top of page

Fülöp Barnabás — Márki Miklós (Bigfoot)

„Mintha a metál végső soron egyszemélyes utópia lenne”

Stay Brutal! (Helikon, 2023, szerk. Cserna-Szabó András)

 


Cserna-Szabó András szerkesztésében jelent meg idén a Stay Brutal![1] című szépirodalmi metálantológia a Helikon Kiadónál. A szerkesztő 21 szerzőt kért fel, hogy minden további műfaji megkötés nélkül írjanak prózai szöveget egy számukra kedves metálalbumról vagy dalról. A kötet megjelenése jó alkalmat jelentett arra, hogy Márki Miklós rockújságíró barátommal két szólamban gondolkodjunk a rockzene önálló életre kelt, (nem is olyan) sátáni alműfajának örök kérdéseiről: metál és punk kibékíthetetlen egységellentétéről, a stadion és a klubműfaj közti kutya-macska barátságról, nosztalgiáról, a közösségformálás és az „egyszemélyes utópiák” összeütközéséről.


Fülöp Barnabás: A beszélgetésre készülve elhagyta egy olyan mondat a szádat, hogy most már elég öreg vagy ahhoz, hogy a Slayerre[2] kezdjél lakást bontani. Mindezt úgy, hogy ha jól tudom, évtizedekig voltál munkatársa olyan orgánumoknak, mint a Rockinform és Metal Hammer.

Márki Miklós: Évtizedekig azért nem, de a Rockinformnak valóban hét évig tudósítója voltam, és ugyan nem olyan intenzíven, de azóta is foglalkozom rockzenei újságírással. Most így jobban utánaszámolva tényleg megvan a két évtized.

FB: Ez azért is érdekes, mert a Stay Brutal antológiában rengeteg írás idézi fel a rock- és a metálzene körüli zine-kultúrát. Természetesen a Hammer ezek közül a leghangsúlyosabb, de általában az elmúlt fiatalság „bármi lehetséges”-érzésére rímel az alternatív rock- és metalsajtóra jellemző egykori pezsgés is. Mindezekre ebben a kötetben viszont már – többségükben – pályájuk derekán lévő szépírók, költők, publicisták, esztéták gondolnak vissza. Milyen érzés volt ilyen szépirodalmi köntösben viszontlátni ezeket az orgánumokat?

MM: Jó, hogy utaltál erre a műfaji különválasztásra, mert számomra a rockzene egésze az, ami nagyon fontos, ennek az egyik része a metál, amit szintén nagyon szeretek. Azt gondolom, hogy a műfaj most, itt, ebben a kötetben a helyére került. Én mindig is gondoltam, hogy a rockzene, és ezen belül a metál művészet. Értéket hoz létre, üzenete van, és amint látjuk, időtálló. Azok a zenekarok, amelyek negyvenvalahány évvel ezelőtt indultak el, ma is tartják a népszerűségüket és a zenei palettán betöltött pozíciójukat; tömegek kíváncsiak rájuk. Ha megnézzük, az Iron Maiden stadionokat tölt meg most is, és amíg a Slayer aktív volt, csarnokokat. Most, hogy az antológia által a metálzene a szépirodalomban is megjelent, azt gondolom, hogy valami megtalálta a pozícióját.

FB: Ezzel egyrészt mélyen egyetértek. Én magam is először Maiden-számként hallottam a The Rime of the Ancient Mariner-t[3], utána olvastam el nagy kedvvel Coleridge azonos című balladáját az albatroszt levadászó tengerészek bűnhődéséről. Utóbbi hatására tudtam hova tenni a tengeri hánykolódás kilátástalanságát zeneileg „lefestő” többperces basszusgitár-akkordbontást a zeneműben is. Viszont itt rögtön felmerül egy kérdés. Az antológiát záró Szécsi Noémi-novellában egy Foo Fighters-pólós figurán gúnyolódnak vendéglátósok, akik nem értik, hogy ez a jól szituált fazon mégis mi a franc ellen lázad? Az említett zenekar elég hibrid; grunge, hard rock és metál elemek egyaránt vannak benne, de rendszeres velük szemben a vád, hogy Dave Grohl második zenekara mégiscsak egy popposított Nirvana-nosztalgia. Arra akarok kilyukadni ezzel, hogy a metálműfaj történetileg és hangzásvilágában is a punkkal szemben definiálta magát. Továbbra is lázad, de művészet is akar lenni, és a romantikus művészetfelfogással is rendszeresen kapcsolatba lép, ahogy a Maiden-példa is mutatja. Így viszont mintha könnyebben is kommercializálódna: megjelenik a bőrszerkós-stadionos-ördögűzős forma- és termékvilág. Nem szült az benned soha ellentmondást, hogy amit ebben a világban lázadásként vagy kivonulásként élsz meg, az igazából a mindent felforgatni akaró, mindenkire szaró punknak egy lényegesen konformistább változata?

MM: Volt bennem ilyen ellentmondás, persze. Ha így nézzük, a Maiden is stadionrockot játszik. De menjünk vissza kicsit a ’70-es évekbe! Akkor a metálnál lényegesen nehezebb zenét játszó progresszív rockbandák, mint például az Emerson Lake & Palmer[4] az igencsak fajsúlyos zenéjével, stadionokat tudtak megtölteni. A híres montreali koncertjükön ráadásul nagyzenekarral léptek föl. Ugyanez érvényes a már csak három taggal felálló Genesisre is, igaz, ők ebben az időszakban már lazább zenét játszottak. Ha ezek a komplexebb zenekarok már korábban meg tudtak tölteni stadionokat, akkor a metál miért ne tudna?

FB: Pont erre a klasszikus zenével egy ligában induló rockzenére mondta azt anno a punk-ősatya Johnny Rotten a Sex Pistolsból, hogy teljes tévút. Ő egyszerűen elaludt a Led Zeppelin The Song Remains the Same című koncertfilmjén. Irány vissza a zúzáshoz, meg a klubhoz!

MM: Persze. Az teljesen igaz, hogy a rockzene magja valahol a lázadás; hogy telibe szarjuk a társadalmat. Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor valamilyen szubkultúráról, klubműfajról van szó. Viszont maga az üzenet több emberhez jut el egy stadionban, mint egy párszáz fős klubban. A Maiden-frontembere, Bruce Dickinson a mai napig üzen a színpadról rajongók tömegeinek, jó ügyek mellett áll ki, beszól a hatalmasoknak, viszont nem éppen polkorrekt vagy szalonképes stílusban. Persze az ellentmondás, amit feszegetsz, ettől még létezik: van egy erős üzleti része a dolognak. Zsebre tesszük a milliókat azért, hogy a színpadon ne legyünk konformisták. De ez az egész rockzenére igaz. Elég ellentmondásos az is, ahogy a rockmilliomos Roger Waters az Another Brick in the Wallban ostorozza a kispénzű tanárokat. Szóval ezt az ellentmondást szerintem nem lehet teljesen feloldani.

FB: Az antológia címadó novellájában (Tolvaj Zoltán: Stay Brutal) van egy szókapcsolat, ami mintha mégis megpróbálkozna ezzel. Tolvaj formulája úgy hangzik, hogy „egészséges primitivitás” (26). A szöveg a metálosok kommunáját írja le, akik a diszkósokkal szemben határozzák meg magukat. Az egészséges primitivizmus jelenti egyrészt azt, hogy teszünk a társadalomra, a konvenciókra, teszünk a kapitalizmusra is, meg a jó munkásember eszményére is, mert az egész úgy, ahogy van, el van rontva…

MM: … amit a punk is üzen. Eddig és ne tovább, le kell rombolni, ami van, „Destroy!” – üvölti Johnny Rotten az Anarchy in the UKben[5]. Csak a punknál valahogy ott bukott el a dolog, hogy oké gyerekek, a világ el van cseszve, romboljunk, de akkor utána mi lesz? Szerintem ebben fulladt ki a mozgalom: mi lesz ahelyett, amit elpusztítunk?

FB: Na hát ez az. És ez a metál szempontjából az „egészséges primitivitás” megvilágítóbb jelentésrétege. A metál közös vonása a punkkal a zenei extrémizmus – Nemes Z. Márió Tormentor-esszéje (A népi mocsár hangja) is az „extrém” jelző elemzésével nyit: „De az extremista sanyarú sorsa, hogy bárhonnan indul, sose tud megállni, mert mindig kiűzi magát a nyugvópontokról. Mert a végső paradoxona, hogy nem pont, hanem végtelen ex(itus).” (225) Ez a punkra is igaz lehet az alapján, amit mondtál. Kimozgatja a konvencionális jelölőket anélkül, hogy új jelentésben stabilizálná őket, felrúgja az uralkodó normákat anélkül, hogy Új Embert jövendölne. Emiatt tartják a punkot sokan posztmodernnek. A metál ehhez képest romantikusabb. Itt jön be az „egészséges primitivizmus”, vagy Nemes Z.-nek a Tormentor[6] és Csihar Attila a népi groteszk felőli megközelítése. Korszakonként és al-zsánerenként eltérő módon ugyan, de a metál mintha mindig azt mondaná, hogy a „destroy”, a rombolás után térjünk vissza valami evilági őstermészetbe, vagy valami kozmikus misztériumba. Heinével szólva, a „szatócsvilág” szervetlen magányából lépjünk vissza a szervesbe, vagy lépjünk át az éteribe, és alapozzunk erre az át- vagy visszalépésre közösséget. A Tolvaj novellája által leírt metálos kommuna egyfelől egy veszélyes, barbár hely, másfelől viszont tagadhatatlan, hogy egy tagjairól gondoskodni képes, működő közösségről van szó. A zene mintha ide jelentene beavatási szertartást. 

MM: Hogyne, a Sanctuary című Maiden-single borítóján is az látható, ahogy Eddie, a csapat élőhalott kabalája éppen átvágja Margaret Thatcher torkát. De ez az alternatív valóság attól is függ azért, hogy melyik metálzenekarról van szó. Az ominózus Iron Maiden koncertjein tényleg úgy érzem, hogy átlépek egy másik univerzumba, de ott a kezdetektől fogva nagyon fontos a vizualitás. Ez vonatkozik a közösségformálásra is: mindenki magára ölti Eddie-t, ezt a rettenetesen csúnya zombifigurát, amellyel jelzi, hogy ő maidenes, és az ilyen és ehhez hasonló elemektől a stadionban tomboló több ezer ember és a színpadon lévő hat zenész együtt egy törzset alkot…

FB: … ami a stadionnal együtt kétségkívül a tömegesztétika eszköztárára emlékeztet, de ezek a megoldások nem egy elnyomó-totalitárius, hanem egy felszabadító-közösségi módon próbálnak érvényesülni. Ha már tömegesztétika és élőhalottak: Szederkényi Olga Schmetterling című szövegében egy barcelonai Rammstein-koncertről ír, és szerintem van egy nagyon eredeti találata az élőhalott-esztétika és a közösségformálás összefüggéseiről. A Rammstein[7] zenéjéről tett megállapításai nem különösebben újszerűek, a náci és az NDK-s tömegesztétika elemeinek Rammstein-féle visszaperléséről, a német múlttal való kíméletlen és gúnyos szembenézésről beszél, de egy ponton szóba hozza, hogy a kelet-német együttes zenéjének hatására megértett valamit a saját sváb identitásából, a sváb felmenői (szenvedés)történetéből is. A metálzene élőhalott kultuszának olyan sajátos nyelvi megvalósulása ez, ami eddig eszembe sem jutott: az addig holt nyelvként elföldelt mindenféle német jövevényszavak a zenekar hatására hirtelen eleven beszéddé válnak: „A mindennapi élethelyzetek, az érzelmek és a lelki rezgések csatornáin csepegtették át az identitásukat. […] A nagyszüleink és a szüleink ziher, hogy adtak valami feladatot, ha lett volna egy kis szabadidőnk. Csak semmi vigéckedés. Stimmt? Ébredés után szellőztetés, aztán álljon glédában a lakás, nem nagy kunszt.” (246).

MM: Erről a szerves-szervetlen ellentétről, meg a közösségformálásról, amit mondasz, nekem Urbán Bálint esszéje ugrott be a Sepultura Roots[8] című albumáról (Kannibálmetál). Ez a szöveg kicsit kilóg a többi közül, de nekem nagyon tetszett. Igaz, ő nem a romantika felől fogja meg a metált, hanem a brazil nemzeti avantgárd, a Modernismo felől közelít. Oswald de Andrade Emberevő kiáltványának programjával állítja párhuzamba azt, amit a Sepultura csinál a popkultúrában: „A brazil kultúra [Andrade] olvasatában egy kannibálkultúra, mely ősi primitív valóságába szelektív módon integrálja bele a gyarmatosítással az Újvilágba kerülő nyugati hagyomány bizonyos elemeit […] Saját és másik, primitív és modern, vadember és civilizált európai szubjektum a kulturális kannibalizmus gyakorlatában így nem egymást kölcsönösen kizáró elemek, sokkal inkább egyfajta hibrid struktúrát képeznek” (165). Urbán Bálint szerint a Sepultura zenéje ebben az avantgárd szellemiségben oltja be az elnyomott indiai kultúrák zenei jellemzőivel azt a metált, ami alapvetően eléggé a globális Észak műfaja, Nagy-Britannia, az USA, Skandinávia vagy éppen Németország területén fejlődött ki. De ezen a ponton mindjárt én is kérdeznék valamit. Volt szerencsém a Slayert még a klasszikus Araya–King–Hanneman–Lombardo felállással látni, ott nem annyira a látvány, inkább maga a színpadról áradó energia dózerolt le minden borzalmat, hogy aztán tényleg a nulláról kelljen valamit újrakezdeni. Mert azt mondtuk, hogy a punkkal szemben a metál azért felkínál valamiféle alternatívát. Térjünk vissza a gyökerekhez, és építkezzünk onnan újra! Ebből az ígéretből beteljesült a mai világban bármi is?

FB: Nekem sajnos az a megélésem, és a kötetből is azt olvasom ki, hogy ez valahogy örök ígéret marad. Hasonlóan az összemberi felszabadulás vágyához, vagy az apokalipszistől való rettegéshez, ez a fajta, gyökerekhez visszatérő szerves közösség is egy ígéret – ami persze nem jelenti azt, hogy törekedni sem érdemes rá. Itt jutunk el egy másik paradoxonhoz, ami kitapintható az antológiában. A metál közösségformáló erejével szemben rendszeresen előjön az, hogy ezt az organikus teljességet a magányos zenehallgatásban éli meg igazán az adott megszólaló. „Olyan formákkal, alakokkal és intenzitásokkal tudok közösséget vállalni, amik nem vállalnak közösséget senkivel. Ez egy lehetetlen, és elképzelhetetlen közösség. Ahol egyedül vagy és mégse.” (240.) – zárja például esszéjét Nemes Z. Márió. Mintha a metál végső soron egyszemélyes utópia lenne.

MM: Szinte az összes írásban megjelenik valamilyen személyes élmény, de az antológia egészében én inkább a nosztalgiát érzem uralkodónak. A metáldalok köré formált személyes történetek mind ifjúkori emlékek arról, amikor vadak voltunk, hülyeségeket csináltunk, amikor nem volt határ akár viselkedésben, akár alkoholfogyasztásban. És ez így normális. Mert szerintem, ami az embernek idősebb fejjel megmarad, ami tényleg gyökeret ver a lelkében és értékes számára, az mind-mind a fiatalkorából jön. A rock-kultúra nekem is fontos mind a mai napig, minden nap hallgatok rockzenét, van négy polcnyi könyvem a műfajról, fontosnak tartom az üzenetét. Fiatalkoromban annyira mélyen gyökerezett a lelkemben, hogy a mai napig nosztalgiával gondolok vissza rá én is. Másrészt mégsem nosztalgia ez számomra, mert itt, a jelenben is éppúgy érvényesnek tartom, mint egykor, habár most már azt veszem észre, hogy kritikusabb vagyok, akár a legnagyobb kedvencem, a Deep Purple mostani teljesítményével szemben is. Nem úgy nosztalgia számomra, hogy áh, fiatal voltam, hülye voltam, most már nem érdekes, itt van a család, pénzt kell keresni, meg különben is be kell mennem a munkahelyemre és ott példát kell mutatni. Nem. Nálam nem erről van szó. Hanem azt hangsúlyozom, hogy az üzenet, amit annak idején megkaptam, az számomra érvényes most is, a jelenlegi életvitelemre is hatást gyakorolt.

FB: Talán az is a metál szervességéhez tartozik, hogy tradícióvá lehet formálni, amit mondjuk a gyerekeidnek adsz tovább. De kettőnk között is tanár-diák viszony volt eredetileg, és felém is közvetítetted ezt a hagyományt – a szüleimmel együtt.

MM: Persze, mert értékesnek tartom ezt a dolgot. És amiről azt gondolom, hogy értékes, azt az utódaimnak evidens, hogy továbbadom – habár zárójelben jegyzem meg, hogy nem kell nekik, mert fölfedezik ők maguktól is.

FB: Van valami belakható a metálban. A kötet szerkesztője, Cserna-Szabó András is ír erről az előszóban: „Amikor 38 évesen, 2012. június 4-én éjjel izzadságtól lucskosan (akkor még ugráltam rendesen) kifelé sétáltunk a tömeggel a bukaresti Római Arénából […] akkor döbbentem rá, hogy ez már mindig így fog maradni. Így maradtam, baszki. Nem nőttem ki.” (9). Minden extrémitása, minden sötét, okkult, földöntúli, földalatti, tisztátalan vonása ellenére úgy néz ki, hogy a metál belakható világot teremt, és ez benne a vonzó. Sokat gondolkodtam azon, miért van ez. Számomra Puskás Panni novellája, A pokolnál hangosabb hozta el a megfejtést, amit a kötet csúcspontjának is gondolok. Pedig a szöveg egy közismert fiaskóról szól.

MM: Ami aztán önálló életre kelt az internetnek hála.

FB: Aki esetleg nem ismerné a történet: az Ossian frontembere, Paksi Endre színpadra lépés előtt a komplett zenekar italporcióját megitta a gyógyszerére. Szegény Endrének memóriája még annyi sem maradt, mint amennyi hangja, így néhány sort leszámítva végighalandzsázta a koncertet – Puskás megfejtése szerint a dühöngő rajongók szájáról próbálta meg leolvasni a szöveget – egészen addig, amíg a síkideg zenekar szégyenében le nem vonult mögüle. Csakhogy felvétel is készült az esetről, és a halandzsaszámok olyan önálló, más zenekarok által is feldolgozott örökzöldekké váltak, mint a Márhívó vagy a Repatarurgyán. Azért izgalmas ez a novella, mert nem áll meg egyszerűen a burleszknél. Két szálon fut a cselekmény: Endre történetére az elbeszélő a saját édesapja temetése után rendezett, elképesztően kínos halotti tor történetét montírozza.

MM: Ennél a szövegnél tartanom kellett egy kis szünetet az olvasásban. Iszonyatosan lehangolt ez a párhuzam a személyes tragédia és Paksi ámokfutása között.

FB: A metál keménysége miatt van benne, kell, hogy legyen benne hely a sérülékenységnek is. Ezért lehet belakható. Puskás beállításában Paksi Endre tragédiája igazából az, hogy ezt képtelen felismerni, „immár kénytelen haláláig tartó harcot vívni, hát, tulajdonképpen az egész internettel. Ha az egyik videómegosztóról hosszas fenyegetőzések után lekerül a koncert hangfelvétele, az pár napon belül megjelenik egy másikon, állandó jelenlétet biztosítva ezzel Endre sokáig rejtegetni próbált sérülékenységének, amely például a Repatarurgyán és a Márhívó című örökbecsű klasszikusok által újra és újra emlékeztet minket is önnön sebezhetőségünkre.”(208).

MM: Ez pontosan így van. Rob Halford, a Judas Priest frontembere rengeteget ír a könyvében arról, hogy a homoszexualitása miatt min kellett keresztülmennie. És ha megnézed, sokszor a metálzenekarok írják a leggyönyörűbb lírai dalokat is.

FB: Azért a kötet Motörhead-dolgozatát jegyző Para-Kovács Imrének van néhány keresetlen szava a rockballadákról meg az érzelmes metálról, neki már Bruce Dickinson szirénázása is szánalmas.

MM: Szétröhögtem magam azon az íráson, „a P. Box volt az előzenekar, ez a mesterséges és értelmezhetetlen alakulat, ami megszaggatta a P. Mobilt, és Varga Miklóst adta a világnak, amiért önmagában is járna a botos róka” (55). Csak tudod, Lemmyvel is az a helyzet, hogy miközben nyomja az amfetaminfüggőről elnevezett, nem is metált, inkább brutálisan kemény rock & roll-t[9], azért nagy öregként végignézte rengeteg pályatársa hanyatlását és tragédiáját, például Joey Ramone leépülését. Ezek a zenészek többségükben nagyon széles emocionális skálán mozognak, ezért van tele a karrierjük sokszor szánalmas ballépésekkel.

FB: Zárásként még egy általánosabb folyamatról érdekelne a véleményed. Ha rápillantunk a kötet tartalomjegyzékére, azt látjuk, hogy a szerzők 1970-től 2001-ig nagyjából egyenletesen, három-négy éves időközönként választanak egy jelentős metálopuszt inspirációforrásul. Az utolsó három – köztük egy kitalált zenekarról szóló – szövegnél viszont évtizedes különbségeket figyelhetünk meg, amíg eljutunk 2022-ig. Ez szerinted csak esetlegesség, vagy netán arról árulkodik, hogy a metál, mint műfaj, „beragadt”?

MM: A zenei műfaj, mint olyan, köszöni szépen, jól van, de amit mondasz, nekem is feltűnt. Tanáremberként válaszolnék, ha szabad. Az igazán maradandót alkotni képes metálzenekarok ritkán értelmezik a zenét három-négy perces slágerekben, ezért több időt, intenzívebb figyelmet követelnek sok könnyedebb előadónál. Itt jön be az a cezúra, amit mondasz: az internet tömeges elterjedése. Ha a diákjaimat nézem, különösen a digitális oktatás után, a legtöbbnek borzasztóan nehezére esik nyolc-tíz percnél tovább ugyanarra a dologra koncentrálnia és elmélyülni benne. Sokáig idegesített ez a dolog, de rá kellett jönnöm, hogy nem ők vagy a szüleik tehetnek róla. Nagyon más médiavalóság veszi körül őket, mint amiben én szocializálódtam. Annyi inger ömlik rájuk mindenhonnan, hogy a szó szoros értelmében gazdálkodniuk kell a figyelmükkel a szabadidejükben is. Nagyon rövid ciklusokban kell befektetniük és kivonniuk, nehogy lemaradjanak az aktuális újdonságról. Ez számomra is új, és sokszor ijesztő jelenség.

FB: Hiszen a social media-felületek nagyrésze elsőrendűen egy hirdetőfelület, én elsősorban ennek a számlájára írnám ezt a tőzsdelogikát, ami a figyelemszerkezetünket is sokszor áthatja. És ebben a figyelemszerkezetben nem pusztán a tizenötperces számok meghallgatása „hatékonytalan”, hanem az is, ha feldolgozol valami erős érzelmi behatást – például félreteszed a Puskás-szöveget, mert emészteni kell, amit olvastál. Alternatív valóságokat építeni és intenzíven megélni nem éppen az idővel, energiával és fantáziával való „takarékoskodásról” szól. A metál, és talán bármelyik underground műfaj sokkal inkább a mentális „tékozlás” terepe.

MM: Egyetértek, de ennek a megfordítása is igaz, hiszen egész idáig erről beszéltünk: azért izgalmas a metál mind a mai napig, mert szembe tud helyezkedni ezzel a kalkulált világgal.




[1]1 A továbbiakban az idézetek után zárójelben megadott oldalszámok erre a kiadványra vonatkoznak.

[3]3 Iron Maiden, Rime of the Ancient Mariner https://open.spotify.com/track/3tEuFYWBimv6LeNS5lXBrx

[4]4 Emerson Lake & Palmerhttps://open.spotify.com/track/1u8khmCR9WlQFAW5K7UbR7








Márki Miklós (Bigfoot): 1968 forradalmi év volt, gondoltam, megszületek a királynék városában. Nem mondom, hogy tajtékos napokat éltem át ifjú koromban, de egészen kiskölyökként – lehettem uszkve 11-12 – a vasalt világban összetalálkoztam a gyűrött, a kócos rock and rollal és ez a mai napig érvényes. Olyannyira, hogy kábé húsz éve a kamaszok elméjének csiszolása mellett a műfajjal kapcsolatos cikkírásra adtam a fejem. Kezdtem a Rockinformnál 2004-ben – még nyomtatva! -, majd 2011-ben a hardrock.hu-nál landoltam, ahol jelenleg is aktívan osztom az igét. Pedig ott cseng fülemben David Coverdale axiómája, miszerint: „Zenéről beszélni olyan, mint egy futballmeccset lerajzolni.”

Fülöp Barnabás: 1997. Veszprém, Csolnoky Ferenc Kórház,  2003. Debrecen, Főnix Csarnok, Iron Maiden. 2014. Sárvár, diákírók-diákköltők.  2017. ELTE. Minden egyéb ebből következik. 


A szöveg eredetileg az Underground lapszámban jelent meg.

0 comments
hélóóó.png
bottom of page