak találkoznak és ismerkednek egymással – elég hamar rájöttem, hogy nem én vagyok a célközönség, de ehhez be kellett, hogy engedjenek, hogy önálló döntést tudjak meghozni. (Tegyük hozzá, hogy az esemény a hivatalos társrendezvény, az OMOH-sorozat karszalagjával volt látogatható, ahol már egy körültekintő szűrésen korábban át kellett esni és a beléptetés során tájékoztatnak a milliőről: egyneműeket fogsz látni romantikus helyzetekben, a szabad önkifejezés, akár a teljes meztelenség is evidencia, a telefonkamerákat leragasztják, felvételek nem rögzíthetők…stb.) Sérül így bárki joga? Nem. Az volt ott, aki ott akart lenni, addig, amíg akart, ha betartotta az játékszabályokat? Igen. Ámbár a kompenzálás mégis nyújthat alternatívát: a felvilágosult és progresszív szervezők odafigyelnek a nemi arányokra, amikor összeállítják a fellépők listáját. A zeneipar igenis egy férfiak által dominált szakma és a legkisebb ártatlan figyelmetlenség is könnyen odavezet, hogy a helyzetben lévő férfiak szívesebben foglalkoztatják a férfi ismerőseiket. Ha valóban van egy ilyen akaratlan tendencia, ez tudatossággal és reflektív gondolkodással hiánytalanul korrigálható. Az utóbbi években kiugróan magas volt a női DJ-k foglalkoztatottsága, bár az egyenlőséget még mindig nem értük el és sajnálatos módon a kompenzált reprezentálás még mindig bajosan előnyben részesíti a szépségideál szerinti adottságokkal rendelkező nőket, ez a minta viszont univerzális és nem közegspecifikus.

A másik túlzó magatartás a feminizmus átfordulása egy bosszú-cselekvésbe: némely underground szórakozóhelyeken a férfiak nem vehetik le magukról a felsőruházatot, míg a nők igen. (14) Azzal indokolják, hogy a meztelen férfi felsőtest a patriarchális elnyomás szimbóluma, ez bennem felvet kérdéseket, bár be kell valljam, nem kutattam a témát mélyre menően. Véleményem szerint nem ez vezet minket az egyenlőség felé, de még a gyógyulást sem viszi előrébb, hiszen csak reprodukáljuk az elnyomást egy új minőségben… mindenesetre nyitott vagyok a további értekező vitára ezzel kapcsolatban. 

Viták pedig mindig is voltak és lesznek, hiszen, ahogy már a tanulmány elején leszögeztem, ez egy fortyogó, fluid, tehát folyamatos változás alatt álló szórakozási-művészeti formátum. Az orosz offenzíva kirobbanása óta állandó vitatéma az orosz művészek megítélése. Ennek legradikálisabb eredménye a cancel culture jól ismert módszere: az Oroszországban tevékenykedő előadók teljes mellőzése és kirekesztése. Fájdalmas és túl egyszerű félmegoldásnak tűnik a kollektív büntetés, bár olyan mértékű politikai-társadalmi-gazdasági aspektust hoz ez be a diskurzusba, amellyel én nem rendelkezem. Civil önérzetem azonban nem elégedett, már csak azért sem, mert az orosz technokultúra felismerhetően egyedi hangzással bír, az orosz DJ-k és producerek ízlése és stílusa nélkül ez a műfaj óriásit veszítene az esztétikai palettájából és kulturális diverzitásából. 

Végezetül hadd fejezzem ki a sajnálatomat, amiért bizonyos témákat csak felületesen érinthettünk, illetve teljes toposzok is kikerültek a tanulmányból, mint például konkrét szerveződések, helyek és közegek listázása és ismertetése. Hogy ezt a hiátust mégis orvosoljam, utoljára egy olyannyira friss produkcióra szeretném felhívni a figyelmet, amely felállás és a mögöttük lévő magyar kiadó leginkább az internetkultúra gyermekeként, a tanulmány megírásával egyidőben jelent meg. A Megtűrtek és az 111Records kiadó a profizmust nem látszatában művelik, épp ellenkezőleg, a tudást szándékosan fedik el, trash-be csomagolva, tehát szembe mennek az alapelvárásokkal, expresszíven, artikuláltan lázadnak (miközben több tag akadémiai körülmények között tanulja a sound design-t, a zenei menedzsmentet és a dalszerzést). Azt is mondhatnánk, hogy a mainstreamizálódás vagy felhígulás jelen idejében testesítik meg az ellenforradalmat, a kihalás szélén lavírozó punkságot; hogy a dalok szövegvilága 1995-höz hasonlóan újra nagyobb térnyeréssel és reflektáltan jelenik meg; hogy bár ebben a produkcióban a nők számának aránya igen alacsony, de az egyes közreműködések indokoltak. 

Zárszó gyanánt szeretném beilleszteni az említett Megtűrtek Parazita c. dalának dalszövegét, íme:

ÉLŐSKÖDŐ SENKIHÁZI / ENGEM NE MERJ KIHASZNÁLNI / SZÁNALMAS SEMMIREKELLŐ / LAKMÁROZZ MÁS TETEMÉBŐL // PARAZITÁK LEPIK EL A TESTEM / A SZEMÉLYISÉGEM DARABOKBAN / HOGY TALÁLJAM MEG ÖNMAGAM / AMIKOR FÉRGEK TÉPNEK SZÉT // ELFOGYTAK A GAZDATESTEK / FELZABÁLTAD ÖNMAGAD / HAT LÁB MÉLYEN A FÖLD ALATT / ROHADJ SZÉT, TE FASZKALAP! // PARAZITÁK LEPIK EL A TESTEM / A SZEMÉLYISÉGEM DARABOKBAN / HOGY TALÁLJAM MEG ÖNMAGAM / AMIKOR FÉRGEK TÉPNEK SZÉT // LAKMÁROZZATOK! (15)





[2.] Roland TR-808-as és 909-es, Jomox Xbase09, Xbase999 dobgépek; Yamaha DX 200, Nord Modular, Virus B, C.TI, Yamaha TX 81, Yamaha CS1x Roland TB-303 szintetizátorok; egyéb Roland modellek, a Juno, vagy más gyártók szintetizátorai (Arturia, Moog stb.).


[3.] A techno műfaj az 1980-as évektől tekinthető különálló és egyedi irányzatnak. Jellemzően az államokbeli Detroit és Chicago városának indusztriális, marginális, fokozattan szegény kerületeinek szükségszerű termékének tekinthető. Már eleve szubkulturális körülmények között szerveződtek az első események, a „warehouse” zene ténylegesen egy elhagyatott üzemi területből átalakított szórakozóhelyen ütötte fel a fejét. Az underground mozgalom a társadalom leszakadozó rétegeit forrasztotta össze: a mélyszegényeket, a homoszexuálisokat, a kábítószerfogyasztókat a faji alapon megkülönböztetett polgárokkal, nem egy esetben ezek akár egyetlen személyben is egyesülhettek. A zenét szolgáltató kábelbűvölők eleinte nem tudták, hogy mit csinálnak, generálták a zajt és estéről estére bontakozott ki egy hangzás, amire rezonált a közönség is. A földrajzi tulajdonságok egyes nemzetek, országok, közösségek hangzásvilágát alapvetően befolyásolták. Aki szeretne többet is tudni a techno általános keletkezéstörténetéről, annak csatolok néhány linket elérhető dokumentumfilmekhez, ahonnan én is merítkezem: a detroit-i gyökerekről (https://www.youtube.com/watch?v=v6O__kB8Nc8&t=335s) a német techno-ról (https://www.youtube.com/watch?v=TWPFrWojYQ4&t=20s), és a brit techno-ról (https://www.youtube.com/watch?v=A-XrlMpwEuM&t=466s).


[4.] A társadalmi-politikai körülmények ellenére és azzal szemben formálódó szubkulturális magyar mozgalomról Ágoston Dániel írt rövid cikket. (https://azonnali.hu/cikk/20210524_az-ember-aki-a-hatvanas-evekben-megagyazott-a-magyar-technonak) 


[5.] A korai kétezres évek tapasztalatáról egy dicsérni valón részletes és hiánypótló tanulmány született 2008-ban. (https://www.prae.hu/article/1585-hova-tunt-a-techno/) 


[6.] Az első esemény részletes programtervét sajnos nem sikerült felkutatnom, azonban találtam egy bejegyzést ugyanazon évből, szóval álljon itt egy időben közeli megnyilvánulás a mozgalom szervezőinek követeléseiből: érezhető az abszurditás és az irónia, amikor a Több technót a Parlamentbe egyenlő fizetést kér a DJ-knek és a képviselőknek, azonban még ma is aktuálisnak érződik a probléma, amire már 2010-ben rámutattak a mozgalom gondolkodói. „Az utóbbi 20 évben a különböző politikai pártok sorra vallottak kudarcot a diszkók fenntartásával és felvirágoztatásával. Emberek vesztették el állásaikat, a fiatalok elköltöztek a [kisebb] településekről, a diszkóbezárások sora fenntarthatatlan társadalmi helyzetet teremtett.” Be kell ismernünk, hogy a kistelepülések elnéptelenedése nem egy elhanyagolható jelenség az országban, és a mindenkori kormányzat próbálkozásai, hogy a vidéki életformát vonzóbbá tegyék valahogy átsiklik a fiatalok kikapcsolódását biztosító intézkedések meghozatala felett. (https://www.eszakhirnok.com/2010/09/27/toebb-technot-a-parlamentbe/)


[7.] Az 1995-ös Insomnia c. szám (a Faithless-től) részben katalizálta a house-techno-diszkó hármasával körbe pontozott dance műfaj tömegkulturális fogyasztását. Egyedülálló eredményt ért globálisan a zenei toplistákon, az együttes világhírűvé vált, az Insomnia, a God is a DJ… stb. különböző feldolgozásait pedig a mai napig nem unták meg játszani és újra gondolni a DJ-k, producerek.


[8.] 2014-ben született egy rövid videóesszé/riport az ukrán technokultúra háttérben mozgolódó motivációkról, amelyben a közeg tagjai rendre számolnak be eszképista vágyaikról, egyikük egyenesen azt állítja, hogy bizonyos raverek tánc közben úgy festenek, mintha harcolnának, küzdenének – (valaki vagy talán valami ellen?) (https://www.youtube.com/watch?v=P4G1r2u8m9g).


[9.] („Since I last slept, kept takin' sleepers / But now I keep myself pep / Deeper still…”) A dalnak és emiatt a dalszövegnek is több változata él, a különböző verziókban találhatunk utalást impotenciára, paranoiára, depresszióra, étvágytalanságra, bűntudatra, szorongásra és politoxikomániára.


[10.] Az első crescendo előtti szövegrészlet a következő: „Speak to me and boy dog / Dirty numb cracking boy / You getting wet boy / Big big time boy / Acid bear boy / Babes and babes and babes and babes and babes vagy korábban: She was a beautiful boy / And tears boy / And all in your inner space boy / You had / Hand girls boy / And steel boy / You had chemicals boy / I've grown so close to you / Boy and you just groan boy



[14.] Egy szabályzatban egyszer azt olvastam, hogy „no bro behaviour”. Csodálkozva kerestem fel, és persze, kíváncsiságból a szervezőket, hogy magyarázatot kapjak. Még nagyobb meglepetésemre maga a főszervező sem tudta nekem megfogalmazni, hogy ez pontosan mit jelent. Annyit azért megértettem, hogy ez egy olyan emberi minőségnek a kirekesztése, ami talán nélkülözi a tiszteletet az embertársak felé. Nem vagyok meggyőzve, hogy lefedte-e az elképzelésem ezt a szabályt, de ha a közelében járok, akkor ez egy szimpatikus kezdeményezésnek tűnik. Bár a definiálatlan kitételek sokszor vezethetnek visszaélésekhez és félrevezetéshez.


[15.] A teljes kiadvány az elkészült vizuális társművészeti elemekkel ezen a linken érhető el: (https://www.youtube.com/watch?v=u7alIuZWKeo) 








Szegedi Fanni: Jelenleg az ELTE elkötelezett hallgatója vagyok film-esztétika-filozófia alapszakon. 2016 óta publikálok, kezdetben inkább lírát, azóta már kulturális újságírással, illetve tanulmányírással is foglalkozom. Az egyetem mellett filmezek és elektronikus zenében utazom. (A szerző fotóját Járosi Alina készítette, @szineszformasz néven elérhető a szerzői portfóliója. )


A szöveg eredetileg az Underground lapszámban jelent meg.


0 comments
hélóóó.png
bottom of page