Biró Sára

Téma az útról

(Mărcuțiu-Rácz Dóra: már minden nő hazament, Fiatal Írók Szövetsége - Erdélyi Híradó Kiadó, Bp., 2020)

A problémákkal és félelmekkel való szembenézéshez, társadalmi szerepünk tudatosításához sokszor göröngyös út vezet. Könnyebb lehajtott fejjel végigmasírozni az utca napos oldalán, és szándékosan nem venni tudomást arról, hogy valami vagy valaki talán ott lapul az árnyékban megoldásra, segítségre szorulva. Mărcuțiu-Rácz Dóra kötetét olvasva azonban elkerülhetetlenné válik a szembenézés. Az olyan aktuális témák mellett, mint a feminizmus vagy világjárvány, nem feledkezik meg azokról sem, akik a tornasor végén állnak, „akik olyan helyen laknak / ahová nem jár ki a vonat / ahol félnek aszfaltot önteni az útra / ahová a mentő is rendőri / kísérettel megy ki / ahol sötétsárga a patak és / sosem megy le a nap” (copie după buletin, 14-15.).

A versvilágok egymástól szinte elválaszthatatlanok, nem csupán a visszatérő motívumoknak köszönhetően (például éjjeli taxizás, kóbor kutyák, sötét utcák, parkok), hanem a különböző társadalmi problémákat feszegető versek egyvelege valósággal egyik szégyenérzetből a másikba sodor. Ahogyan a nem megoldás című versben is elhangzik: „elsőre nem akarok semmire sem gondolni, / másodjára mégiscsak arra gondolok / hogy az sem segít, ha elmesél i/ aznap mit viselt.” (12.) Talán az első néhány vers után még képesek vagyunk félre nézni, lesütött tekintettel azt tudjuk mondani: én nem az a nő vagyok. Nem az a nő vagyok, aki telefont ad el idegeneknek vagy aki fél a sötétben. Végül azonban kénytelenek leszünk belátni – ahogy minden nő, mi is újra és újra szó nélkül megyünk haza.

A „minden nővé” válás elkerülését, elkerülhetőségét a lírai én anyjának karaktere példázza, aki hol óvó, hol tanító szerepben jelenik meg, ahogyan az 112 („hamarabb hívom fel anyámat”) vagy a location services („elmesélném anyámnak, / hogy megpróbáltam átvenni / a jó szokásait, de nem sikerült”) soraiból is kirajzolódik. Az utóbbi vers közelebbről vizsgálva azonban egy harmadlagos jelentést is feltár: félelmeink egy része valójában örökölt („ötször is / elismételtette velem, hogy / ne álljak szóba idegenekkel, / ne adjak pénzt a kéregetőknek, / ne kóstoljak meg semmit”). Ezáltal a karakter tipizálódik, az anya egyben a félelem egyik generálójává is válik, ráerősítve, hogy mind ugyanazoknak a tévhiteknek, berögződéseknek, közhelyeknek az árnyékában élünk.

Ezeknek a belénk nevelt félelmeknek, továbbörökített mintáknak következményeként megjelennek fizikai tünetek is: „sosem kell majd megmagyaráznod a / fiadnak, hogy anya miért kezd el hirtelen / sírni és miért nem lehet megvigasztalni / ez csak átmenet / a megfelelő légzőtechnikával gyógyítható” (katonadolog, 18.). Ugyanakkor ezek vezetnek olyan gondolkodásmód kialakulásához, mely a természetes viselkedésre már egyfajta kiváltságként, kuriózumként tekint: „taxit hívsz és borravalót adsz, / ha nem ér hozzád, / nem mondja, hogy csinos vagy, / és nem erősködik, / hogy féláron vigyen haza.” (jutalomfalat, 8-9.)

A házi-, illetve a kóbor állatok szerepe is kiemelt. A kóbor kutyák már önmagukban szánalmat ébresztenek, azonban van, ahol biztonságérzetet nyújtanak a lírai énnek egy sötét utcán, vagy egy bántalmazásnak kitett nő sorsával kerülnek párhuzamba (jutalomfalat). Ugyanakkor megjelenik az ember állatként való viselkedése, mely egy, a tényt ellenpontozó idézettel fokozza az olvasó bűntudatát: „a kutyák nem látják a pirosat, én nem akarom”. A tyúk szeretett háziállat és a „vágóhídra nevelt malac” ambivalenciájában jelenik meg, egyrészt a napjainkban igen divatos vegaság/vegánság témáját is bevillantva, de inkább az emberi kegyetlenségre reflektálva.

A versek mindezt olyan nyelvezeten közlik (így talált telibe az esszévers), hogy a mondanivaló nem igényel különösebb megfejtést, értelmezést, hogy elérje a célját. Sőt, pont ebben rejlik a kötet erőssége. A párbeszédszerű megszólalás közvetlensége zavarba ejti az olvasót. A kötet végig farkasszemet néz velünk.

A szövegvilágot csak még autentikusabbá teszi a román és angol szövegrészek beépítése. A nyelvek ismeretének hiányában talán zavaró lehet, de semmiképp nem okoz nehézséget a megértésben. Sőt, egy plusz töltetet is ad a szövegnek, hiszen ezt a „nem tudást” mind implikálják a szövegekben megjelenő társadalmi dilemmákra adott általánosítható reakciók.

A borító első ránézésre nehezen értelmezhető lehet, de alaposabb megfigyelés után minden apró részlet értelmet nyer. A két szívószál (rózsaszín és kék) értelmezhető a gender szerinti megkülönböztetésre való utalásként. A két szín egyvelege adja a háttér liláját, melyből halványan körvonalazódni látszik a kötet visszatérő motívuma: egy park képe. Ugyanakkor ott a hiányos szoborarc, mely talán a társadalmi normák támasztotta elvárásokba való „belekövültséget” mutatja. Azt, hogy ezek mind megfosztják az egyént a személyiség kiteljesedésétől. S mindettől hajlandóak vagyunk úgy eltekinteni, mintha nekünk sem lenne szemünk. Mintha a társadalomban betöltött szerepünk egy szoboréval lenne egyenlő.

A felvázolt problémákra azonban nem kapunk választ, mert ez nem is lehetséges, amíg rávágjuk „az összes kérdésre, / hogy a másik vagyok, / mindig és minden/ helyzetben a lehető legmásikabb. / a lehető legmásikabb.”, amíg „megtaláltad / a megfelelő kifogásokat; / elmondanád, de csak / ha már biztos vagy/ abban, hogy másnap/ nem kérdez vissza senki.” (már minden nő hazament, 42-43.).

A nem megoldásban megjelenített moldvai szobatárs az esszéversek egyetlen karaktere, aki némiképp ellentmond a normáknak, azonban a szöveg ez esetben él egy igen helyénvaló közhellyel: „az agresszió nem megoldás”, persze „az sem segít, ha elmeséli, / aznap mit viselt.”

Az egyetlen kiútként felkínált lehetőség egyben a kötet céljának is nevezhető, mely maga a ráébredés vagy ráébresztés szándéka. A copie după buletin egyfajta írói programot is körvonalaz hasonló céllal: „majd írok egy szolidáris verset”, „ösztöndíjra pályázom nyomozni fogok/ hogy regényt írjak az eltűnt lányokról”, „a téma ott hever az úton és/ nem látok tőle semmit”.

Mărcuțiu-Rácz Dóra azonban nem engedi meg, hogy csak úgy áthajtsunk a témán. Satufékre készteti az olvasót, felidézve benne az ezt követő ijedtség, szorongás és bűntudat érzetét, melyet akkor élünk át, ha elütünk egy kóbor macskát.